– „Szeretek babrálni a világgal. Kislány koromban aranyásó akartam lenni, kincskereső. Szerettem volna egy üvegcipellőt” – rákerestem a beszélgetésünk előkészítésekor a honlapodra, ahol ez fogadott. Felnőtt fejjel szemlélvén a világot, hogyan látod, sikerült-e ezt megvalósítani? Ha az írót, a költőt aranyásónak, kincskeresőnek tekintjük, az vagy-e, aminek álmodtad magad kislánykorodban?

– Bár volt időszakom, amikor faltam az aranylázzal kapcsolatos könyveket, nyilván mégsem a Klondike folyó mentén szerettem volna szerencsevadászként élni: az aranyásás, a kincskeresés a saját közegemben, és szimbolikusan érdekelt. Van bennem kalandorvér és merészség, ezek hol hátráltatnak, hol segítenek, haszonvágy helyett viszont inkább hasznos szeretnék lenni. Bár megvan bennem a hajlam sajnos a kicsapongásra is.

Elhalványult már bennem az, hogy kislányként kivé szerettem volna válni, hiszen azzal kell kezdenem valamit, aki most vagyok. Szeretek Mirtse Zsuzsa lenni. Hozzám tartoznak a töréseim, horpadásaim, rémálmaim és gyarlóságaim is. Eszem ágában sincs máshol keresni az aranyat, a kincseket, jó nekem ez a föld. Mindig az foglalkoztat, amit éppen csinálhatok, és a lehetőségeim legszéléig szeretek elmenni.

A felnőtté válás nem varázsütésre következik be (mondjuk egy halványkék kedd délután, úgy három és négy óra között), hanem sok-sok sehová nem vezető zsákutca után lehet (és kellene is) valahogy elérkezni oda. S bár egész addigi életemben erre készültem, mégis úgy éreztem magam, mint akit bedobtak a mélyvízbe anélkül, hogy megtanult volna rendesen úszni. Hogy most hirtelen mindent jól kellene csinálnom, felelősséggel, jó királynő módjára, miközben azt sem tudom, mi mindenem van. Fogalmam sincs például a birodalmam határairól. A javaimról. Elhatároztam, hogy listát készítek, lesz térképem, leltárom, hiszen csak akkor lehetek jó uralkodó, ha pontosan tudom, ismerem a birodalmamat. Akkor jöttem arra rá, hogy elég hiányosan ismerem. Lehet, hogy ennek a leltárnak a darabjai az írásaim.

– Apropó, álmok. Meghatároznak? Írsz álomból prózát és verset? Van egy Álomidő című versed, amelyet nagyon szeretek, és a meséidben is vissza-visszatér az álom, a prózáidban gyakran van éjszaka, fontos pólus a hold, holdtölte.

– Van dolgom az álmaimmal. Foglalkoztat, hogy ki lehetek ott, miért éppen azokat a képeket, történéseket kapom. Szeretnék a közelükbe férkőzni, megérteni valamit belőlük, máskor csak elbűvöl, ahogy az agyunk éjszakánként filmeket gyárt: rendez, vág, szöveget ír. Sokszor fekszem le úgy, hogy vajon ma mi fog történni abban a világban velem. Amikor rossz sorozatban vagyok (a rémálmokat mesterszinten tudja az agyam legyártani), akkor picit félek is tőlük, húzom az időt, tologatom az elalvást, mintha azzal meg lehetne bármit is úszni. És persze újra és újra felteszem a kérdést: miért akarok mindent megérteni, szétszedni, elemeire bontani? Miért nem hagyom meg a misztériumukat, a titkaikat, miért nem viseltetem elegendő tisztelettel irántuk? Mindezzel együtt a legnagyobb tisztelettel, de gyakran lenyúlom őket: vannak álmaim, amelyekből beemeltem a novelláimba, verseimbe is, amikor azt éreztem, egy-egy álommotívum megmutatta az aktuális problémáimat, állapotomat.

– Van-e már üvegcipellőd, és mely vers, novella, mese vagy kispróza testesítené meg?

– Az üvegcipellőben – mint a varázstárgyakban általában – az is titokzatos és izgalmas, hogy csak az én lábamra jó, és akkor, amikor a legmagasabb fokozatomat tudom elérni. (Azaz: egyáltalán nem folyamatosan, nem mindig hordhatom.) Arra is figyelmeztet, hogy ne érjem be a hamu kotorgatásával, álruhával, kölcsönélettel, hanem váltsam be a sorsomat. Hogy sikerült-e, nem tudom, de hogy írás közben érzem magam a lehető legazonosabban, az biztos. Lehet, hogy az írás az én üvegcipellőm, amelyben a képességeim legjavát tudom megmutatni.

– Titokzatos és izgalmas, gondosan felépített, nőies, játékos ez a honlap. Nem tolakodó, de roppant informatív, és lényegre törő. Annyit mutat meg belőled, amennyit te fontosnak tartasz, és úgy gondolom, hogy jó tükre az alkotói munkásságodnak, hiszen ezek a jellemzők ráillenek a meséidre, a felnőtt mesékre is, humoros kisprózákra, pajzán epikákra, novellákra és versekre, amelyekből részleteket közölsz, és biztos, nem véletlenül pont azokat a részleteket! Hogyan viszonyulsz az alkotói imázs építéshez, modern szóval élve: az önmenedzseléshez? A legtöbb kortárs szerző vagy túltolja a biciklit, vagy egyszerűen láthatatlan az online-térben, nem érdekli, nem foglalkozik ezzel, közben meg a kortárs irodalmat olvasó ember egyre kevesebb…

– Játéknak tekintem, ezért nem szenvedek tőle. A hamiskodó emberekre szokták mondani, hogy „nem az vagy, aminek látszol”. Az online térben pedig sajnos egyre elterjedtebb az a tévképzet, hogy „annyi vagy, amennyire látszol”.

