A Harmadik Birodalom rendszerkritikusa – Ernst Jünger
A L’Harmattan Kiadó gondozásában, Frenyó Zoltán szerkesztésében megjelent Konzervatív arcképek című kötetből közöljük Hudy Árpád tanulmányát Ernst Jüngerről.
A kötet fülszövege így ajánlja az összeállítást:
Mi a konzervativizmus? Általános világszemlélet vagy meghatározott ideológia? Természetes mentalitás vagy politikai mozgalom? Örök emberi vagy újkori jelenség? Ellenforradalmi, forradalmi vagy forradalomellenes felfogás? A régi rend vagy a fennálló, vagy jövendő berendezkedés híve? S milyen társadalmi, erkölcsi és politikai tanok fűződnek a nevéhez? Ezek a kérdések minduntalan fölvetődnek, amikor a konzervativizmusról szó esik napjaink eszmecseréiben, szakmai vitáiban és közéleti harcaiban. E kérdéseket ráadásul máig rendszerint sok félreértelmezés és tájékozatlanság is szokta kísérni. Ahhoz tehát, hogy ezekben az elvi kérdésekben tisztábban láthassunk, először is elengedhetetlenül szükséges maguknak a konzervativizmus klasszikus képviselőinek megismerése. Ezt a célt szolgálja jelen kötet, amely a XIX. és XX. századból 74 konzervatív gondolkodó arcképét mutatja be. A 37 szerző tollából születő összeállítás kétharmada külföldi, egyharmada magyar gondolkodók portréját tartalmazza. Ezek áttekintik a konzervativizmus mérvadó alakjainak életpályáját, műveit, eszméit, hatását és a kapcsolódó szakirodalmat. A kötet így elősegíti a konzervativizmusra vonatkozó alapvető tájékozódást, kiindulópontul szolgálhat az eszmekör átfogó megismeréséhez, és iránymutató lehet az áramlat további tanulmányozásához.
*
Ernst Jünger (Heidelberg, 1895. március 29. – Riedlingen, 1998. február 17.) német író, gondolkodó, hivatásos katonatiszt és rovarkutató rendkívüli egyénisége és sokoldalú életműve egyedülállóan plasztikus szellemi lenyomata a német és az európai huszadik század konvulzióinak.
Gyermek- és diákkora javarészt alsó-szászországi városokban – főleg Hannoverben – telik, ahová a vegyészmérnök apa jövedelmező üzletei kötik a hatgyermekes családot. Csapnivalóan tanul, kamaszként inkább a kalandregények álomvilága és a természet érdekli. 1913-ban Franciaországba szökik, belép az idegenlégióba, és már Észak-Afrikában szolgál, amikor apjának pénz és összeköttetések révén sikerül hazajuttatnia az időközben kiábrándult fiatalembert. (A „gyermekkor lezárásának” irodalmi feldolgozása az Afrikanische Spiele – Afrikai játékok, 1936).
Az első világháború kitörésekor önként jelentkezik katonának. A hadiérettségi és a gyors kiképzés után 1914 decemberében a francia hadszíntérre küldik gyalogezredét. Végigharcolja a háborút a nyugati fronton, s apja tanácsára hivatásos tiszti pályára lép. Rendszeresen kitűnik személyes bátorságával és parancsnoki képességeivel. Tizennégyszer sebesül meg, számos kitüntetést kap, többek között a háború végén hadnagyként az egészen kivételes porosz királyi Pour le Mérite érdemrendet, amelynek utolsó viselője.
A harcok és a frontszolgálat szüneteiben Nietzsche, Schopenhauer, Ariosto műveit olvasgatja, rovartani szaklapokat tanulmányoz, és háborús naplóját írja. A tizenöt füzet 2010-ben külön is megjelent¹, mindenekelőtt azonban első – és leghíresebb, nemzetközi ismertségét is megalapozó – műve, az 1920-ban kiadott In Stahlgewittern (Acélzivatarban)² nyersanyaga, amint egy sor további korai írásáé is: Der Kampf als innere Erlebnis (A harc mint belső átélés – esszé, 1922), Sturm (elbeszélés, melynek főszereplője Sturm hadnagy – 1923), valamint két napló formájú kisregény 1925-ből: Das Wäldchen 125 (A 125-ös kiserdő) és Feuer und Blut (Tűz és vér).
