Rétegek – Nőkről, szexről és más (társadalmi) tabukról

Varga Melinda

Rétegek

„Akarsz-e játszani mindent, mi élet, / havas telet és hosszú-hosszú őszt, / lehet-e némán teát inni véled, / rubin-teát és sárga páragőzt?” – induljunk ki Kosztolányi Dezső közismert verssoraiból, amelyből Izer Janka egyik novellájának a címét kölcsönzi (És sárga páragőzt). Az írás 2019 novemberében jelent meg az Irodalmi Jelen debütrovatában, nagyon sok olvasót hozva a lapnak. Janka ebben az időszakban kezdett el egyre többet publikálni rangos erdélyi, hazai irodalmi folyóiratokban és portálokon. Írásainak egyedi hangja egyre több irodalmi elismerést hozott a fiatal szerző számára. Első kötete 2020-ban jelent meg az Előretolt Helyőrség Íróakadémia gondozásában, és megkapta érte az Irodalmi Jelen és a Magyar Írószövetség debütdíját is. Az alkotót idén beválasztották a KMI12-programba, amely révén lehetősége nyílik Kárpát-medence-szerte felolvasni, megismertetni műveit a szélesebb olvasóközönséggel.

Írói pálya aligha indulhat ennél kedvezőbben. Gyakran éveket kell várni, amíg egy fiatal szerzőre felfigyelnek, elismerik a tehetségét, mert az idősebb pályatársak jóindulatán is múlik, hogy egy pályája elején álló alkotót támogatnak-e, elismerik-e, vagy inkább arra irányul minden törekvés, hogy időnap előtt elhallgattassák, levegőnek nézzék. (A nőkre ez még inkább igaz.) Bár a kortárs irodalomban legalább annyi kiemelkedő női alkotó tűnt fel ez elmúlt évtized során, mint férfi, sőt az utóbbi időben a nők kezdenek dominánssá válni, a szebbik nem képviselői sajnos ennek ellenére hátránnyal indulnak ezen az úton, még akkor is, ha a közismert pályatársak, kiadók, folyóiratok szerkesztőségei pozitívan és nyitottan állnak a tehetségükhöz. Ha családot szeretne alapítani, gyereket szülni egy fiatal nő, az írásra szánt idejéből vesz el, és egy pici baba mellett nem az alkotás lesz a prioritás. Ez az oka annak, hogy bár sok nő tűnik fel a húszas évei elején az irodalomban, az első kötet után abbahagyják az alkotást. Szívós akarat, tudatosság kell ehhez a hivatáshoz, csak a legelszántabbak maradnak meg a pályán.

Nem vagyok jós, de Izer Janka debütáló könyvét elolvasva úgy vélem, jól körvonalazódik már a folytatás, az új kötet előhangja, a más műfajok felé kacsingatás, a kísérletezés bátorsága szembeötlő. A szerzőt az irodalomtól nemigen fogja eltántorítani semmi. Az íráskészség a zsigereiben van, ösztönösen ráérez dolgokra, a körülötte lévő világot irodalommá gyúrja, ezért egyáltalán nem meglepő, ha egy villamoson utazás élményéből vagy egy kádfürdőből is novella lesz, és akkor a férfiakról, a nők örök és kifogyhatatlan témájáról még nem is beszéltem!

A szerző apró impressziókból, illatokból, dallamfoszlányokból, gyerekkori emlékek bevillanásából szövi ezeket a rövidprózákat, nagyon mélyről hozza fel a történeteket, és mindig intenzív érzelmi kötődés a gyökerük.

Felvezetőmben nem véletlenül használtam a Kosztolányi-verssort. Az Ezért nem alszom nálad című kötet összes írása költői szöveg, és Kosztolányira több novellában is találunk utalást. Izer Janka prózát ír ugyan, de poétás szíve van, efelől nincs kétségem. A sorok kiérnek a papír széléig, és néhány tipikus jegy arra utal, hogy novellát, elbeszélést olvasunk, de ezek igazából versek, és úgy is kell őket olvasni mint költészeti produktumokat. Érzelmes, hullámzó, indulatokkal teli, költői képekkel tűzdelt, ritmikus írások, ahol az ismétléseknek, a visszatérő motívumoknak, a kezdő- és zárósoroknak, a leírásoknak fontos szerepük van.

A kötet novelláiban kulcsmotívum a víz. A magzatvíz, a tengervíz, a kádfürdő, a Balaton, az eső, a tó vize „áthullámzik” a könyvön, összeköti a műveket egymással.  

