A kukkoló

Az első éjszakai magömlése után kezdődött.

Az álmai egyre jobban összemosódtak a valósággal: hófehér dekoltázsok és combok vakították el, kerek, ovális, széles és keskeny farpofák ringtak a szeme előtt örökké, minden mozdulatot flörtnek hitt, minden pillantásban a hívogatást érezte. De megérinteni nem mert senkit és semmit. Egyszer-kétszer előfordult, hogy remegő kezét előrenyújtotta, hogy az előtte lebbenő tarka szoknya szélét végigsimítsa mutatóujja hegyével, de a szél végül az ellenkező irányba terelte a könnyű vásznat, a tapasztalás fantázia maradt megint.

Aztán rájött, hogy távolról figyelve sokkal izgalmasabb az egész. Megbújni valahol, kilesni a titkokat, megfigyelni a rejtegetett bőrhibákat, leleplezni a smink nélküli arcokat, a harisnya nélküli, borostás vádlikat, nézni, ahogy megcsillan a csipesz a lámpafényben, miközben a nem kívánt arcszőrzet szálait tünteti el, elképzelni a vegyszerek szagát, amik fednek, javítanak, feszesítenek, radíroznak a szépség nevében.

Véletlenül bukkant a tanyára. Az új cross motorját tesztelte a szántóföldek közötti földutakon, a traktorok vájta barázdák között cikázott, megzavarta a környék méla nyugalmát. Jó messzire került a falutól, már nem látta a templom tornyát sem, de csak hajtott tovább, az előtte húzódó ismeretlen erdősáv felé. Az erdőben végre nem tűzött a nap, a motor hangjára madarak rebbentek fel a faágakról. Ahogy kiért az erdőből, újabb szántóföld mellett találta magát, és azon túl fehérre meszelt, rozzant melléképületekkel kis tanya állt. Az út közvetlenül a kapu mellett vezetett el, nem lassított, de egy másodpercre így is megpillanthatta az udvaron álló, fiatal nőt, aki értetlenül próbálta kideríteni a szokatlan zaj okát. A nő búzavirágokkal díszített, lenge ruhát viselt, haját laza kontyba kötötte, a szél pajkosan játszadozott néhány szőke tinccsel, az arca nem látszott jól az ellenfényben.

Ahogy kellő távolságba került a tanyától, leállította a motort, előkereste a telefonját, keresett egy olyan utat, ami az ellenkező irányból viszi vissza a faluba. Egy órával tovább tartott így, de nem akarta még egyszer megzavarni azt a nőt. A következő napok bűvöletben teltek. Búzavirágokkal álmodott, a nyári szél szőke hajat fújt az arcába, aminek mezőillata volt, semmi másra nem vágyott jobban, mint hogy kiderítse, milyen ajkat, milyen tekintetet rejtett el előle akkor a vakító nap.

A következő alkalommal a motort jóval az erdősávon innen hagyta. Gyalog vágott át a fák között, és a szántóföldön át közelítette meg a tanyát. A nőt a konyhakertben látta meg. Paradicsomot szedett egy fonott kosárba. Egy akkorát, mint az ökle, megtörölt a ruhájában, majd a szájához emelte, és nagyot harapott belőle, egy kevés vörös lé lecsurgott az állán, megszívta ott, ahol beleharapott, hogy ne vesszen kárba több belőle.

A merevedése elviselhetetlen volt, de nem tudott szabadulni a látványtól. Figyelte, ahogy a nő válláról lecsúszik a ruha pántja, amikor előrehajol, nézte, ahogy megfeszülnek az izmai, amikor megemeli a kosarat vagy a vödröt. Heteken át kijárt oda, az erdőn túli kis tanyára. Lassan a nő minden szokását megismerte. Csodálattal adózott munkabírásának, szorgalmának, istennőként tekintett rá, alakját tökéletesnek látta, stílusát kifinomultnak, természetét békésnek és kedvesnek hitte, gondolatban eltévedt angyalkának nevezte. Amikor a nő hetente egyszer vásárolni ment, ő merészen szétnézett a tanyaudvaron. A száradó ruhákat végigsimította mutatóujja hegyével, olykor lopott egy paradicsomot, egy alkalommal egy bugyit is magával vitt. Már az otthonának hitte az eldugott, fehérre meszelt viskót, sajátjának vélte a kertet és a szerszámokat, elképzelte, hogy majd ő javítja meg a tetőt, megigazítja a kerítést, tehenet és disznót is venne, nemcsak tyúkot tartana, mint most. Eltervezte, hová ülteti majd a gyümölcsfákat, csak be kell töltenie a tizennyolcat, és akkor végre összeszedi a bátorságát, és bemutatkozik.

Egy enyhe őszi napon a nő a kertet ásta éppen, laza kontya egészen széthullott már, homlokán izzadságcseppek gyöngyöztek, kezén vérhólyagok duzzadtak. Órák óta dolgozott már. Egy rendőrautó gurult lassan az erdősáv felől, vészesen imbolygott a göröngyök között, majd a tanya előtt megállt. Egy középkorú és egy egészen fiatal rendőr szállt ki a kocsiból. A nő a földbe állította az ásót, kedves mosollyal köszöntötte a két férfit. Egy kamaszfiút kerestek, aki két napja nem ment haza. A motorját az erdőtől nem messze találták meg, de a fiúnak nyoma veszett. A nő nem látott mozgást a tanya körül, motor zúgását sem hallotta. Évek óta egyedül él itt, jól ismeri a környéket. Reméli, hogy megkerül a fiú, a mostani gyerekek olyan vadak. A rendőrök tettek egy kört az udvaron, megbillentették a sisakjukat, miközben elköszöntek, majd magukra csapták a rendőrautó ajtaját, és továbbgurultak azon az úton, amin a fiú első alkalommal robogott el.

A nő megvárta, míg a kocsi már csak egy pontnak látszik, aztán visszatért a kertbe. Megtörölte homlokát, megragadta az ásót, belevájta a földbe. A kifordított halmot lassan, finoman szórta a lába elé, hogy a földből az ég felé meredő mutatóujjat is alaposan betakarja.