A vesztes háború után Jünger tovább szolgál a Weimari Köztársaság véderejében. Sokat olvas, avantgárd irodalmárokkal érintkezik. 1923-ban megválik a hadseregtől, Lipcsébe megy zoológiát és filozófiát hallgatni, ugyanakkor bekapcsolódik a frontharcosok kiterjedt nemzeti mozgalmába. Radikális politikai és ideológiai nézeteit nemzetiszocialista és nemzeti kommunista újságokban fejti ki. 1925-ben megházasodik, 1926-ban megszületik két fia közül az első, Ernstel. Ugyanebben az évben megszakítja tanulmányait, hogy csak az írásnak szentelje magát. 1927-ben Berlinbe költözik családjával, beleveti magát a német főváros mondén, pezsgő szellemi életébe. Nemcsak a hasonló eszméket valló értelmiségiekkel érintkezik, például Carl Schmitt államjogásszal, hanem baloldali írókkal, művészekkel is, így Bertold Brechttel.
1929-ben jelenik meg a szürrealisztikus feljegyzésekből, esszétöredékekből álló Das abenteuerliche Herz (A kalandos szív) című kötete. Fokozatosan visszavonul a politikai újságírástól, és – még annak hatalomrajutása előtt – elhatárolódik a nemzetiszocializmustól. A harmincas évek elején történelemfilozófiai alapozású, programatikus írásokban fejti ki nézeteit, legjelentősebb a Die totale Mobilmachung (A totális mozgósítás – 1930) és a Der Arbeiter (A dolgozó – 1932). Bár címe alapján mindkettő a rövidesen parlamentáris úton hatalomra kerülő nemzetiszocialista párt propagandairatának tűnhet, valójában inkább az útkereső Jünger összetett gondolatai és a náci propaganda végletekig leegyszerűsített tételei közötti különbséget dokumentálják. Goebbels renegátnak bélyegzi őt egy korábbi sajtóvitában, az NSDAP (Nemzetiszocialista Német Munkáspárt) hivatalos lapja, a Völkischer Beobachter (Népi Figyelő) recenzense pedig már arra figyelmeztet, hogy a Der Arbeiter szerzője „a főbelövések zónájához közeledik”.³
1933-tól ez a veszély egyre fenyegetőbb, és Jünger két Gestapo-házkutatás után jobbnak látja odahagyni – öccse, a szintén író Georg kifejezésével – „a tájfun szemét”, Berlint. Költözések és hosszabb külföldi utak után 1939-ben egy Hannover melletti falu, Kirchhorst lesz az immár kétgyermekes család otthona. Ebben az évben jelenik meg első regénye, az Auf den Marmorklippen (A márványszirteken)⁴, melyet nemcsak a kortárs, hanem a későbbi elemzők többsége is a Harmadik Birodalom metaforikus rendszerkritikájaként értelmez, bár az író szerint a diktatúra általános rajza. Nem tiltják ugyan be, de a háború közepétől újrakiadásához nem engedélyeznek papírt.
1939 augusztusában a mozgósítás során kapitánnyá léptetik elő, és behívják. A háború kitörésekor ismét a nyugati frontra kerül, huszonöt évvel azelőtti küzdelmeinek színhelyeire, de harcokban ezúttal nem vesz részt. 1941-től – rövid kitérővel a kaukázusi hadszíntéren – a Wehrmacht franciaországi főparancsnokának törzstisztje Párizsban. 1944 szeptemberében tartalékállományba helyezik, hazatér Kirchhorstba. Novemberben elesik az olasz fronton nagyobbik fia, Ernstel. A háborús évek, az összeomlás, majd a megszállás zavaros, ínséges időszakát rezignált, bölcs megfigyelésekben rögzíti. E feljegyzések zárják Jünger 1939-től 1948-ig ívelő második, hat részes naplósorozatát, amely Strahlungen (Sugárzások)⁵ címmel jelenik meg 1949-ben, amikor a megszálló hatóság feloldja közlési tilalmát. Ugyanekkor lát napvilágot második regénye, a szimbolikus, fantasztikus és filozofikus motívumokból szőtt Heliopolis, amelynek számos kortörténei utalása az Auf den Marmorklippen elemeit és gondolatait folytatja.
1951-ben a leghosszabb alkotói és életszakaszába lépő Jünger a felső-svábországi Wilflingenbe költözik, itt él haláláig. Ez évben jelenik meg a Der Waldgang (Erdei séta) című esszéje az egyén függetlenségéről és ellenállásáról a nyílt diktatúrában vagy akár a törvényesség látszatával manipuláló államban. E gondolatkört az ötvenes években egy sor további esszéje bontja ki – Über die Linie (A vonal fölé), Der gordische Knoten (A gordiuszi csomó), An der Zeitmauer (Az időfalnál), Der Weltstaat (A világállam) –, majd irodalmilag ragadja meg kései, harmadik regénye, az előző kettővel sok tekintetben rokon Eumeswil (1977). Öregkorának legimpozánsabb műve az 1965 és 1996 közötti feljegyzéseit tartalmazó Siebzig verweht (Hetven elszállt) öt kötete. Nyolc évtizedes írói munkássága tehát naplóval indul és naplóval zárul.