A tudatos építkezéstől nagyon távol vagyok, és azt is tudom, hogy a karakterépítés külön szakma, amelyhez tudás, tapasztalat kell, valamint raklapnyi pénz. Mivel ezen a területen nincs segítőm, menedzserem (bár lenne!), ezért csak az egyik játszóteremnek tekintem ezt. Ha van kedvem, megmutatok valamit magamból, ha nincs, akkor sem dől össze a világ. Ha mindig a kirakatrendezéssel foglalkozom, akkor a bolt lesz rendetlen. Megpróbálom megtalálni a helyes arányt. A szerkesztői vérem segít: szeretek komponálni, rakosgatni, kigondolni, mi az, amit talán érdemes kiemelni, mi hordozhat akár töredékében is jelentést. De a köteteimen is átüt a szerkesztői vérem: a kötetek nem úgy jönnek létre, hogy keletkezik sok írás, aztán valahogy beleválogatom egy-egy könyvbe a javát, hanem az egész kép, könyvház jelenik meg előttem először, aztán próbálom megtalálni magamban hozzá az építőkockákat, téglákat. Az agyam ennek megfelelően kezd segíteni: küldi azokat a képeket, emlékeket, asszociációkat, amelyek segítségével a kisebb elemeket utána megírhatom. Miközben persze arra is gondolok, hogy egyszer majd talán mindabból, amit írtam, összeáll valami, talán egyszer majd összerendeződnek a kötetek is egy még nagyobb képpé. 

„Nap Napként tud csak sütni, Hold Holdként világítani”

 

– Még egy picit „lovagolok” a honlapon, ha nem bánod. „Nő. Előfordulási helye: Budapest, kis tó partja, csigaház, hetedik szoba” – folytatódik a bemutatkozó, ami az írói-költői és emberi világodat illeti, szintén fontos információk.

Kezdjük a nővel, és kössünk hozzá egy olyan kötetet, amelyet Esterházy Péter Egy nő című könyve „motivált”. A 2007-ben megjelent a Lovagkór – Játék nemekkel és igenekkel című kisprózakötetedre, amikor pályakezdő, kötettelen, teljesen ismeretlen költő voltam, György Attila hívta fel a figyelmem. Azt mondta, hogy Mirtse Zsuzsát kell olvasnom, ha igazán be akarok olvasni a férfiaknak versben. A női alkotó érzéketlenséggel, iróniával szeretne írni a férfiakról, de aztán az empátia, az emlékezés, a finom nüánszok mégis „lefaragnak” ebből a hévből, és bár a humor megmarad, sokkal több sejlik fel a könyvben, mint a férfi természete, a férfiak jellemhibája, például az apához fűződő viszony. A nő, a nőiség megélése, a női szemmel láttatott világ – szoktál-e ezen töprengeni, meghatározza-e az alkotás folyamatát az, hogy te nő vagy? Mert bizonyára nem véletlenül emelted ki a honlapodon.

– Hogyne, persze, hogy meghatározza. Ha rám nézel, nem azt látod meg először, hogy írok, hanem azt, hogy hosszú hajam van. És ez így van rendjén, ellenkezni ezzel időpocsékolás lenne. Időnként megkérdezik, hogy nem zavar-e, ha írónőnek hívnak, hogy nem bántó-e nekem. Miért zavarna? Nem szégyen, nem fogyatékosság ez. Természetes módon élem meg. Ahogy természetesnek veszem, hogy előreengednek az ajtón, és azt is, hogy nem én cserélek kereket. Nap Napként tud csak sütni, Hold Holdként világítani. Nincs vita az égbolton sem ebből, én pedig a nagyobb törvényeket szem előtt tartva próbálok élni. Ez nem jelenti azt, hogy nem szeretek fiús dolgokat is művelni, vagy merészebb írásokat is kiadni a kezem közül. A Lovagkórnál különösen igaz volt ez: tobzódtam a betűkben, az asszociációkban, fiktív vagy valóságos helyzetekben, semmilyen féket nem használtam magammal szemben. Az írásban az is szép, hogy ott a valóságomat a kezem melege formázza, a kezem melegétől válik formálhatóvá.

– Hetedik szoba. Zongorázni tanultál gyermekkorodban. Bartóknak A kékszakállú herceg várával milyen viszonyban állsz? Odaadnád-e a kulcsot a titokszobádhoz, ha kérnék, és versbe, prózába írható-e ez a szoba?

– A kulcstartóm tele van olyan kulcsokkal, amelyek titkos szobákat nyitnak. Viszont senki más kezében nem működnének, csak beletörnék a zárba. Én is csak ritkán megyek be ezekbe a szobákba, a tudatom nem véletlenül zárja le előttem őket. Ha felkészületlenül nyitnék be, lehet, rosszat tennék vele magamnak. Viszont azért időnként mégis megpróbálom használni ezeket a kulcsokat, óvatosan, nem feszegetve a zárat, s ha megnyílik valamelyik, szívesen szemügyre veszem, mi van odabent.

Nem minden terembe szeretnék beengedni másokat, szerencsére a környezetem tiszteletben tartja ezt. Másféle embereket nem is engednék a közelembe. Megszokták már, hogy olyan vagyok, amilyen, így nincs alkudozás a kulcsokon.

Nem, nem mindent írok meg, van, amit nem szeretnék megosztani a világgal.

– Bíró Gergely készített 2018-ban veled egy átfogó, fontos pályaképinterjút, és ott azt nyilatkozod a Lovagkór című kötetről, hogy a mai napig is ez áll hozzád a legközelebb. De akkor még nem jelent meg sem a Tizenhárom bűvös tükör, és értelemszerűen a Bölcsőmben magam ringatom sem. A két kötetnek köze van egymáshoz, én úgy értelmezem, hogy a Tizenhárom bűvös tükörből nőtte ki magát a legújabb könyved, azaz, hogy amit a felnőtt mesékben elindítottál, az novellákká érlelődött időközben. Most hogy látod, melyik könyv áll hozzád a legközelebb, és miért az a könyv?

