Így urald a világot

A legkevésbé sem elegáns dél-londoni városrészből származó ötvenes Baxter Stone dokumentumfilmes rendező és producer, ám egy becsődölt projekttel a háta mögött és újabb megbízások híján nemigen tehet mást, mint hogy álmodozik a nagy lehetőségről, s közben igyekszik meggyőzni feleségét: tartogat még feltámadást számára a sors. Csakhogy a feltámadás helyett mintha mindig újabb és újabb akadályok gördülnének a peches Bax útjába...

Részletek a regényből

Sikoltozva ébredek.
– Rossz álom? – kérdezi Ellen, az együttérzésnek azzal a teljes hiányával, amit csak egy feleség képes produkálni.
– Rossz álom – hagyom rá, mert nem akarom elmondani, hogy nem rosszat álmodtam. Egy rossz álommal nem volna semmi baj. Egy rossz álomból fel lehet ébredni. Az életünkből nem lehet felébredni. A feleségem kimegy kávét főzni, arcán a kifejezéssel: „Pontosan tudom, hol rontottam el az életem.” A Victoria pályaudvarnál.
Tisztességgel eltemetne, és a fiunknak mondana pár érzelmes történetet rólam, amikor nagyobb lesz. Ennél többre nem lehet számítani.
Kezdek kikészülni. Ha az ember tudja, hogy kezd kikészülni, az önmagában nem sokat segít abban, hogy elkerülje a kikészülést. Beszivárog a reggeli fény, ez segít. A fény mindig segít. Hagyom, hogy a nejem kedvére kiélvezze a fürdőszobát, mert mindig nyerő, ha annyi időt hagyunk egy nőnek a fürdőszoba-használatra, amennyit csak akar, közben felmérem a lehetőségeimet, és próbálok némi agresszivitást gyűjteni.
Herbie azt mondogatta, hogy az embernek négy barátnőre van szüksége: kettőt felvételiztet, eggyel jár, egyet meg éppen elhagy. Volt ebben valami ironikus, mivel Herbie monogám típus volt, akire nem volt jellemző a flörtölés, és nem is igazán vonzotta a nőket. De fontos dologra hívta fel ezzel a figyelmet, és terjesztette is széles körben. Legyél bebiztosítva. Biztosításból soha sincs túl sok.
Egyszer az egyik tetves mikronéziai szigetről kellett áthajókáznom a másikra. Négy órát tartott az út egy levesestál méretű motorcsónakban. Igazából nem volt más választásom. A másik lehetőség, mondjuk, az lett volna, ha a világot a másik irányból megkerülve repülök vissza egy vagyont kifizetve. Nem voltam boldog a levesestállal, a Csendes-óceán ijesztő dimenzióival meg a tökéletlen fazonnal a levesestál kormánykerekénél. „Ugye van rádiója?” – kérdeztem. „Persze” – mutatott egy dobozra. Két órája voltunk úton, amikor leállt a motor. A fazon piszkálgatja egy kicsit, majd bejelenti: „Elromlott.” Ott vagyunk a Csendes-óceán kellős közepén egy üveg ivóvízzel meg egy csomag aszalt sárgabarackkal, amit mindig magammal viszek, ha egy ilyen koszfészek az úti cél. „És ez?” – mutatok a dobozra. „Nem mondtam, hogy a rádió működik is.” Soha nem mentem vissza Mikronéziába.
Nem szeretek telefonálgatni és úgy kuncsorogni, de ezt kell tennem. Albert Einstein állítólag azt mondta, hogy ha valaki ugyanazt ismétli meg abban a reményben, hogy más eredményt fog kapni, az az elmebaj biztos jele. Negyvenkilencszer felkéred ugyanazt a gyönyörű lányt táncolni, és negyvenkilencszer kikosaraz, de ötvenedszerre talán majd igent mond. Talán megsajnál, talán elege van a kuncsorgásodból, talán ma jobb inget vettél fel.
Hogy mennyi szerencse adatott? Megvoltak a lehetőségeim. Egyszer átvehettem a rendezői Oscart-díjat. Los Angelesben voltam a díjátadó előtti napon. Egy barátom rendezte a show-t, és én meglátogattam, miközben épp a forgatókönyvet próbálták. Megkért, hogy menjek fel a színpadra, és vegyem át a szobrocskát. Fel is lépdeltem némi taps kíséretében (a műsorkészítők közül hatan üldögéltek a teremben), és mondtam egy rövid beszédet.
„Igazából senkinek sem mondok köszönetet, mivel egyedül csináltam végig az egészet. A filmes társadalomnak meg csak ennyit mondanék: kapjátok be, és dögöljetek meg!” Jót nevettek a dolgon, pedig, mint a legtöbb viccben, ebben is volt némi őszinteség. Kezdtem megkeseredni. Az pedig nem használ. Semmi előnyöd nem származik belőle, mégse tehetsz ellene semmit.
Szóval tudom, milyen érzés átvenni az Oscart, azt az Oscart, amiért mindenki odavan, aki csak egyszer belenézett egy kamera keresőjébe. Van elég fantáziám, hogy a többit kiszínezzem. Végül is így vagy úgy megtapasztaltam valami hasonlót. Lehetetlen olyan riportfilmet csinálni, ami legalább egy bronzérmet ne nyerne valami eldugott fesztiválon egy olyan városban, amiről még senki se hallott, egy olyan országból, amiről talán szintén nem hallott még senki. És ha eltekintünk a pénzjutalomtól, ami azért elég kellemes dolog, a sikerben van valami rettenetes is. Herbie ezt így fogalmazta meg: „A siker? Jó esetben annyi, hogy néhány idiótának tetszik, amit csinálsz. Rossz esetben néhány idióta úgy tesz, mintha tetszene neki, amit csinálsz.”