Az írásokban szintén leitmotívum a gyerekkor, a gyerek-én, a játék, a játszani tudás képessége.  

Az És sárga páragőzt című novella nyitósorában beszédes a magzatpóz használata:
„Ilyenkor este, mikor egyedül maradok, magzatpózban ülök a kádban, vagy a kávának dőlve mosom le a nyálát valami szerencsétlennek, és a nikotinmérgezés okozta szédülést, fejfájást meg hányingert próbálom leküzdeni. A forró víztől a szívem vadul dobog, és ha nem szállok ki időben, elájulok, mint a múltkor, mikor nálam voltál egész nap, aztán boltba küldtél, hogy mire hazaérek, gyertyafénnyel várhass.”

A novella a játék-motívummal fejeződik be, konkrét utalással Kosztolányi Akarsz-e játszani című versének zárósorára. Izgalmas megfigyelni, ahogy a szerző a fogantatástól, azaz az anyaméhben létezéstől az elmúlásig görgeti a cselekmény fonalát, és ahogy a fürdést, a víz őselemet mint megtisztulást, a beteljesült szerelem felé vezető, egyetlen lehetséges utat építi be a szövegbe.

Az írás végig pörgő ritmusú, akár egy vers, emlékeztet az impresszionista lírára, de tágabb értelmezésben akár impresszionista festmény is lehetne, amelyen a domináns szín a lila, a rózsaszín és a kék.

A kádban egy nő fürdik, a férfi egy széken ülve verset olvas fel neki, gondoskodik róla, figyel rá, a felek egyenlők, nincs frusztráció, nincs megjátszás, hazugság.

Bár a kötet fülszövege az úgynevezett végzet asszonyát állítja a novellák középpontjába, a femme fatale típusú nőt, a pusztító vonzerejű, démoni asszonyt, úgy gondolom, hogyha ezen megközelítés mentén olvassuk Janka műveit, vékony jégen táncolunk. Persze ez is egy lehetséges értelmezés, ahogy az abúzus is, amely napjainkban sok művészeti ágban teret kapott, de a sajtóban és a közösségi médiában is sokszor jön velünk szembe. Megjegyzem, hogy a művészetekbe, az irodalomba gyakran didaktikus, szájbarágós módon férkőzi be magát. Kevés a hiteles mű, az olyan színházi előadás, vers, regény, amely a valós problémára irányítja a figyelmet, és nem próbál meg helyettünk gondolkodni, kimondani örökigazságokat, megbüntetni a gonoszt, felemelni a jót, mint a buta amerikai akciófilmekben, hanem hagyja, hogy az olvasó, a néző tegye meg ezt.

Izer Janka novelláit ilyen aspektusból is lehet vizsgálni, hiszen több írásában helyet kap a fizikai vagy lelki kiszolgáltatottság, az erőszak. A legmarkánsabban a Nagymamám kertészében, a Dédiben és a Plafonokban körvonalazódik ez a problematika.

Akárcsak a jó versekben, Izer Janka novelláiban is többféle jelentésréteg tárul elénk. Ahhoz, hogy az olvasó a többi réteget is megismerje, nem szabad felületesen olvasnia, fennakadnia egy hangzatos címen, erőteljesebb felütésű zárlaton vagy fülszövegen. Ezek a könyvre hívják fel a figyelmet, céljuk nem más, mint az olvasót arra buzdítani, vásárolja meg, lapozza fel, ismerje meg, bontsa ki ezt a világot, hogy aztán magával ragadhassa, elkábíthassa, megbájolhassa.

A kötet legtöbb írásában a testi vágy kerül előtérbe, ami nem önmagáért való játék, hedonista „kellék”, naturalista leírás, hanem az énkeresés eszköze. A testünket nem választhatjuk el a lelkünktől, a test megismerése a lélek megismerése is. Életünknek abban a szakaszában, amikor önmagunkkal vívódunk, és a személyiségünk alakulófélben van, a testi kapcsolatok sem feltétlen sikeresek. A kötődés, a másikra hangolódás csak akkor valósulhat meg, ha pszichésen, szellemileg épek vagyunk, nem szorongunk, nem megfelelni akarunk, hanem csak egyszerűen szeretve lenni, és nem utolsósorban ismerjük a saját testünket, a különböző szenzuális ingerekre adott válaszait.