– Jól érzed, látod: a kötetek egymással is beszélgetnek sokszor, bizony, van közük egymáshoz. Néha nem úgy, hogy a következő egy megkezdett utat folytat, hanem éppen ellenkezőleg. Például egy mesekönyv után erős késztetést érzek magamban, hogy egy szókimondóbb könyvet is megírjak, vagy három verseskötet után elkezdek prózákkal foglalkozni. Szükségem van a változatosságra, hogy hol ilyen, hol olyan módon, műfajban szólalhassak meg. Ugyanazt a forrásomat csapolgatom – hiszen egy forrásunk, egy értékrendünk van –, de attól, hogy hol ónkupába, hol serlegbe, hol vizespohárba töltök, mintha mégis más és más ízek jönnének elő. Hol vidám, nyári rozéfröccsnek tűnik, hol testesebb, komorabb vörösbornak.

Azt hiszem, nem volt bölcsesség a részemről annak idején kiemelnem kötetet: ma már nem is tennék ilyet.

– A legújabb köteted három ciklusra tagolt, ezen belül is fontos szerepe van a számoknak, a hetesnek, a kilencesnek (bűvös számok) például, és szeretsz triptichont is írni. A számmisztika és az írás kapcsolatáról mit gondolsz?

– Lenyűgöz a matematika, a számok világa. Még a napi játékaim szintjén is. Ha 21 óra 21 perc van, kívánhatok valamit. Hat óra hat perckor úgyszintén, és így tovább, ha éppen akkor nézek az órámra, akkor fellelkesedem, ez az!, és tényleg kívánok valami titkosat. Rokonságot érzek azokkal az alkotókkal, akiknél szintén fontosak voltak a számok, a magasabb szintű rend. Ilyen volt például Balassi Bálint is. Jóféle hagyományt indított a magyar irodalomban, magam is követem. Ha kisprózákat válogatok egy kötetbe, miért ne éppen 33 legyen – jobban érzem magam, ha így van. A Lovagkórba 153 írást választottam, mert ha az egyest, az ötöst és a hármast összeadjuk, az éppen kilenc, a kedvenc számom. Az Égforgató csodagyűrű című mesekönyvem nagy mesefolyamában 9 sárkányfejet kell legyőzni. A Tizenhárom bűvös tükörben pedig azért 13 a tükrök száma, mert a 12 a tökéletes, ez a kötet viszont éppen a tökéletlenségeinkről szól, hát „elrontottam” a számot szándékosan.  

– Úgy olvastam a legújabb kötetet, mint egy mágikus könyvet, bűbájos, varázslatos olvasmányt, ami segít közelebb kerülni az életünk sarokköveihez, megismerni önmagunkat.  Könnyed, visz magával, akár a folyó, ám egészen mélyre tudunk sodródni, ahogy a címadó novella is utal rá, a bölcsőig, a születésig, sőt, a születés előtti időig, olyan meghatározó életeseményekig, mint magzatkorban elhunyt testvérek, női felmenők, történelem, múlt. A könnyed, finom, gördülékeny sorok mögött, úgy sejtem, sok érlelés, évek hosszú munkája van, illetve azt is sejtem, hogy te „fejben írsz”, csak akkor ülsz le a számítógép elé, amikor már kiforrott, beért a szöveg…

– Sokat gondolkozom, de nem fejben írok. Az nem is menne nekem – az egyik gondolat kiütné a helyéről a másikat, amit nem írok le rögtön, azt elfelejtem. Szükségem van a fehér térre, „papírra” – ez már régóta a monitor fehér lapja –, az első leírt sorra, képre, vonalra. És szeretem látni a segédvonalakat is, látni az egész folyamatot, hogy hogyan fejlődnek, válnak egyre pontosabbá a mondatok. Sokat vacakolok egy-egy írással, a rövidekkel is. Sőt, azokkal különösen. Hogy olyanok lehessenek, mint a párlatok, mint a gyümölcs esszenciája. Kevés idejük van az embereknek az olvasásra, talán a kedvük is kevés, egy-egy ilyen rövidebb írás viszont hátha még belefér a napba este.

Az az írásmódszerem, hogy először megcsinálom a gyökérváltozatot, vagy ha úgy tetszik, felskiccelem az anyagot. Írom, ami eszembe jut, nem korlátozom magam. Ilyenkor még nem szempont, hogy jó mondataim legyenek, csak nagyjából szeretnék rögzíteni mindent, amivel majd dolgozni szeretnék, fogok, aztán elkezdem formálni, finomítani az anyagot. Ha papírra vagy fejben írnék, ezt így nem tudnám megtenni.

– „A kis tó partja” – ez is ott a honlapon a bemutatkozódban. A legújabb könyved több novellájában visszatér a víz motívuma, a tenger, a tó, a hullámzás, a ringatás, valamint az erdő, a természeti táj. Sokrétű szimbólumokról van szó, amelyek nemcsak az új kötetet, a korábbi könyveket is áthatják, az erdő például erőteljesen jelen van a verseidben is. Édesapáddal sokat jártad a természetet, ez egyféle erdő, a gyerekkor, az emlékezés erdeje, de úgy gondolom, a kis tó partja, a természeti táj és az erdő más jelképeket is takar. Mennyire tudatos ez a motívumháló, és milyen most a te tópartod, erdőd?

– Az erdő és a tisztás szimbolikus tér, az éppeni helyzetemet, lehetőségeimet mutatja meg. A víz szintén. Bármilyen is, nagyon fontos tudnom, hogy az enyém. A sötét erdő az én sötét erdőm, a háborgó tengerem az én háborgásom. A tenger végtelenje mellett a part az én véges partom, határaim. Az egyik lábam a vízben, a végtelenben áll mindig, a másik a szárazföldön. Mindkettőt akarom. A valóságos erdőtől, tisztástól, tengertől nem várok semmit, nem faggatom, csak megpróbálok észrevétlenül velük, bennük lenni, minél többet.

– „Csigaház” – másik fontos jelkép szintén a bemutatkozóból.

