Őszi reggel van, ereje már nincs a Napnak, csak fénye: megvilágítja az ablak előtti étkezőasztalt. Ovális, ívelt lábú asztal, anyai öröksége, ahogy nagyjából minden bútor a lakásában. Az asztalon lágytojás, pirítós, retek. A reggelit mindig ő készíti el, egyedül. Nem kértem tőle, igaz, nekem meg az nem jutott eszembe, hogy besegítsek. A lágytojás tetejét kocogtatom, letördelem ügyesen a héj felső részét, finoman sózom, a kenyércsíkokat belemártogatom a tojássárgájába. Nagyapa csinálta így, emlékszem, ez nagyon tetszett nekem kislányként. Éles késsel felvágta a kenyeret hosszanti csíkokra, és a ropogós héjat fogva mártogatta a puha kenyérbelet a tojásba.

Megint érzem, hogy néz. Ez idegesít.

– Mit nézel rajtam? Így nem tudok enni – bököm ki végre, de rögtön meg is bánom.

– Jaj, ne csináld már, csak szeretlek figyelgetni.

– Aha. Hát jó, csak így már nem ugyanaz – vonom meg a vállam, és visszateszem a kenyérdarabot a tányérra. Tudom, hogy valójában mi zavar. Amikor így néz, utána mindig megkérdezi, hogy milyen lesz a napom, hetem.

– Milyen lesz a heted? 

Erről beszéltem. Ha azt mondom, hogy ez zavar, akkor biztosan titkolózom. Ha megmondom, ha beszámolok pontról pontra, akkor meg engem feszít odabent valami. Megkeményedem. Nem akarok veszekedést, de magyarázkodni sem, így csak ennyit mondok:

– A szokásos. Semmi különös.

Látom, hogy ez nem elég. Rendben, elmondom, hogy kivel szeretnék találkozni holnap, és hogy még nem beszéltünk meg időpontot. Valamikor kora este. Ráadásul nővel, nem férfival. Mert szüksége van a támaszra. Ideadnád mégis a sótartót?

Most szokás szerint ezen fog rugózni.

– Akkor holnap sem alszol itt? Tessék, de ne sózd agyon, tudod, hogy nem tesz jót.

Ezt is utálom. Ezt az édes, ám mérgező kedvességet. A tiszafának lehet ilyen a méze. Ki lehetne irtani vele az egész római hadsereget.

– Arra gondoltam, hogy utána jönnék hozzád.

Megtörli a száját papírtörlőkendővel, fogpiszkálót vesz ki. Ilyen műanyagdobozt utoljára úgy húsz éve gyártottak. Gondolom, ezt használta még az anyukája is. Mustrál. Jeleket keres rajtam, bizonyítékokat. Figyeli, hogy elfordítom-e a fejem, s ha igen, merre, mert mondják, aki hazudik, az ösztönösen balra néz el. Állom a tekintetét. Reccsen a fogpiszkáló a fogai között.

– Mindig van valami, ami fontosabb nálam. Pedig vacsorával várnálak. Igaz, nem este kilenckor – teszi hozzá, majd belevágja a törött fogpiszkálót a tányér közepébe.

Nem volt mindig ilyen. Eleinte éppen a figyelmessége, ragaszkodása nyűgözött le, de már nem. És egyre kevésbé. Próbálom kikerülni a tekintetét, a függöny hullámzását figyelem inkább, aztán hirtelen zavarni kezd, hogy a kisasztalon a terítő egyik vége túlzottan lelóg. Odamegyek, megigazítom.

– Ugyanazokat a köröket járjuk. Így nem lehet élni, akármennyire próbállak is szeretni, akkor sem.

Nem, nem próbálom már szeretni, és ezt ő is tudja. Érzi.

– Döntsd el, mit akarsz! Ha nincs időd rám, akkor ne tegyünk úgy, mintha minden rendben lenne közöttünk! – villan a szeme.

Félbehagyom a reggelimet, behajigálom a táskámba a holmimat, megtöltöm a flakonomat vízzel, begyömöszölöm azt is a táska tetejére, sálat tekerek a nyakamra, veszem a kabátomat, és kiviharzom az ajtón köszönés nélkül.

Fekszem az ágyon, bámulom a kanapé szövetének rácsozatát. Szép szövésű anyag, szeretem ezt a mohazöldet. Sokat üldögéltem rajta kiskoromban, amikor anyámhoz vendégek jöttek, és én is ott lehettem közöttük. Ott volt a helyem. Megesett, hogy el is aludtam rajta, amíg anyámék bridzseztek az ebédlőasztal körül. Emlékszem az elalvás előtti utolsó képekre: a szövés mintáját követtem a szememmel, amíg azok összefolytak előttem.