A húszas éveink elején esetlenebbek vagyunk ilyen téren. A férfiak nem figyelnek eléggé a szebbik nemre, a nők pedig úgy tesznek, mintha jó lenne nekik minden, egy kis elismerésért, szeretetért, odaadásért cserében szinte bármit eltűrnek. A valóság és önáltatás viszont dermesztő: szeretkezés közben figyelik a plafon mintázatát, és várják, hogy vége legyen… Néha belemegyünk olyan játékokba, amelyek nem szolgálják sem a testi, sem a szellemi épülésünket. Hogy helyes-e ez? Nehéz lenne megválaszolni. Nincs helyes és helytelen. Utak vannak, különfélék, és van, aki a nehezebbiket választja, mélyebbre akar jutni, hogy aztán értékelni tudja a szárnyalás, a magaslatok eksztázisát. A személyiségünk kiteljesedéséhez, a nőiségünk felfedezéséhez talán ezekre az utakra is szükség van. Érdemes a fiatal férfiaknak ilyen szempontból is megvizsgálniuk a könyvet. Ha tanulni szeretnének a nőről, és saját magukról is, ajánlom az Esemény utáni című írást vagy a Romlékony összetevőket.  

Az első réteget lehámozva úgy tűnik, Izer Janka kötete pszichológiai olvasmányként is megállja a helyét. Ha a novellákat prózafolyamnak tekintjük, mert tulajdonképpen kapcsolódnak egymáshoz, a fejlődésregény lenne a pontos műfaji meghatározás.

Aztán kicsit figyelmesebben olvasva a kötetet, ahogyan fokozatosan kibomlik, feltárul előttünk, észleljük a többi réteget is.

A novellák kezdő- és zárósorai tudatosan felépített mondatok, néha meghökkentenek, talán úgy érezzük, zavaróak, tolakodóak. Amitől félünk, beleborzongunk, zavarba jövünk, és amiben magunkra ismerünk, az mindig kényelmetlen. A novellák zárlata – még ha helyenként első olvasásra úgy tűnik, hogy harsány – nem ad feloldást, inkább elgondolkodtat, szembesít magunkkal, beég az elménkbe, nem hagy nyugodni éjszaka.

Vegyünk két példát:

„A víz lassan hűl, engedek rá meleget, szappanozom a karom, nyakam, arcom. Egy hétig jártunk még szeptemberben, aztán szakítottunk, közös megegyezéssel, mintha lenne olyan.

Hat év telt el azóta, mindig ott ült az agyamban hátul egy széken, onnan figyelt, akárkivel voltam. Míg végre öt év után úja összefutottunk, azóta havonta egy-egy éjszakán így néz rám, gyönyörködik bennem, és soha, de soha nem vesz feleségül.” (Mi leszek, ha) A Nagymamám kertésze című novella befejezése még megrázóbb: „…Azok arról meséltek, milyen fantasztikus, mikor egy vadidegen férfi a csónakház sötétjében megerőszakol.”

Míg az És sárga páragőzt Kosztolányi Akarsz-e játszani című versével állítjuk párhuzamba, a kötet többi novellája egy szintén közismert vers, József Attila Nem én kiáltok című költeményével rokonítható, de ha az irodalmi utalásoknál tartunk, fontos megemlíteni Sylvia Plathot is, aki a Plafonok c. írásban „tűnik fel”. „Hiába fürösztöd önmagadban, / Csak másban moshatod meg arcodat” – erre rímelnek a Romlékony összetevők, a Luca vetett ágyon ült és csirkét evett, a Plafonok, az Esemény utáni, a Mi leszek, ha, a Tihanyi ekhó, az Ezért nem alszom nálad, az Új rablói vannak a nyárnak, a Lejárt termékek című novellák.

Az énelbeszélő végig arra törekszik, hogy megtalálja azt, akiben megmoshatja arcát, akivel kapcsolatosan nincsenek álságos dolgok, eltitkolások, ahol nem egy megálló, hanem a végállomás lehet a férfi, ahová jó megérkezni, és nem akarunk többé másik vonatra szállni.

„Anya egyszer mondta is nekem, hogy csak kétféle férfi létezik, olyan, mint az ő apja, vagy olyan, mint az enyém, és ha szerencsém van, olyat találok, mint az utóbbi. Vitatkozni akartam, hogy vannak még a családban más férfiak, például az alkoholisták, de lehet, hogy ők nem számítanak ilyenkor. Azt hiszem, inkább a déditől öröklődik a kétféle férfiról szóló elmélet, amit nagymami továbbadott anyának, ő pedig nekem. Családi örökséggel meg nem vitázom, azt kinőni szokás.