„Hullámzik a víz, a tenyeremben csigaház. Szükségem volt már erre a hullámzásra, ezekre a nesszekre, hogy távolról nézhessem azt, amit otthagytam – és aztán visszatérhessek hozzá. Úgy szeretnék élni, mint az a tengeri csiga: teremteni állhatatosan, napról napra, abban a tudatban, hogy egyszer majd valamire jó lesz. Ha életet nem is menthet, hátha segít.” Szemben a végtelennel című novelládban a csigaház, a csiga úgy tér vissza, akár egy versben, meghatározza a novella felépítését, hozzásimul az összes többi mondat, repetitív szerepe van. Fontos hasonlat, a kötet más írásában is találkozunk vele. Miért fontos a csiga, csigaház?

– Ezek jól ismert jelképek, nagyjából mindenkinek ugyanazt jelentik. Ez a jó bennük: nem lehet félreérteni őket. Kiemelem a saját helyükről, beteszem a belső világomba, majd működni kezdenek: emlékeket hívnak elő belőlem, kulcsmotívummá válnak. Szeretem azt is ezekben a kéznyújtásra lévő képekben, hogy nem kell miattuk szafaritúrára benevezni, hanem általában elég pár métert sétálni, egy kis erdő, egy maroknyi föld, egy csigaház mindig ott van a közelemben. Hogy minden, a legkisebb dolog is alkalmas arra, hogy beindítsa a képzeletet, elindítsa a belső utazást.

– Azt is írod, „a végességre nem érdemes berendezkedni. A végesség tudatában érdemes csak a végtelenre berendezkedni. Olyan ez, mint a szerelem, ami nem szűnik meg a halállal. (…) A végtelen biztos örök is, tartós és elpusztítatlan. Akkor a végtelen jó dolog. Ami végtelenre hasonlít, az szintén csak jó lehet. A tenger ilyen.”

Milyen a te tengered? Gyakran látogatsz el álmaidban a tengerhez, és különbözik-e a valós tenger-élményeidtől az álombeli?

– René Magritte-nak van egy erős képe, a Kastély a Pireneusokban című. Egy hatalmas szikla lebeg a tenger fölött, a szikla tetején egy vár. Sokat gondolkoztam egy időben erről a képről. Hogy aki a várban lakik, lehet, nem is tudja, hogy az egész, szilárdnak hitt kőzet a semmi közepén lebeg, és bármikor beeshet a tengerbe. Hogy azt hiheti, hogy ő a várában teljes biztonságban van, azt a várat építgeti egész életében, miközben az alap, amelyre a várát felépítette, nem áll szilárd talapzaton. Valahogy így érzem sokszor a betonbiztos(nak gondolt) életemet is. Az a tenger pedig jelentheti a tudatalattimat is, legalábbis én időnként annak érzem, látom. Vajon az egész kép összes eleme én vagyok egyszerre? Erre is szoktam gondolni, miközben nézegetem. Ez persze az én olvasatom, az én kérdéseim.

Megvan az a szerencsés képességem, hogy mindig annak tudok örülni, ami éppen körbevesz. Télen nem ábrándozom a tengerről, hanem az utcámban a befagyott tócsákat figyelgetem – főleg akkor, ha megreped a tetejükön a jég. Ezek a hasadások izgatnak, érdekelnek. A hiányok, karcolások a tökéletesnek gondolt felszínén.  

– Izgalmas az is, ahogy a vízhez, a tengerhez kötődsz, és az is, ahogy a hegyhez, az erdőhöz. A végletek embere vagy, a végtelent, az elmúlásmentes zónát keresed a tengerben, a hegyben?

– Ha jó kedvem van, nagyon jó kedvem van, ha rossz, akkor csapnivaló. Gyorsan fellelkesítenek dolgok, máskor irritálnak vagy lehangolnak. Nem állnak tőlem távol a színpadias gesztusok, pedig ez igazán rémes szokásom. Szeretek másokat utánozni is, megnevettetni a környezetemet, a drámai érzékem túlfejlett, a nyelvem meg csípős. Ezekből az írásaimban megpróbálok visszavenni, mert ott nem jó ez a fajta impulzív csapongás. Azt hiszem, az írásaimban jobban össze tudom magam szedni, mint a valóságban. És sokszor azt is hiszem, hogy az írásaimhoz szeretnék felnőni. Hogy úgy éljek, ahogyan kell – ezt a betűimben nagyon is tudom. Hogy ne csak ott találjam meg a kijáratokat, hanem a mindennapi labirintusaimban is.

„Az egész világ tele van költészettel, csak észre kell venni.”

 

– A felnőtté válás, az elmúlás, a veszteség megtapasztalása, a „kavicsok”, avagy emlékek mozaikszerű kirakása, gyűjtése, a rendteremtés, a szembenézés a felmenőkkel, a családi örökséggel (nagymama emléke), a férfi–nő viszony, a szerelem gyakran ellentmondásos, ám szükségszerű jelenléte az életünkben építi, formálja ezt a könyvet. Úgy érzem, hogy sokat érlelted, vívódtál vele, és most nem a megírás, a szöszölés folyamatára gondolok, hanem inkább a belső utakra, amelyeket bejárni nem mindig könnyű. Hogyan lesz ebből prózafolyam, mennyit érik egy ilyen történetfüzér? Az olvasatomban nem csupán önálló novellákról van itt szó, inkább egy novellaalapú, nagyon költői kisregényről.