Nem jó így. Éhes vagyok, kellene enni valamit, de mit. A hűtőben felbontott olajbogyó, sárgás lében lebeg néhány árva szem, egy félig kicsavart szardellapasztás tubus, ásványvíz. Többnapos szeletelt kenyér. Nem csigáz fel egyik sem. Fáj a gyomrom is. Hűvös van. Amikor kisfiú voltam, szerettem a hűvöset, olyankor jó volt betakarnom még a fülemet is, hogy ne halljam, amikor a másik szobában anyámék veszekszenek. A fülemre szorítottam ilyenkor a kispárnát.

Leülök az asztalhoz, megpróbálok cigarettát sodorni, de remeg a kezem, a begyakorlott mozdulatok nem működnek. Póló helyett inget veszek, lemegyek egy pakli cigiért, még nyitva van a bolt, addig is történik valami. A parkban hársfaillatnak kellene lennie, van is, biztos, hogy van, csak nem érzem. Visszamegyek a lépcsőn a lakásba. Régebben legtöbbször kettesével vettem a fokokat, most nem sietek, elidőzöm rajtuk. Szeretem a csempeköveket a lépcsőház falán, az üvegablakokat, a kovácsoltvas korlátot. Itt nőttem fel.

Kimegyek az erkélyre a nappalin keresztül. Lám, megint a korláton ül az a gerle, ideszokott, ennek örülök is, meg nem is. Végigpecsételi a követ, a párkányt. Hát persze, hogy ideszokott, hiszen itt mindig talál valamit. Minek etetem. Azért, mert szeretem figyelgetni, főleg, ahogy felszáll, áthasít a park fölött, és eltűnik a lombok között. De még inkább azért, mert ő mindig visszajön.

Fel kellene hívnom Ákost, két hete ígérgetem neki, mintha olyan marha sok dolgom lenne esténként. Kattog az agyam, ugyanazon jár csak, őröl a malom odabent.

Bemegyek, feloldom a telefont, kikeresem a nevet, leheveredem az ágyra, várom, hogy felvegyék.

– Szia, régen beszéltünk, jól vagy? Az jó. Jó neked. Nem, most éppen nem vagyunk együtt. Igen, ugyanazért nem. Nem kap tőlem levegőt, nincs szabad tere, és megfullad. Ezt mondja. Ez hülyeség. Semmiben nem korlátozom. Nem, nem vagyok indulatos, csak nem bírom az igazságtalanságot. De inkább te mesélj.

Rákötöm a telefont a fülhallgatóra, közben visszaülök a monitor elé.

Megnézem a levelezésemet. Csupa érdektelen levél, válaszolni nincs kedvem egyikre sem, visszajelölöm őket olvasatlanra. Csak attól nem jön üzenet, akitől várnék. Levelet kezdek írni neki, aztán piszkozatba mentem. Újabb levél, újabb piszkozat. Mit is írjak? Hogy nem tudok mit kezdeni magammal nélküle?

Biztos most is tekereg, viszi a vére. Vagy dolgozik megint éjszakáig, állandóan csak a munka, mert saját magát akarja megcsinálni, semmi más nem érdekli. Még az evésre is sajnálja az időt, ezért etetem. Ezért csinálok meg helyette mindent. Ahogy mindig is megcsináltam, az első pillanattól kezdve. De olyan szépen tud elfogadni, olyan magától értetődő és természetes módon, ami ezt az egyenlőtlen, végül is torz helyzetet érvényessé teszi.

Soha, senkinek nem én vagyok a legfontosabb. Amióta az eszemet tudom, ez így van. Emlékszem, amikor hiába kértem apámat, hogy maradjon velem, hiába volt mandulagyulladásom – ment a dolgára. Amikor anyámra lett volna szükségem, de nem tudott figyelni rám. Lekötötték a saját bajai.

Anna sem különb. Nem értem, hogy például miért nem együtt megyünk mindenhová. Nem zavarnék, kevergetném a kávémat, és nézném, ahogy beszélget. Persze, erről szó sem lehet, mert értsem meg, hogy az már úgy nem olyan. Hányszor hallottam ezt.

A polcra vetődik a tekintetem: ottfelejtette a naptárát. Telefonban is vezeti a dolgait, de a kis határidőnapló is zsúfolásig tele bejegyzésekkel. Megjegyzem, hogy melyik polcról vettem le, aztán újra ledőlök a kanapéra. Forgatom az oldalakat, próbálok árulkodó jeleket találni. Nem találok semmit. Persze, miért írná be, amikor tilosban mászkál. Kizárt, hogy az útján csak zöld fények világítanak.