…Kell lennie olyan kapcsolatnak, amiben a két fél egyenlő, és nincsenek szexuális frusztrációk sem. Legalább egy harmadik fajta férfinak muszáj léteznie.

Dédi és nagymami a világháborúk alatt születtek, anya a hatvanas években, de én már a rendszerváltozás idején. Szerintem nincs igazuk. Különben is, mi van a dédpapival? Róla soha senki nem mesélt, csak annyit, hogy a háborúban esett el.”

Érdemes figyelmet fordítani a Tihanyi ekhó című novellára is, amely a kötet közepén helyezkedik el, kettéosztva a könyvet. A novellában felbukkanó szerzetes valójában a fiatal nő lelkiismerete, az echó, a visszhang, ami előbb-utóbb elvisz bennünket önmagunkhoz, és segít, hogy abban a bizonyos másban, avagy másikban „megmossuk arcunkat”.

A kötet többi novellája, amely a Tihanyi ekhó után következik, tragikus és hátborzongató, a személyiség teljesen szétesik, az üresség, a kilátástalanság állapotát is megéli, a pánikroham és más pszichés betegségek előtérbe kerülnek, a novellák szereplője egyre többet szorong.

A kötet két utolsó darabja katartikus, főleg a Dédi című, amely a második világháború szovjet megszállását vetíti elő. A dédi alakja, aki kiszolgáltatott az szovjet katonáknak, behívja a kötetbe a történelmet is, és egyúttal Polcz Alaine ikonikus, Asszony a fronton című művét. Most, amikor a szomszédos országban háború zajlik, különösen fontos a történelmet, a közelmúlt eseményeit felidézni, ha nem más, hát tanulságképp jól fog, mielőtt megítélnénk bármelyik oldalt, emlékezzünk dédszüleink tragédiájára, felmenőink veszteségére, és arra is, hogyan darabolták hat részre az országunkat. Izer Janka dédijéhez hasonlót élt át az én dédanyám is. Milyen árat fizetett azért, hogy ne öljék meg a szovjet katonák, egyedül csak ő tudja, magával vitte a sírba, soha senkinek nem beszélt erről, esetleg csak a gyóntatópapnak, de azt hiszem, hogy faluhelyen még annak sem illett mindent elmondani.

A háború legnagyobb hősei mindig a nők, a fegyvertelen és védtelen asszonyok és lányok.

A kötetnyitó írás cselekményhelyszíne urbánus környezet, a könyv záró ciklusa pedig falu, természetközeli közeg fákkal, erdőkkel, madarakkal.

Az önmagunkra reflektálás, a lelki megnyugvás elengedhetetlen eszköze a természet, a csend, ahol fel lehet töltődni, ahol közel lehet kerülni a megoldáshoz. Az írásban kulcsfontosságot kap a magány is, mint a gyógyulás, a traumafeldolgozás eszköze. Először egyedül kell lennünk, magunkban kell rendet teremtenünk, csak utána nyithatunk a külvilág felé.

„Ha mezítláb sétálunk az erdőben vagy a réten, a növények és a föld a meztelen bőrön át elvezetik a negatív energiákat, és azt is, amit elektronikai eszközök sugároznak ránk. Tenyerem a talajon pihen, körülöttem misztikus magányos, madárcsiripelős csend, sötétedik. Halkan felszűrődik hozzám a falu esti készülődésének zaja, ugatnak a kutyák.”

Ezt a csendet és békét találja meg minden olvasó, ha Izer Janka könyvét figyelmesen lapozza, de előbb le kell szállnunk a pokolra, és megismernünk a bőrünket szétégető lángokat.

Biró Mónika-Anita

Nőkről, szexről és más (társadalmi) tabukról

A szárnyalás utáni zuhanást s az elkerülhetetlen kudarcokat középpontba állító történetek fiatal nők perspektívájából feszegetik az irodalmi berkekben (s más művészeti ágakban is) egyre gyakrabban felmerülő kérdéseket. A már többszörösen elismert Izer Janka az Irodalmi Jelen debütdíjas szerzőjeként írta meg első, a 2021-es Tokaji Írótáborban szintén debütdíjat kapó kötetét, melyben olyan tabudöntögető témakörök jelennek meg, mint a női szexualitás vagy a nem-kiegyensúlyozott férfi–női kapcsolatrendszerek. Izer elmondása szerint „a kötet pont azokat a hülye helyzeteket próbálja összeszedni, amelyek ebből a [férfi és női szerepek 21. századi bizonytalanságából fakadó – a szerző megjegyzése] tapasztalatlanságból, értetlenségből erednek. Beleépítve azt a menekülést is, amit a sorozatos kudarc vált ki a lányokból.” A történetek női elbeszélői a férfiakhoz fűződő viszonyukat próbálják megérteni, azt szenvedik el. Nőiségük határait feszegetik, miközben törekvéseik az érzelmi-testi stabilitásra, biztonságra rendre meghiúsulnak.