– Igen, én is így látom, hiszen összekapcsolódnak az egyes novellák, összekapcsolják őket a metaforák is, az írások zömében megjelenő egyes szám első személy (aki lehet az én egyik alteregóm, lehetséges – hol idealizált, hol rontott – alakváltozatom) – nagyjából egy alkotói szakaszom, az elmúlt három évem lenyomata. Bár van olyan darab is benne, amelyik sokkal korábban megszületett már, de most, ebben a kötetben találta meg a helyét, itt vált építőkockává, egy nagyobb egész részévé, eleddig csak magányosan kerengett. Ebben a kötetben a mozaikosság, a töredezettség szerkesztői elv is volt, megpróbáltam a novellák megjelenési formájában is megmutatni: amikor készen volt egy-egy írás, felbontottam őket kisebb részekre, amelyek alcímeket is kaptak. Nem hagytam egyben, mondjuk huszonvalahányezer karakterben az írást, hanem pihenőpontokat tettem bele. Ahogy egy hosszabb túránál is megállunk időnként, és körbenézünk. Azt még nem tudom, hogy ez a tagolás segíti-e az olvasást, a gondolkodást – ennél a kötetnél (Bölcsőmben magam ringatom) kísérleteztem először ezzel. Valamint azzal is, hogy tudok-e mikromozgásokból, mikroélményekből világot építeni. Gondolj bele, a pandémia miatt tele voltunk korlátozással, nem találkoztunk egymással sem, s mert nem akartam ingerszegényen élni, így közelebb hajoltam kabócához, fűszálhoz. Annak a bizonyos bölcsőnek a kötet címében egy kabócabölcső volt az ihlető élménye, azt figyelgettem egy fűzfán. Hogy milyen varázslények ezek az apró állatok: kinövesztik maguk köré saját magukból a bölcsőjüket, és csak akkor másznak ki belőle, amikor már erősek, életképesek. Addig magukat ringatják. Akkor találtam ki azokat a hashtageket, amelyeket a mai napig használok: #ezisköltészet, #élőversek. Mert az egész világ tele van költészettel, csak észre kell venni.

Amúgy szerintem a Lovagkórt is lehet regényként olvasni. A Bölcsőmben magam ringatomban pedig elég sok olyan sor van, amelyek versben is megtalálhatnák a helyüket. Bajban vagyok mindig a műfajokkal, cetlikkel, karámokkal, szabályokkal. Talán nem is kell bárhová is besorolni őket, ahogy engem sem.  

– A novelláidra, a gyermekeknek és felnőtteknek szánt meséidre nagyfokú költőiség jellemző, a legutóbbi kötet sem kivétel ez alól. Nem a sztori határozza meg a próza alakulását, a mese szövetét, hanem a képiség. Lelki térben játszódik minden cselekményed, és a prózát is a költő írja?

– Igen, jól érzed: nincs átkapcsoló az agyamban, nincs külön prózaíró és líraíró módom. Arra régen rájöttem, hogy valóban nem a történetmesélés érdekel elsősorban, hanem az, hogyan viszonyulunk mindahhoz, amit a sorsunk kimér ránk. Ahány ember, annyiféleképpen reagál ugyanarra a helyzetre. Mondok példát. Valaki megtudja magáról, hogy valamilyen betegség fogja meghatározni az életét. Nem hal bele, de bizonyos szabályrendszerhez kötötten kell a továbbiakban élnie. Van, aki ezen elkeseredik, van, aki rögtön elkezd számolgatni, tervezni, hogy mit lehet az adott rendszeren belül megtennie, elérnie. Azt hiszem, én a második típusba tartozom. Hamar alkalmazkodom helyzetekhez. Az is helyzet, amikor felmérem, hogy engem az érdekel, ami a történeten túl van. Hát akkor azt írjam, ami érdekel.

– Én úgy képzelem el, kézzel írod a verseidet. Igaz? És ha igen, miért?

– Nem, egyáltalán nem. Szeretem és fontosnak tartom a kézírást, jó lenne, ha nem veszne el. Szeretem tudni, hogy akit szeretek, annak milyen a kézírása. Szeretem, ha az enyémet is szereti, aki szeret engem. Az írásképünk egyedi, akár az ujjlenyomatunk. Szívesen írok kézzel, szívesen írok személyre szóló gondolatokat dedikálásnál a könyveimbe. Mégis, ahogy a számítógép elérhető lett napi használatra, azonnal váltottam. Rengeteget javítok, szerkesztek az írásaimon, ezt így tudom könnyen megtenni. Ez a szerkesztési szabadság óriási előny a papírral szemben: sokszor változtatok szórenden, bekezdéseket csereberélek, a rossz soroktól is fájdalommentesebben lehet megszabadulni. Bármin és mindenhogy írok: útközben a telefonomon, de olyan is volt, hogy a zebrán mentem át éppen, miközben egy hangfájlban mondtam fel magamnak azt a gondolatot, amelyet nem akartam elveszíteni. Ha rögzíteni akarok valamit, akkor mindegy az eszköz, megoldom. De alkotni klaviatúrával szeretek leginkább. Mivel kilenc ujjal gépelek, nem kell figyelnem a billentyűket, a gondolataim közvetlenül és pillanatokon belül, gyakorlatilag a gondolkodásom sebességében meg tudnak jelenni a monitoron, és ez elég nagy szabadságot ad nekem.

– Van-e napszak, évszak, ami versre hangol?

– Kora reggel, felébredés után, amikor még közel van az éjszaka, az álmok világa. Olyankor nem szeretek beszélni sem, mert az is szétráz, áthangol, csak leülni a gépemhez egy tejeskávéval, és a napindító sorokat megírni. Aztán este már inkább csak gereblyézni szoktam magam után. Az elalvás előtti időszak ilyen még: amikor becsukom a szemem, de még nem tud kikapcsolni az agyam, s bár fél lábbal a másik világban vagyok már, mégis kavarognak bennem a képek, a feldolgozatlan sorok. Ilyenkor már csak egy telefon van a kezem ügyében, ezért sokszor oda írom be, ha meg tudok oldani valamit. Becímzek magamnak egy email-t, és abba írom. Párbeszédet játszom magammal: reggel visszaolvasom a levelemet, s ha még mindig szeretnék kezdeni valamit az éjszakai sorokkal, ötletekkel, megtartom őket, elkezdek dolgozni velük. Néha ilyenkor jelenik meg egy-egy címötlet is a fejemben. Az a cím, amelyre egész nap vártam. A címadást nagyon szeretem. Egy prózakötetemen belül a címek külön világot, még egy réteget alkotnak.

„A mese nem kikapcsol, hanem bekapcsol a legmélyebb valóságunkba.”

 

– A mesék előtt bizonyára írtál verseket, például azt tudom, hogy az első könyved 14 évesen írtad, kézzel. Beszélj, kérlek, a versek eredőjéről és erről a bűvös elsőkönyvről is!