*

Ellen parancsára beugrom a zsúfolt helyi szupermarketbe tőkehalért a vacsorához. A helyzet a lehető legrosszabb: egyetlen tétel kedvéért kell végigverekednem magam a tömegen.
A kasszánál egy nő áll köztem és a sor elején álló, duci asszonyság közt; az utóbbi túlméretezett NATO-dzsekit visel. Nátóné nézi, ahogy a pénztáros egyesével elhúzza a leolvasó előtt, amit a kosarából kirakott. Meg sem kísérli a már beolvasott árucikkeket levenni a futószalagról, márpedig jó sok mindent pakolt oda. Nátóné a kívülálló közönyével szemléli a cikkeket, mintha valaki más pakolta volna ki őket. Nem arra vár, hogy egy súlyosabb cuccot a szatyra aljára tehessen majd. Két karja élettelenül lóg az oldalán. Egy hódító unott közönyével szemlélődik. Az előttem álló nőnek feltűnik, hogy Nátóné nem pakol. A kasszásnak is feltűnik, hogy Nátóné nem pakol.
A két nő nagyon mondana valamit, de végül is nincs rá szabály, hogy a vevőnek azonnal el kéne pakolnia, amit vett. Nem lóverseny. Hivatalosan nem az. Igyekszem úrrá lenni a bosszúságomon, mert azzal csak Nátóné kezére játszanék. Nem mondok semmit.
A harmincegynéhány tétel, amit Nátóné szerzett be, mind elhalad a leolvasó előtt, mikor ő hirtelen észreveszi ezt, és lassan, nagyon lassan széthajtogat egy műanyag szatyrot. Ekkor nekilát elpakolni, minden egyes árucikket alaposan szemügyre véve, mint aki még életében nem látott egy darab cheddar sajtot vagy egy csomag szeletelt bacont.
Három vevő áll mögöttem. Már késő lenne máshova állni, mivel a többi pénztárnál még hosszabb sor várakozik. Türelmesen üresjáratban maradok, mert tudom, mi következik. A fizetés egy újabb, folytatásos családregény lesz.
Virtuóz előadásnak nézünk elébe, melynek keretében a pénztárca az összes létező zacskóban és zsebben rejtve marad. Ezt a tárca minden egyes rekeszének tüzetes vizsgálata követi. Aztán jön a töprengés: készpénz legyen vagy bankkártya? Végül a kártyára esik a választás, ami nem fog működni. Sokadjára sem. Mindez megelőzi a kupon felkutatását, ami csak most jut Nátóné eszébe. A kupon filléres kedvezményre jogosít. A kupon már nem lesz érvényes, ami nagyszerű alkalmat ad Nátónénak, hogy hosszasan megvitassa a kuponok érvényességének kérdését, és hogy ezen érvényesség lejártát mi módon ismertették a vásárlóközönséggel.
Végezetül Nátóné kiszámolja a pénzt, nagyon lassan, aprópénzben, elmélyült szemlélődés közepette. Mi, vevők, túszok vagyunk, akiket akaratuk ellenére tartanak fogva. Nátóné győzedelmeskedett: uralma alá vetette ezt a kasszasort.
Elég gyakran elvész a semmiben a vásárló, aki szupermarketbe téved. Az öregek, a betegek, a drogosok miatt történik ez, akik szinte semmit nem érzékelnek a közvetlen környezetükből. Itt viszont másról van szó. Ez nem a véletlen műve.
Nátóné asszony alig múlt negyven, de neki már most annyi. Sohasem volt vonzó teremtés. Munkanélküli. Dolgozó ember nincs, aki ilyen lassan, egy kimerült lajhár lassúságával lenne képes mozogni ennyi időn keresztül, kivéve persze a lambethi tanácsi bérházak lakóit. Ennek a nőnek annyi. Játszma vége, úgyhogy neki már csak egy maradt az életben: akadályt képezni. Olyan, mint azok, akik azért vesznek maguknak gekkót vagy kutyát, hogy legyen mi fölött uralkodniuk, hogy kiélvezhessék a hatalmukat. Vagy hogy feltarthassanak másokat. Nem tudhatom, ennek a nőnek mi az élettörténete, csak a történet végében lehetek biztos, ami annyi, hogy neki annyi, és ettől egy kicsit jobban érzem magam.
Készenlétben tartom a pénzemet és a szatyromat, hogy a kasszánál kevesebb mint egy perc alatt végezzek. Ez csöppet sem segít.