A kötet 15 novellája egymástól elkülönülő történeteket beszél el, még ha olykor úgy is tűnik, mintha bizonyos szálakon kapcsolódási pontok jönnének létre. Az eleve éncentrikus, befele irányuló beszéd a leíró részek mellett főképp benyomásokon, emlék- vagy álomképeken, monológokon alapszik.

A novellák elrendezése egyfajta köteten átívelő „alakulási vonalat” hoz létre. Az első hét elbeszélés (melyeket egy a további szövegektől elkülöníthető novellablokként értelmezek) főképp a fiatal lányok és nők testi-lelki kiszolgáltatottságát (Romlékony összetevők), a szexualitás és a nemi szerepek összeférhetetlenségeit (Esemény utáni), a direkt vagy indirekt módon megélt és vállalt áldozatszerepeket, illetve az áldozathibáztatást (Nagymamám kertésze), a testi és lelki bántalmazást boncolgatják.

A kötet középpontjába szerkesztett Tihanyi ekhó egy fiatal festőnő történetét beszéli el, melyben valamilyen emlék- és tudatbeli kapcsolat jön létre a tihanyi apátságban elszállásolt nő és az ott meghalt idős szerzetes között. A két narrátor párhuzamos szálakon vezetett, álomképekkel, látomásos víziókkal teletűzdelt elbeszélése a nő korábban átélt szexuális viszonyait és párkapcsolatait egyfajta bűntudattal, a testre is kiható lelki átalakulással kapcsolja össze, azonban a két ember tudati összekapcsolódásának oka rejtve marad. A kapcsolat tetőfokán mintha már nem lenne valós határ a két személyiség, a két test, nemi és társadalmi szerepek között: „Az álmon töprengtem. Talán az öregember azért szenvedett, hogy az én bűneimet jóvá tegye. [...] Nem szimpla álom, hallucináció, általában kéthetente, dél körül tör rám. Mintha valaki másnak a bőrében lennék.” Az elbeszélőket a kétféle szedés különbözteti meg, azonban az egyre intenzívebb összemosódás során a hallucinációk és a hangok is elegyednek, majd felcserélődnek. A novella ugyan megváltástörténetnek nem nevezhető, de bizonyosan valamilyen fordulat áll be a fiatal nő életében a halott szerzetes általi „tapasztalatcsere” következményeként.

A Tihanyi ekhót követő novellablokkban az elbeszélőnők már inkább aktívan élik intenzív, főképp szexre irányuló életüket (Új rablói vannak a nyárnak), vagy éppen párkapcsolataikról mesélnek, melyekben a felek sosem válhatnak egyenlővé (Dédi), szokásaik és értékrendjük alapján összeférhetetlenek (Ezért nem alszom nálad), eltávolodnak egymástól, így a (sokszor párhuzamos) kapcsolatok felszámolódnak, ellehetetlenülnek (Lejárt termék). Itt a nők már viszonyaikat alakító, manipulatív féllé változnak, sértőként, olykor érzelmi agresszorként lépnek fel a férfiakkal szemben.

A férfi–nő kapcsolatok és a novellahősök szereplehetőségeinek kiteljesedése különböző okokból és módokon, de mind kudarcba fulladnak. Izer Janka női szereplői nem képesek kiegyensúlyozott kapcsolatba kerülni másokkal (valamelyik fél inkompatibilitása, vagy egyszerűen a kettejük közt fennálló viszony természete miatt). A legelső novella (Luca a vetett ágyon ült, és csirkét evett) narrátora még barátnője szenvedését, férfiak elleni bosszútervét, majd kudarcát beszéli el megfigyelői pozícióból, míg a legutolsó novellában (Gyermekek), a felvázolt „fejlődési vonal” legvégén az elbeszélő arra a következtetésre jut, hogy az önmagát és nőiségét kiteljesítő állapot csak az egyedüllét lehet: „Tenyerem a talajon pihen, körülöttem misztikus, magányos, madárcsiripelős csend, sötétedik. [...] Végre [...] egyedül.” Ugyanakkor a tudatosan választott egyedüllétet a szöveg párhuzamos szálakon vezetett elbeszélésben állítja szembe egy őskori nő történetével, akinek párja mamutvadászat közben esett el, s a gyermekeikről való gondoskodás lehetetlen a férfi vagy a törzs többi tagjának segítsége nélkül. Így a novella végső soron egy kettős szempontrendszert vet fel, melyben az igények, a szükségletek, az élethelyzetek és a lehetőségek egymásnak feszülnek.