– Nem szerettem beszélni, bár anyukám úgy emlékszik rá, hogy igenis beszédes kislány voltam. Nyilván a kettő között volt a valóság: sokkal több volt a fejemben, mint amennyit megosztottam magamból. Alapvetően nem éreztem jól magam a velem egykorúakkal, így elkezdtem berendezni magamnak egy titkos világot, ahol az és úgy történt, ahogy én akartam.  Egyszer kaptam egy szép, bőrkötéses, fehér lapokkal tele könyvet ajándékba. Emlékkönyvnek szánták talán, nagyon megtetszett a külleme, mert olyan „komoly”, felnőttes volt. Elhatároztam, hogy az lesz az első könyvem: majd én teleírom betűkkel, s mert illusztrátorom nem volt, gondoltam, magam fogom a képeket is elkészíteni. Minden kezem ügyében található íróeszközt felhasználtam: tintaceruzát (ha picit megnedvesítettem a végét, csodálatos lilákat lehetetett belőle elővarázsolni), grafitot, töltőtollat, a rajzok inkább növényi ornamentikás ákombákomok voltak, a betűk pedig kalligrafikusak. Marha büszke voltam az egészre, az egypéldányos könyvemre. Titokban talán már akkor is írónak gondoltam magam, de erről bölcsen nem beszéltem a szüleimnek, mert ők óvtak a művészsorstól, így jobbnak gondoltam nem beavatni őket. Én voltam a saját egy darab olvasóm.

– Mind a Tizenhárom bűvös tükör felnőtteknek szánt meséi, mind az Égforgató csodagyűrű gyermekeknek írt meséi sarkítva mondva arra törekszenek, hogy rendet, rendszert teremtsenek a hősök életében. A felnőtt meséidben olyan traumákra és mindennapi gondokra ismerünk rá, amelyek meghatároznak mindnyájunkat, az életünk azzal telik el, hogy ezeket kihámozzuk, kibogozzuk, ha egyáltalán eljutunk a felismerésig. A hiúság, a kötődéstől való félelem, a szeretetéhség, anyakomplexus a férfiaknál, birtoklásvágy, féltékenység olyan tulajdonságok, amelyek sokszor akaratunkon kívül alakulnak ki, valamilyen sérülésből, lelki sebből, ám a felismerésük segít megszabadulni tőlük, továbblendülni nehéz életszakaszokon, jobban választani, jobbá lenni, önmagunkat megszeretni, mert ennek hiányában a társunkat sem igen tudjuk önzetlenül szeretni, értékelni. A felnőttmesék terápiás jelleggel íródtak, olvasásuk közben igazából egy terápián veszünk részt?

– Semmiképpen, hiszen ez szakma, én pedig író vagyok, nem terapeuta. Hályogkovács módjára nem szeretnék semmit csinálni, az veszélyes és kártékony is lehetne. Inkább azt mondom: öröm, hogy irodalomterapeuták használják ezeket a felnőttmeséket, viszik a csoportjaikba. Ők tudják, hogyan lehet ezekkel az írásokkal segíteni. Viszont emlékszem arra, hogy különféle korszakaimban mégiscsak könyvek voltak a segítőim, eggyé tudtam válni bizonyos szereplőkkel, mert felismertem a problémáimat az ő elakadásaikban, vívódásaikban, küzdelmeikben. Az én lehetőségem az, hogy megmutatok lelki tartalmakat, és talán azzal, ahogy megmutatom őket, érzelmileg kapcsolódni tud az olvasó hozzájuk. Ez a kapcsolódás talán már önmagában is oldja a rosszat, az elszigetelődést. Hogy nincs egyedül. Azt gondolom, az Égforgató csodagyűrűt sem kifejezetten gyerekeknek írtam már, hiszen abban a kötetben is egy fejlődéstörténetet járok végig: hogyan tud valaki szembeszállni a benne lakó sárkányokkal, hogyan tud velük megvívni, végül győzedelmeskedni – elsősorban magán persze. Első kötet volt, ennek ellenére gyönyörű startkövet kaptam: Méry Gábor, a Méry Ratio Kiadó vezetője jóvoltából igazi varázskönyv született – bár újra ki lehetne adni! Rettenetesen drága az előállítása az aranyozás, a nagy méret, a keménykötés és a duplaborító miatt. Rengeteg táblakép, kódexek világára emlékeztető iniciálé, meselezáró kép van benne. A mesekönyv vizuális anyagát a nemrég elhunyt mester, Jankovics Marcell grafikusművész készítette – a kiadóvezető, Méry Gábor őt kérte fel a képi világ megalkotására. Mivel nagyon jó barátságban és munkaszövetségben voltak, elvállalta, de mert ebben a csapatban mindannyian gigantomániásak voltunk, így a munka nagyobb lett, mint az elején gondoltuk. Egy éven keresztül festette, rajzolta a képeket. A táblaképek évszakkeretekbe kerültek: volt szulákos, borostyános, rózsás és őszi faleveles keret, aszerint használta őket, hogy az adott mesére melyik évszak volt jellemző. A körkörös időszemlélet mutatkozott meg a rajzokban és a mesékben is: a tavasz visszatér, a megújulás várható, kiszámítható. Ez fontos felismerése volt az emberiségnek, hiszen ezáltal tervezni kezdhette a jövőjét, a tennivalóit. Vetés, aratás, tartalékok képzése a szűkösebb, fényszegényebb napokra. A tervezés lehetősége pedig reményt ad, nemcsak feladatokat.