Négy-ötéves lehetek. Ülök a szobámban, de mindent hallok a becsukott ajtón keresztül is. Anyámék megint veszekednek. Megint a nőkön. Apám orvos, gyógyításra szerződött. Biztos keze van, hozzá kerülni kiváltság. Visszaél a helyzetével. Orvoskonferencia helyett, éjszakai ügyelet helyett. Én nem leszek olyan, mint apám.

Anyámmal egy reggel elköltözünk, nem bírja tovább. Apám visz külföldre, hosszúhétvégékre, gondoskodik rólam a maga módján. Lesz hol laknunk, vesz nekünk lakást, a nagyobbik szoba anyámé, a kisebbik az enyém, a kettő között van a nappali, ahol a kanapé is áll.

Magas növésű srác lettem, a szemem pedig ugyanolyan cirmosbarna, mint anyámé. Folyamatos rettegésben élek, pedig csaholnak utánam a lányok még most is, holott lassan negyvenéves leszek. Minden nő belém zúg. Aztán mindegyik otthagy. Miért.

Nem tudtam külön költözni, de ez így kényelmes volt nekem. Mindig volt valami a hűtőben, nem kellett megtanulnom, hogyan működik a mosógép, mert, ha már anyám mosott, az én ingeim is befértek. Aztán, amikor lányok is kezdtek volna feljönni hozzám, mindez kellemetlenné vált. Ugyan a szobám nem volt kicsi, elfért benne két ember, de azért mégis: a közös konyha, hűtő, fürdőszoba nem volt felhőtlen állapot.

Amikor anyám meghalt, átköltöztem a nagyobbik szobába, a gyerekszobámat pedig hálószobának használtam. Nem cseréltem le a bútorokat, mert szerettem a mohazöld kanapét, a foteleket, amelyekben anyám üldögélt, amikor olvasott. Az olajfestményeket a falon. Jó, nem mindegyik tetszik, ahogy a zöld kanapé sem annyira. Lehet, hogy Annát ez zavarja? Hogy egy halott tárgyai között élek? Egyszer megjegyezte, hogy legalább a függönyt kimoshatnám időnként, ha már nem veszek másikat. És hogy sosem fogja megtudni, milyen az én ízlésem. Talán nincs is nekem.

Összeköltözésről egyáltalán nem beszéltünk, így maradt az, hogy hetente háromszor-négyszer nálam alszik, a többi napon pedig egyedül bontom fel esténként a bort.

Ha itt van, akkor sincs itt teljesen. Kicsomagolja a laptopját, párnákat tesz a háta mögé, befészkeli magát a mindig vetetlen ágyba, és amíg én kisütöm a flekkent, megkeverem a salátát, csinálgatja a dolgait, intézi a levelezését. Eszünk és szeretkezünk – nagyjából ennyiből áll minden találkozásunk. Nekem nem is kellene ennél több. Inkább többször lenne jó, de azt nem hagyja. Minél közelebb akarom húzni, annál inkább távolodik.

Öklömmel az ajtófélfára vágok. Szinte függök a testétől, a bőre illatától, ez valami kémiai kötés lehet, nem tehetek róla, szerintem még nem kóros, csak szeretem belélegezni őt.  

De mindig és állandóan?

Igen. Mindig és állandóan. Bármit bármikor felcserélnék ezzel.

Csöngetek a stúdiólakás ajtaján. A kezemben üveg bor, egy kis dobozban szőlő.

– Ki az? Megyek.

– Nem bírtam tovább nélküled.

– Jaj. Hát, gyere be. Nem lenne baj, ha szólnál előtte, ha megbeszélnénk, mikor jönnél, mert máshogy terveztem ezt az estét, pontosabban: már terveztem valahogy.

Nem nézek a szemébe, sőt, kifejezetten csak az ajkát nézem, ahogy formálja a szavakat, ezzel a szájjal szokott megcsókolni, és ezt lényegesen érdekesebbnek találom, mint amit mond.

A lakásban rendetlenség, a sarokban derítővászon, fotósállvány, az íróasztalon két hatalmas lapmonitor, a fal mellett egymásnak támasztott, bekeretezett fotók. Most is nyitva a gépe, este háromnegyed hét van, de ez teljesen megszokott nála, elalvásig dolgozik. Nekem kurvamindegy, hogy mit csinál, én a nőt akarom, akit babusgatni lehet, simi-simi, vánkosom a melled, paplanod a karom, most ez miért baj?

Leülök a fal mellett álló fotelba, előveszem a zsebemből a cigit.  

– Ne, itt ne, kérlek! Menj ki az erkélyre, ha rá akarsz gyújtani.

