Svájci bicska-effektus
Él az ember, s kényelme érdekében körülveszi magát különféle tárgyakkal. Ahogy telik az idő, egyre gyarapodik a hasznos eszközök mennyisége, és ezzel együtt a haszontalanoké is. Persze, eleinte valamennyi haszontalan tárgy hasznosnak tűnik, és mindent elkövetünk, hogy birtokba vegyük mindet. Meglehet, nélkülük is nagyon jól elvoltunk, no de a szomszédnak már van! Bezzegékről nem is beszélve, akik Nyugatról szerezték be a legutolsó modellt, ami ugyebár energiatakarékos, környezetkímélő, digitális, egyszer-használatos és eldobható, a dizájnjáról meg nem is beszélve: szomszédpukkasztóan jól mutat a konyhapulton! Persze, addig esz a fene bennünket, amíg mi is be nem szerzünk egy „még modernebbet”, nem számít, mibe kerül, de legalábbis egy ugyanolyat – az sem baj, ha féláron, másodkézből.
Így gyűlnek a tárgyaink, amíg egyszer csak azt vesszük észre, teljesen kiszorítanak bennünket az életterünkből. Nagyon nehezen válunk meg a feleslegestől, mert génjeinkbe ivódott még a régi, fatengelyes világban, hogy az ember semmit se dobjon el, amit egyszer megszerzett, mert még minden jó lehet valamire. Az elkopott seprű nyele éppen megfelel rózsakarónak, kolbászrúdnak, esetleg kakasülőnek a tyúkólba. A kiszolgált televízió dobozába kotlót lehet ültetni, a kimustrált, óriási méretű hűtőszekrénybe pedig anyóst, ha majd a szomszéd Jenő bácsi kerti budit eszkábál belőle; nagyon praktikus ám, ha esetleg még eredeti funkciójában is működik, mert nyáron könnyen megoldható benne a klíma.
De csak átmeneti megoldás az ilyen, mert a tárgyak megállíthatatlanul szaporodnak, demográfiai robbanásuk pedig már az emberi faj fennmaradását fenyegeti. A sokadik lomtalanítás után keserű malíciával állapítjuk meg, hogy amennyi felesleges kacattól megszabadultunk, annak legalább a kétszeresét hordtuk vissza a lakásba a mások által kidobott holmiból.
El is határoztam, hogy ezután csak olyan dolgot vásárolok, guberálok, barkácsolok, amelyik egyszerre több funkciót lát el, így nem szaporítom fölöslegesen a bennünket körülvevő tárgyak számát. Ott van például a nagypapa botja, amire séta közben támaszkodik: a tömbházak közötti részen önvédelmi fegyver a kóborkutyák ellen, görbített fogantyújával hátvakarásra is alkalmas, az ágyban többfunkciós távirányító, merthogy a villanykapcsolót is el lehet érni vele, no meg a nosztalgiából megtartott fekete-fehér televízió nyomógombját. Minden emberi leleményességen túltesz azonban a világ legelmésebb szerkezete, a svájci bicska, illetve hamisítottnak bélyegzett, de valójában továbbfejlesztett kínai változata. Azonfelül, hogy a konyhai étkészlet valamennyi darabját egyesíti magában, kisollót, körömvágót és csavarhúzókészletet is tartalmaz. Ha kicsivel nagyobb lenne, lehetne rajta még laskaszűrő, kávéfőző, húsdaráló és seprű is, szemétlapáttal.
Máris beugrott az ötlet, hogy a svájci bicska mintájára szerkesztek egy egyetemes használati eszközt, ami a kihúzható rekamiét egyesíti a harmonikaszerűen szétnyitható fürdőkáddal, a felfújható autógarázzsal, és a colstok mintájára összecsukható barkácsműhellyel. No és feltétlenül belekombinálnék még egy olyan spanyolfalat, ami gombnyomásra elszigeteli a pletykafészek szomszédasszonyokat a családi birtokunktól, nehogy már szétkürtöljék az ötletemet, mielőtt szabadalmaztatom! A megvalósításban (karnis)sínen vagyok, már csak egy apró részletkérdést kell megoldanom, mégpedig, hogy a találmányomat hol fogom tárolni. A legpraktikusabb persze az lenne, ha a feleségem ridiküljében szorítanánk neki helyet, ott úgyis annyi fölösleges holmi van.