Amikor időnként a Pannónia Filmstúdióban, az irodájában, a rajzasztalánál megnézhettem, hogyan alakulnak a képek, akkor láthattam a munkamódszerét. Emlékszem, a részletgazdagabb képek festésekor két szemüveg is volt az orrán, és speciális, pár (talán három?) szálas ecsetet használt az aprólékosabban kidolgozandó részeknél. Az illusztrációk miatt nem lehetett ofszet papírt használni, hanem műnyomó papírra nyomták a belíveket, mint a képzőművészeti albumokat szokták, ez is növelte az előállítási költséget. Ma, amikor háromszor megnézi mindenki, mire adjon ki pénzt, nagy kiadói kockázatvállalás lenne milliókat befektetni az újranyomásába. Viszont így gyakorlatilag elérhetetlen, ami azért rossz érzés. Van egy könyvem, ami nincs. De talán egyszer megadatik, hogy újra lesz, talán egyszer még ez az álmom is valóra válik. A Lovagkór – Játék nemekkel és igenekkel című kötet míves, finom humorral megmunkált tusrajzait is ő készítette, s ez a kötet már eljutott a második kiadásig is, végre újra elérhető, a Méry Ratio honlapjáról közvetlenül megrendelhető ezen a linken: https://meryratio.hu/konyv/lovagkor-jankovics-marcell-rajzaival/

A Tizenhárom bűvös tükör is igen szép kötet lett: a meseképek Békés Rozi grafikusművész munkáját dicsérik – valamint a könyvet is ő tervezte. Emlékszem, őt én kerestem meg magamnak: tetszettek a finom, részletgazdag munkái, az érzékenysége, pontosan tudtam, hogy ennél a könyvemnél vele szeretnék együtt dolgozni. Felkértem őt – és szerencsémre elvállalta. Az is nagyjából egyéves munka, együtt gondolkodás volt.

– A gyermeknek szóló irodalom, mese, vers nehéz dió, és te ezzel léptél be az irodalmi világba igen nagy sikerrel. Volt-e ebben mestered?

– Nem volt mesterem, segítőm. Szerintem ez baj amúgy, azt hiszem, ilyen szempontból hátrányosan indult az irodalmi pályám. Sokkal könnyebb a pályakezdés, ha van kitől tanácsot kérni, ha van irodalmi szerkesztőd, aki szakmai kontrollt ad, akivel átbeszélheted a bizonytalanságaidat, aki külső szemmel néz még megjelenés előtt a betűidre. Aki tanácsokat ad abban is, hogy hová érdemes elküldeni egy-egy írásodat. Én azt sem tudtam sokáig, mit csináljak velük. Köteteim jelentek meg, ugyanakkor nem publikáltam irodalmi lapokban. Mindez a Sötétkamra – Előhívott versek című kötetem óta változott meg, az pedig a hatodik volt már. Bíró Gergely, a Magyar Napló Kiadó szerkesztője segítette a munkámat. Akkor tapasztaltam meg, mit jelent ez a segítség – azóta is ő a szerkesztője a köteteimnek, és ezt nagyon megbecsülöm. Persze, ma már, ha lehet, megmutatom még közlés előtt az írásaimat olyan barátaimnak, írótársaimnak, akiknek adok a véleményükre. Ha mégis mesterek után kell az emlékezetemben kutatnom, akkor azokat a néprajzosokat tudnám felidézni, akiknek nagyon sokat köszönhetek: szemléletet, hagyománytiszteletet, értékrendszert. Egészen biztos, hogy hatottak a meséimre, de bármilyen írásra, ami megszületett bennem. Az arányérzék kialakításában biztosan óriási szerepük volt. A könyvtáram egyik fele szakkönyvtár, azokat a könyveket forgatom többet ma is. Például Jan Assmann A kulturális emlékezet című könyvéről nagyjából sem tudom, hányszor olvastam már el.

– Most a Magyar Napló kritikarovatát szerkeszted, és a Petőfi Irodalmi Múzeum ösztöndíjreferense vagy. Más feladatok, más kihívások. Otthon érzed ebben magad, segíti az írást?

– Sokáig nem értettem, hogy miért sodor engem a sorsom hol ide, hol oda: voltam ökológiai magazinnál főszerkesztő, rádióztam, aztán képzőművészek közé vezetett az utam – én mindenhol a saját dolgomat tettem (napközben a civil munkámban próbáltam helytállni, hajnalonként-esténként pedig írtam a saját betűimet), de a tudásukból, a szemléletükből ragadt rám mindig valami. Az ismerőseim szoktak azon nevetgélni, hogy bármilyen összetételű társaságba belépek, biztos, hogy két percen belül valakinek a nyakába ugrom – mert szinte mindenhol találok ismerőst. Hát persze, hiszen annyiféle emberrel találkoztam, dolgoztam együtt. Most egységesebb lett az életem: minden munkám, feladatom, vállalásom az irodalomhoz köt. Ez is hasznos, hiszen elég széles rátekintést nyerek a kortárs irodalom legfrissebb alkotásaira – látom, mennyi szín, hang van egymás mellett, és ez jó érzéssel tölt el. Hogy van élvezetes, szerethető, sokszínű irodalmunk, nem kell azt eltemetni, nem kell hüppögni a nemlétező sírja felett.

– A Fellegváraim című novellában olvasom, hogy kiskorodban királynő szerettél volna lenni. „Nem királylány vagy királyné egy soha rá nem érő király oldalán, hanem királynő. Csak így, egyszerűen. Foglalkozása: királynő.” Ez a királynő jó dolgokra fordítja a hatalmát, fellegvárakat épít, véd, irányít, és ami a legfontosabb, közvetít ég és föld között. Hozzáteszem, akárcsak a költő, aki égi és földi valóságok, különféle világok között „tolmácsol”, szavakat fest azért, hogy mások lelke jobb létre derüljön. Mi a királynő szimbóluma, és köze van-e szerinted a költői hivatásodhoz?

– Amikor mesét írok, akkor logikus lenne, hogy a királynő, a királylány női erők kvintesszenciájaként jelenjék meg, de az én karaktereim egyáltalán nem tökéletesek, sőt. Viszont tudnak harcolni, nem érik be azzal, hogy életmódszerűen fésülgetik az aranyhajukat, vagy mozdulatlanságba dermednek, átalusszák a meseidejüket, aztán majd talán valaki felébreszti őket az út végén. Jelen vannak, nagyon is jelen vannak az életükben. Amikor verset írok, akkor pedig még tudatosabban belebújok szinte minden női archetípusba, hiszen mindegyik ott van bennünk. A mese nem kikapcsol, hanem bekapcsol a legmélyebb valóságunkba. Meg tudja szólítani a bennünk szunnyadó erőket. Az lehetünk újra, aki még mindenre képes. Aki végigjárja az útját. Akinek sikerül.