1962-ben, kétévi özvegység után másodszor is megházasodik. 1982-ben baloldaliak és zöldek zajos tiltakozása közepette átveszi Frankfurt am Main város Goethe-díját. Hazájában nem próféta, viszont kitüntetésekkel, díszdoktori címekkel halmozzák el a spanyolok, az olaszok és mindenekelőtt a franciák. 1993-ban együtt látogatja meg őt otthonában François Mitterrand francia elnök és Helmut Kohl német kancellár. 1995-ben, századik születésnapja alkalmából újra fellángol Németországban az akkor már jó fél évszázada lezáratlan „Jünger-ügy” vitája: értelmiségi előkészítője, társutasa, vagy pedig elutasítója, netán ellenállója-e a nemzetiszocializmusnak? Elmarasztalói – szinte kizárólag korai művei és publicisztikája alapján – erőszakkultuszt, demokrácia-ellenességet, Hitler-szimpátiát, antiszemitizmust vetnek szemére.
Az erőszak felmagasztalásának vádja csak a húszas évek militáns újságírójára, illetve a fiatal Jünger frontnaplójára vonatkozhat. Az első világégés ihlette többi irodalmi remekművel ellentétben a Stahlgewitter valóban nem pacifista kicsengésű, mégsem dicsőítése, hanem sokkoló, hiperrealista krónikája a háborúnak, beleértve a személyes szenvedések kristálytiszta, hűvösen távolságtartó leírását is. Jünger számára a front elementáris erőpróbája egzisztenciális létélmény, az élet küzdelmeinek paroxizmusa. A vérözönből a vesztett állásban is kitartó, tudatos harcos eszményi alakját viszi magával a kötelességteljesítés metaforájaként a húszas évek ideológiai lövészárkaiba. A politika – fordítja meg Clausewitz híres megállapítását – a háború folytatása más eszközökkel.
„Gyűlölöm a demokráciát, mint a dögvészt” – írja Jünger a Das Wäldchen 125 első kiadásában, egyik újságcikkében pedig kijelenti: „A kommunizmus, mint harci mozgalom bizonyosan közelebb áll hozzánk [radikális nacionalistákhoz], mint a demokrácia.” Bár a későbbi kiadásokból számos ilyen kitételt elhagy, és radikális korszaka után kerüli a nyers kifejezéseket, e kijelentéseit sohasem vonja vissza. Míg korai nacionalista, militarista, totalitárius nézeteit rendre tételesen és áttételesen revideálja, a demokráciát mindvégig kritikusan szemléli. 1975-ben írja Carl Schmittnek, hogy a terrorizmushoz végül is az állam gyávasága vezetett, mivel a 68-as diáklázadások idején inkább a törvényszegők, mintsem a karhatalom mellé állt.
Hitlerhez mint a nemzeti és a szociális forradalmat egyesítő vezérhez kezdetben valóban pozitívan viszonyul. Miután azonban a nemzetiszocialisták, a müncheni kudarcból okulva, már nem erőszakkal, hanem választási győzelemmel kívánják átvenni a hatalmat, elfordul tőlük. Már nem elég radikálisak neki! A nemzetiszocialista párt még sokáig udvarol a nemzeti jobboldal ikonikus írójának (állítólag parlamenti mandátumot is ajánl neki), de ő visszautasítja a közeledést, s legkésőbb 1929-től a párt feketelistájára kerül. A Harmadik Birodalom tizenkét évét a „főbelövés-zónában” vészeli át, túlélését annak köszönheti, hogy Hitler nem engedi bántani az első világháborús hőst és híres írót.