Kimegy. Jobb is. Nem tudok figyelni rá, bort sem akarok inni. Bezárom a programot, amellyel dolgozom, aztán újra megnyitom, még van pár perc, amíg elszívja a cigijét, addig folytatnám, amit elkezdtem, de valami feszül már bennem. Mintha nem otthon lennék, mintha valami kényelmetlen, feszes, rossz anyagból készült ruhát kellene hordanom, amikor itt van. Pedig én vagyok itthon, ez az én helyem, dolgom van, sosem fogom így áttörni az üvegplafont, megugrani azt, amire képes lehetnék. Szétapróz. Rendre rám nyitja az ajtót, hiába beszéljük meg újra és újra, hogy. Reménytelen.

Bejön, becsukja maga mögött az erkély ajtaját.

– Figyelj csak, Andris, így nem tudok dolgozni – mondom neki, miközben megtörlöm a kezem egy rongyban.

– Csak nézlek, nem is vagyok itt.

– Menj el, kérlek. És ne gyere egyeztetés nélkül, váratlanul. Vidd el a bort is, majd nálad megisszuk.

Leforrázva áll. Biztos haragszik most rám, hiszen csak jót akart. Nézi, ahogy állok az állvány előtt, szerintem legszívesebben azt mondaná, hogy cseszd meg az állványodat, de nem mond semmit.

Aztán felveszi az asztalról a borosüveget, az üveglapos asztal fémszegélyéhez vágja, csak az üveg szilánkos nyaka marad a kezében. Folyik a mélyvörös bor szét a padlón, a szőnyegen, a keze csupa vér.

– Hülye kurva – veti oda nekem, a lecsapott üvegnyakat visszateszi az asztalra, és kimegy a lakásból.

Végignézek az egyterű, tetőtéri lakáson. Fehér falak, világos, borovi fenyőből készült faburkolat, törtfehér redőny az ablakokon. Sokat dolgozom azért, hogy a bérleti díjat ki tudjam fizetni. Eszembe jutnak az öreg bútorai. Szeretem a régi bútorokat, tárgyakat, ha egy kiskanalat sem vásárolt magának soha, akkor is. Tulajdonképpen ez is az egyik bajom vele. Hogy a múltján élősködik. Azon, amit mások összegyűjtöttek életük során. Mi ő mindabból, amit nála látok? A pakli cigarettája talán, meg a mindig tele hamutál. Azt sem tudom, miből él meg, hiszen látszólag mindig ráér. Egyszer valamit mesélt arról, hogy miért nem dolgozik éppen, de nem jegyeztem meg. A miért nincs, a miért nem lehet, nem érdekel. Nekem vannak céljaim, terveim, szabadságra van szükségem. Szabad repülésre. Lehetne az odúm, lehetne fa, mégpedig lombos fa, ahová újra és újra visszatérhetek, de nem az, hanem csak egy ragacsos légypapír.  

– Ez a nő olyan, mint a hínár – mondom Ákosnak, amikor felhívom őt. Az egyik kezemben még mindig a papírzsebkendőt szorongatom, amellyel a vérzést elállítottam. – Beletekeredsz, és véged van.

– Aha. Hát húzz el onnan. Ne várd meg, míg ki is rúg.

– Már megtörtént.

– Na látod. Mi a fenének gabalyodsz bele mindig ennyire. Hagyd élni őket.

– Te most kinek a pártján állsz?

– Csak látom, hogy ez sorozatban megismétlődik veled.

– Persze, mert egy marha vagyok.

– Nem marha, csak kapcsolatfüggő. Amióta anyád meghalt, nem csinálsz semmit, csak lógsz a nőkön. Hülyeségeken kattogsz ahelyett, hogy te is élnél mellettük. De nem, te csak egyre szorosabbra húzod a köteleidet, amíg fulladni nem kezdenek.

Nézek csak magam elé. Lehet, igaza van. És nemcsak őket fojtom meg, hanem magamat is közben. Kiszellőztetek, áll a füst a szobában. Tényleg a pakli cigimmel vagyok egyenlő. Felélem az örökségemet, pedig megfogadtam, hogy vigyázok rá. Itt nőttem fel. Vagy inkább: itt nem nőttem fel. Vissza kellene mennem dolgozni, és legalább ki kellene festetnem ezt a lakást. A keserves mindenit! Én csak azt tudtam, hogy hogyan nem akarok élni, de fogalmam sincs, hogyan kell jól. Gatyába kell ráznom magam, amíg nem késő. Mielőtt beledöglöm. Ettől még a zöld kanapé maradhat, ne izgulj, Mama, azt nem fogom kidobni. Meg a képek is.