Hogy miért foglalkoztat ennyire a mesékben a csúcsminőség? Gondolom, azért, mert a mindennapi életemben is maximalista vagyok. Ez jó is, rossz is. Sokszor gyorsabban meg tudnék oldani feladatokat, ha nem vacakolnék mindennel annyit, de amíg nem érzem, hogy az egyensúly legalább bennem helyreáll, addig muszáj vacakolni. Irányító típus is vagyok, de semmiképpen nem hatalommániás. A hatalom önmagában nem érdekel. Az érdekel, hogy jól működjék a rendszer, amelyet rám bíznak. Fontos, hogy megbízzanak vele. Magamnak nem akarok semmit összeharácsolni csak azért, hogy birtokoljam. A költőkről kialakult egy jócskán általánosító kép: bohémek vagy melankolikusak, életképtelenek sokszor, szinte fotoszintetizálnak, megélnek a levegőből is, nincs közük a valósághoz, folyamatosan a felhőkben járnak. Az egyik részünk talán ilyen. A másik részünknek viszont ugyanúgy meg kell vásárolnia a tejet és a kenyeret, ha nem akarunk éhen halni, és nem árt, ha tudjuk, hogy működik a porszívó. De a legszorosabb közegemben fütyülnek arra, hogy verseket vagy prózákat írok. Az anyukámnak én a lánya vagyok, a macskának a szolgálója stb.

– „Addig nem lehet baj, amíg behunyt szemmel is érzem a fényt” – ez a Tizennégy fok zárómondata. Beszélgettünk az erdőről, a vízről, a tengerről mint fontos, költészetedet és prózádat átszövő motívumokról, a fényről viszont nem ejtettünk szót. A Sötétkamra című versesköteted erre épül, és az új novellákban is rendre visszatér a fény, a hold, az árnyék, a nap. A Lumineszcencia című novellából idézek. Meghatározó, arc poetica-szerű sorok ezek:

„Amikor kislány voltam, sokszor éreztem azt, hogy nincs saját fényem. Hogy csak visszatükrözni tudok. De vajon miért? Pedig van bennem tűz, világmozgató vágyak, de mintha leszigetelne valami, sőt, mintha ezt a valamit én építgetném magam köré. Miért bújok páncélba? Mi elől védem magam? Miért csak mások fényei világítanak meg? S vajon meddig kell hordanom ezt a páncélt, mikor tudok majd kiszabadulni … Mikor – és hogyan.

Nem tudom azóta sem, hogy megszabadultam-e végleg, sokszor inkább azt érzem csak, hogy időnként sikerül kibújni belőle. Amikor szeretek, amikor verset írok. Amikor összehajtom a napon szárított ágyneműt, amikor törött bögrét ragasztgatok, vadgesztenyét gyűjtök a Kiscelli kastély előtti dombon, erdei ösvényen futok, karkötőt fűzök fagyöngyökből, vagy cseresznyét magozok a teknősöknek. Amikor megfogom valakinek a kezét, mert éppen fél, és a sötétben világítok neki, hogy lássuk, merre lehet biztonságosan haladni. Mert mégiscsak van valami titkos kapcsoló bennem, amelyet át tudok állítani, amikor másnak van szüksége a fényre. Olyankor, de leginkább olyankor – megtalálom azt a kapcsolót.

Jó lenne úgy élni, hogy saját fényünk legyen, mint a csillagoknak… – gondolom, miközben óvatosan a tenyerembe teszem a gömbölyű, aranyfényű, smaragdszínű bogarat. Kiviszem a levegőre, hadd repüljön, hadd menjen vissza az övéihez, a fényesekhez.”

Hogy vagy most a fénnyel a tavasz, a május közeledtével, és mennyiben hatja át az új verseidet, prózáidat, jelkép marad-e ezekben is?

– Pár évvel ezelőtt még a sötét, árnyas dolgok vonzottak inkább, azokban a kamráimban szerettem kotorászni, ahol a veszteségek, a szorongások és a félelmek laknak. Akkor azokkal kellett valamit kezdenem, hogy ne gátoljanak a mindennapi életem élésében. Mert reszketve és félve nem lehet élni – hát kiféltem és kiszorongtam magam a versekben. Bár már a Sötétkamra című kötetemben is pontosan éreztem, hogy a sötét csak kiindulópont, trambulin, azért kapta az a kötet azt az alcímet, hogy Előhívott versek. Mert a sötétkamrából mégiscsak ép, szép képeket próbáltam előhívni. Aztán egy Mednyánszky-festmény előtt állva rájöttem, hogy igazából már rég nem a sötét érdekel, hanem az a derengő fény a sötét erdőim közepén. Nagyon hosszú út elején állok még ezzel a fényes korszakkal, még most tapogatom a lehetőségeimet.

A költőiség, a komoly témákat feldolgozó prózák mellett van egy másik oldalad is, a humorosabb, csipkelődőbb. Ez leginkább a Lovagkórban és a Fogadó a négy macskához című regényedben bontakozik ki. De a legújabb kötetedben is jelen van egy-egy mondat, fordulat erejéig a humor. Mikor olvashatunk tőled teljesen humorra épülő prózát, regényt? Komor világunkban erősen szükség volna a jóféle humorra...

– Ha minden a terveim szerint megy, lesz belátható időn belül ilyen is. Nem viccgyűjteményt készülök összeállítani természetesen, hanem egy régóta tervezett szellemi kalandra hívom meg magam. Megint készülök valamire, egy nagyobb bujkálásra-rejtezésre: egy olyan regény megírásába fogtam, amelyben megélhetem majd ezt az oldalamat is csüdig. Lesz benne humor is bőven: csipkefinom, ám annál kegyetlenebb humor is, meg szerető-elfogadó-megmosolyogtató is. De erről többet korai lenne még mondanom, hanem most inkább lenyomok háromszor kilenc fekvőtámaszt, hogy bírjam erővel.

 

Varga Melinda