Jüngert kétségtelenül szellemi habitusa, elitizmusa is visszatartja a vulgáris tömegideológiától. De eszmeileg sem ért egyet a nemzetiszocialista fajelmélettel. Elutasítja a rasszizmust⁶, akárcsak a vulgárdarwinizmust: „Mint minden mechanisztikus elmélettől, úgy ‘a legrátermettebb kiválasztódásától’ is óvni szeretnénk. A pusztulás éppoly jelentős és gyümölcsöző, mint a győzelem.”⁷ Párizsi naplóbejegyzése szerint, amikor 1942. június 7-én először lát az utcán sárga csillagot, három fiatal lányon, „elszégyelltem magam, hogy egyenruhában vagyok.” Ettől kezdve, amint egy érintett francia orvos is tanúsítja, katonailag tiszteleg a csillagot viselőknek.⁸ Aligha véletlen, hogy Hannah Arendt szerint Ernst Jünger erkölcsi integritása kétségbevonhatatlan, és noha korai művei tagadhatatlanul hatottak a nemzetiszocialista értelmiségiekre, ő maga „a rezsim első napjától az utolsóig a nácizmus aktív ellenfele volt”.⁹
Jünger irodalmi megítélése nem kevésbé szélsőséges, mint az ideológiai. André Gide azt írja naplójában, hogy a Stahlgewitter a legszebb háborús könyv, amelyet olvasott¹⁰, míg Bertolt Brecht szerint „talán nem is kellene őt írónak nevezni, hanem azt mondani: látták írni.”¹¹ Thomas Mann szemében ugyan a „barbárság úttörője és jéghideg haszonélvezője”, elismeri viszont, hogy „sajnos, túl jól írt a hitleri Németországnak”.¹² A német irodalomkritikusok a háború után évtizedekig kínosan kerülték Jünger írói elismerését, nehogy indirekt politikai rehabilitációnak tűnjék. Az utóbbi évek kutatása azonban egyre inkább a huszadik század ideológiai és irodalmi mozgásainak emblematikus alakjaként állítja elénk.¹³ Külföldön, így Olaszországban vagy Spanyolországban kezdettől kedvező volt a megítélése, az általa csodált és szeretett Franciaországban pedig egyenesen kultuszáról beszélhetünk. 2008-ban a Gallimard kiadó Pléiade-sorozatában jelentek meg naplói.
Konzervatív gondolkodónak, írónak tekinthetjük-e Ernst Jüngert? Kivételes személyiségének, eltérő szakaszokből álló, hosszú pályájának és összetett, folyamatosan újraírt életművének számos ellentmondása miatt a szokásosnál is nehezebb az egyszavas minősítés. Mégis, mind életrajzában, mind érett írói megnyilvánulásaiban, vagyis műveinek többségében kezdeti radikalizmusa, technikakultusza és avantgardista tendenciái ellenére egyértelműen a nem szűken vett konzervativizmus felé billenti a mérleg nyelvét emberi kiállása, etikai alapállása, markáns modernizmus-kritikája és diszkrét vallásossága, valamint letisztult, klasszikus nyelvezete, alkotói stílusa és koncepciója.
Jegyzetek
¹ Jünger, Ernst: Kriegstagebücher 1914–1918. Klett-Cotta-Verlag, Stuttgart, 2010.
² Jünger, Ernst: Acélzivatarban. Fordította: Csejtei Dezső, Juhász Anikó. Noran Libro Kiadó, 2014.
³ Jünger, Ernst: Strahlungen II. Deutscher Taschenbuch Verlag, München, 1988. p. 617.
⁴ Jünger, Ernst: A márványszirteken. Fordította: Nemes Péter. Európa Könyvkiadó, 2004.
⁵ Jünger, Ernst: Strahlungen I–II. Deutscher Taschenbuch Verlag, München, 1988. p. 617.
⁶ Nevin, Thomas: Ernst Jünger and Germany: Into the Abyss, 1914–1945. Constable, London, 1996. p. 240.
⁷ Jünger, Ernst: Das Sonderrecht des Nationalismus. In: Politische Publizistik 1919–1933. Stuttgart, 2001. p. 284
⁸ Barthelet, Philippe: Le dernier chevalier. In: Ernst Jünger. Lausanne, 2000. p. 18.
⁹ Arendt, Hannah: Besuch in Deutschland. Die Nachwirkungen des Naziregimes. In: Zur Zeit. Politische Essays. Hamburg, 1999. p. 43–70.
¹⁰ Gide, André: Journal. Gallimard, Bibliothèque de la Pléiade, 2. kötet, p. 848.
¹¹ Brecht, Bertolt: Gesammelte Werke. 20. kötet. Frankfurt am Main, 1977. p. 309.
¹²Thomas Mann, Agnes E. Meyer: Briefwechsel 1937–1955. Frankfurt am Main, 1992. p. 645, 649.
¹³Natalia Zarska, Gerald Wiesener, Wojciech Kunicki (Hrsg.): Ernst Jünger – eine Bilanz. Leipziger Universitätsverlag, 2010.