Olykor úgy érezhetjük, mintha a kezdő- és a végpont közt felvázolt fejlődési vonal egyetlen nő történeteit tárná fel, máskor meg mintha egyazon karakter alteregóiról lenne szó. Ugyanakkor nem is feltétlen fontos ez ügyben dűlőre jutni, hiszen Izer Janka történetei egy univerzálisabb és rémisztően gyakori jelenséget, a párkapcsolati, nemi és érzelmi kiszolgáltatottság (a valóságban is oly sokszor elhallgatott) problémaköreit tárják fel kissé pesszimista szemlélettel, de lényegre törően.

A novellák stilisztikai és tartalmi szempontból nem mindenhol egységesek, vannak kevésbé erős szövegek, de ugyanakkor kifejezetten ütősek is. Az elbeszélő nők visszaemlékezései, belső monológjai néha nyersek, szókimondóak, erős érzelmi töltetűek, mégsem váltanak ki feltétlenül együttérzést az olvasóból. Az ismétlődő tartalmi jegyek és képek (mint a szellemi megtisztulás vágyát kifejező, gyakran emlegetett tisztálkodás) mellett elbeszéléstechnikai szempontból is érdekes és változatos módszereket alkalmaz a szerző (a párhuzamos elbeszélések és szedésük, álomképek feltárása, tudatállapotok kivetítése stb.), de olyanokat is, amelyek inkább hatásvadásszá, tét nélkülivé válnak. Ilyenek például az egyes novellák lezáró mondatai, melyek általában valamilyen csattanóra, nem várt konklúzióra vannak kiélezve, de olykor a femme fatale-ok sorsszerű kudarcainak feltárása ellenére sem érik el a kívánt (drámai) hatást. A kötet első novellájának külön bekezdésbe szedett kétmondatos lezárása („Még három órája volt a randevúig. Ráért.”) például jól összegzi, hogy Luca bosszúvágyát elfojtja, a kiegyensúlyozatlan párkapcsolatok láncát nem szakítja meg, s miközben az átéltek ellenére is újabb randira készülődik, az ideális férfiról ábrándozik. A Nagymamám kertészének lezárása is jól visszacsatol a novella történetére, a Tihanyi ekhóé nem is különül el, jól illeszkedik a szöveg egészébe. Azonban például a Plafonok vagy az Új rablói vannak a nyárnak befejezését már feleslegesnek, homályos lezárásnak érzem, ahol a fiúk által egyszerre írt üzenetek vagy a Facebookra kitett házasságkötés csattanós tények ugyan, de nem tesznek hozzá vagy nem módosítják a történetek értelmezési lehetőségeit.

 A szövegekben feldolgozott társadalmi tabutémákon (szexuális erőszak, a nemek közti félreérthető jelek, áldozathibáztatás, felelősséghárítás, verbális agresszió vagy éppen depresszió, pánikbetegség, belső kiüresedés stb.) túl különösen kiemelkedőnek tartom azt, hogy a novellák szereplőinek szexuális vagy érzelmi vágyai csak illuzórikusan teljesednek be, vagy azonnal át is helyeződnek más személyre, szituációra. Így a vágyakozás maga a beteljesülés üres ígéretét hordozza csupán, míg a kötet lezárása az egyedüllétben megállapodva szünteti meg ezt a feszültséget. Fokozottan hatásos, naturalista a testi-lelki állapotok egymásra kölcsönösen kiható folyamatainak megjelenítése, a női testek olykor szexuálisan elállatiasodnak, tárgyiasulnak vagy éppen kiüresednek saját, de olykor környezetük szemszögéből is. A nyíltan szembesítő beszéd, a testek különböző biológiai mechanizmusai révén valósul meg igazán a tabuk ledöntése, az abjekt kifejezésre juttatása, s összességében a nemi és társadalmi szerepek, a nemi egyenlőtlenségek, illetve az ezek közti összefüggésrendszerek feltárása.

Izer Janka: Ezért nem alszom nálad. Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2020.