*

Ahogy Camdenbe érek, és kiszállok a földalattiból, utamat állja egy ember a World’s End Pub előtt. Azonnal látni, ha valaki nem londoni. Vidám.
– Elnézését kérem, uram – szólít meg. Barnás bőrszín, köpcös alkat. Gyakorlatlan angol beszéd.
Rossz hír, ha az embert uramozzák. Ha valaki udvarias a londoni utcán, annak kizárólag manipulatív célja lehet, konkrétan a pénzszerzés. Az egyetlen észszerű reakció, ha Londonban bárki megszólít az utcán, az, hogy szó nélkül továbbsétálsz, és ha a helyzet kisszerű és nem fenyegető, a biztonság kedvéért még odalökheted, hogy húzzon el az anyjába.
De időnként az ember belebotlik egy-egy turistába vagy tanácstalan járókelőbe, aki tényleg csak útba igazítást kérne, ami üdítő változatosságot hoz a pénzt, cigarettát vagy gyors kielégítést tarhálók nyomasztó monotóniájába. Megállok.
– Maszúd a nevem – folytatja az emberem. Ez nem jó. Nagyon nem jó. Senki nem mutatkozik be, ha csak azt szeretné megtudni, hogy merre van a Buckingham-palota. Maszúd igen jól táplált valaki. Vajon élelemre kér-e pénzt? Megdöbbentő, hány olyan koldus kerül elém, aki jobban öltözik, mint én, és akinek hájas testtömege alatt rogyadoznak a térdei. Mit árul el egy társadalomról, ha már a koldusai sem képesek legalább egy kis erőfeszítést tenni?
A lábam már vinne tovább. de a szívem még nem elég kérges. Talán Maszúd a Közel-Keletnek egy olyan zugából étkezett, ahol az etikett megköveteli, hogy az ember bemutatkozzon, és elcsevegjen az időjárásról, mielőtt feltesz egy konkrét kérdést.
– Tanár vagyok – teszi hozzá Maszúd. Helyben vagyunk. Ez útonállás. Maszúdot valami isten háta mögötti koszfészekből szalajtották, ahol a tanárokat még tisztelik. Biztos benne, hogy ha ismerteti társadalmi helyzetét, nagyot nő a szememben; még nem töltött itt el elég időt, hogy felfogja: a mi iskoláink teli vannak lúzerekkel, bűnözőkkel meg sosem-volt ígéretekkel.
A lábam már szinte kipörög a mehetnéktől, de dolgozik bennem a kíváncsiság, hátha van ennek is valami hozadéka. Aki Londonban lakik, idővel a koldulás műértőjévé válik. Vajon új szintre emeli-e Maszúd a zaklatás művészetét? Elkápráztat-e? Hoz-e valami forradalmian újat?
– Szeretnék önnel arról beszélni, hogy mi a helyzet az emberi jogok terén Iránban…
Már három lépésre vagyok tőle, mire a második szótagig eljut országa nevében. Emberi jogok? Szinte egyetemes törvényszerűség, hogy mindenki mástól várja, hogy rendbe hozza a dolgait.
Nincsenek jogaink. Ha tenni akarsz valamit az emberi jogok helyzetének javításáért Iránban, akkor irány Irán, ahelyett, hogy az én járdámon lebzselnél itt. Az irániakból amúgy is elegem van, torkig vagyok vele, hogy micsoda nagyszerű kultúrájuk van nekik. Vagy volt. Az ókorban mesterei voltak a padlizsánnak. És?
Produkáltak valamit az utóbbi ezer évben? A gördeszkát? A hip-hop zenét? A lépcsőjáró rugós játékot? A vibrátort? A számítógépet? A tévés valóságshow-t? A frizbit? A mobiltelefont? Az operát? Az elektromos gitárt? A GPS-t? A távközlési műholdat? A tépőzárat? Az irániak egy dolgot tudnak: olajat meg árulni a belugakaviárt. Összesen két iránit kedveltem meg: Otanészt meg Juszefet. Otanész nem akart se uralkodni, se szolgálni – előbb-utóbb ide jut az ember, és már csak arra vágyik, hogy békén hagyják, míg kezdetben ő van a Világ ellen. Amit le akar törni. Uralni akar.
Juszefnek príma büféje volt a Primrose Hillen, ahol remek padlizsánt is árult, és utálta az irániakat. „Szívesen hazudnám azt, hogy nem vagyok iráni – mondta –, ha nem a hazudozást utálnám a legjobban az irániakban.”
Az a furcsa a koldusokban, az adománygyűjtőkben és a többi kártevőben, akik utadat állják, hogy milyen gyakran gurulnak dühbe, ha elküldöd őket az anyjukba, ahogy egy párszor én is megtettem már. Eléd toppannak, mire te udvariasan nemet mondasz, de ők csak nyomulnak és nyomulnak, és a végén vérig sértődnek, ha teljes egyértelműséggel fogalmazol.
 

Tibor Fischer (Stockport, 1959. november 15.) magyar származású angol író.
Szülei 1956-ban hagyták el az országot, és telepedtek le Angliában. Fischer a Cambridge Egyetem latin és francia szakán tanult, majd tudósítóként dolgozott. 1993-ban a Granta irodalmi folyóirat a húsz legjobb fiatal angol író közé választotta, számos díjat nyert novelláival, regényeivel.
Az Így urald a világot című, megjelenés előtt álló regényében (MMC Press Kiadó) páratlan humorral tárja fel a huszonegyedik század feloldhatatlan visszásságait, legyen szó akár gazdagság és szegénység, fanatizmus és dekadencia, elkötelezettség és közöny végleteiről. Kesernyés derűje Hašektől Rejtő Jenőn át Vonnegutig sok remekíró hangját felidézheti a magyar olvasóban.

*

Farkas Ákos az Eötvös Loránd Tudományegyetem docense, kutatási területe a modern és kortárs angol és amerikai irodalom; regénytörténet, utópiák és negatív utópiák; film és regény: adaptációelmélet és -kritika; a magyar és az angol nyelvű irodalmak és kultúrák kölcsönhatásai. Műfordító, többek között Tibor Fischer A magyar tigris című esszéregényét ültette át magyar nyelvre.

A kötet 2022-ben jelenik meg az MCC Press Kiadó gondozásában