A szerző Radnóti Miklósról ír életrajzi regényt. Radnóti gyerekkora nyarait Déván töltötte, nevelőanyjának öccse és húga élt itt, öccse gazdatiszt volt egy nagyobb uradalomban. Ezek a vidéki élmények Radnótinak nagyon fontosak voltak, egyik önéletrajzi töredékében meghatározónak nevezi őket, költészetén is látszik, a táj szeretete, a bukolika leginkább innen jön (formailag merít később Vergiliustól). Erről szól ez a részlet, ami tisztelgés Erdélynek is, és némileg a művészetről szóló esszé is, legalábbis a második fele. A regény narrációjának lényege, hogy Radnóti születésekor meghalt ikertestvére mint kísértet követi végig életét, és ő meséli el (az ikertudat nagyon jellemző Radnóti lényére és művészetére).

(regényrészlet)

A távolabbi hely nagyon messze van. Este indulnak el a vonattal, és a fülkében alszanak, Ágival mindketten imádják, hogy egész éjszaka megy velük a vonat, ha aggodalom is van bennük miatta, ez mégis olyan érdekes, olyan igazi kaland, inkább örülnek neki. Apa és anya velük van, tehát semmi baj nem történhet. Megvárhatják, amíg besötétedik, utána már úgysem látni semmit az ablakból. Apa lenyitja az üléseket, anya mesél nekik, itt is jár a mese, addig apa a folyosón cigarettázik, de visszajön jóéjt-puszit adni, dohányszagú a lehelete, nem zavarja őket, ez apa, Ági kicsit fintorog, de már olyan álmos, hogy nem tud semmit mondani, sokszor a mese alatt elalszanak. Közben végig megy velük a vonat. Mire felébrednek, nagy hegyek közt megy, nemsokára odaér Dévára. Anya két másik testvére él itt egy tanyán, a húga, akit szintén Áginak hívnak, és az öccse, akit Miklósnak, mint Miket. Őt mindenki gazdának hívja, fontos ember a környéken, a nagy uradalom igazgatója, nagyon erős, sokat nevet, mindenhova elviszi, megmutat nekik mindent, és akármeddig tudja a levegőbe hajigálni őket. Erősebb apánál is, de nagyon tiszteli apát, mindketten harcoltak a háborúban, és bár nem találkoztak közben, ettől valahogy mégis nagyon jó barátságba kerültek, még ha a gyerekek előtt nem is mesélnek róla semmit.

A budapesti pályaudvar olyan hely, amitől sokáig fél, hirtelen különösen sok lesz az ember, köztük a részegek és hangosak, csonkák és betegek, koldusok. Még a normális emberek is megváltoznak, utazókká válnak, ettől eszükbe jut, mennyire idegenek a világban, és a világ mennyire idegen, soha meg nem ismerhető, nyugtalanul lézengenek, ezernyi emberi lény félelme kiárad, keveredve csobog és zúg, idegessé tesz mindenkit.

Hatalmas szerelvények érkeznek és indulnak, a füst és a fém szaga a pályaudvaron a legerősebb. Nagyon jó, mikor a vonat elindul, már felülni is jó volt rá, apával és anyával, ablakos fülkébe kuporodni. Mindig az ablak mellé ülhetett közvetlenül. Aztán sípolt és lökött egyet, igazán komótosan lendületet vett, majd felhergelve magát egyre sebesebben ment velük a nyílegyenes síneken, akadálytalanul.

Olykor érthetetlenül udvariasan és néha egész hosszan várakozott a vonat egy szemközti, másik vonatra. A felnőttek ilyenkor türelemre tanították, de végül maguk is idegesek lettek, ha elhúzódott a várakozás, de ez ritkán történt. Ehetett a fülkében, a magukkal hozott ételt, képes újságot nézett, ha unta a tájat, amin áthaladtak, haragudott magára, hogy megunta idővel, de csakhamar ez történt, bármennyire harcolt ellene. Előbb a külvárosok, amit nem szeretett, a gyárak, amiket még kevésbé, hatalmas épületek, arra gondolt, pazarlás ilyen nagy, de ronda és szomorú épületeket építeni, ennyi erőfeszítéssel valami szépet is csinálhattak volna.

Az állomások mindig ugyanolyan, de azért a gyáraknál sokkal szebb, nagy vasutasházakkal várták, előttük muskátlikkal és egyéb virágokkal beültetett sok kőládával. Itt lakik a bakter családja. A bakter egyenruhás vasúti tiszt, az a munkája, hogy örökösen vár és búcsúzik, kerek, piros és zöld tárcsás végű bottal integet, ami elbűvölte őket, és titokban a felnőtteket is. Ezt a vasutas pontosan tudta, büszkén terelgette a nagy szerelvényt. Mik rajongott az állomásfőnökökért és a hatalmas kutyáikért is.

Ha leszálltak, mert éppen várakozni kellett, lejöhetett apával, amíg apa cigarettázott, körbeugrálta a vasutast, mint egy szöcske. Kérte, hogy ő üzenhessen a tárcsával, ezt persze soha nem engedték meg neki, de nevettek, a kutyák pedig sosem ugatták meg, bátran a közelükbe ment, pedig tényleg hatalmasak voltak, óriási komondorok, fejük egyetlen mozdulatával fellökhették volna, az ő feje éppen befért volna a szájukba, mint az oroszlánnak a cirkuszban, de csak szagolgatták, és lihegve néztek rá.

Apa is szeretett leszállni. Ha nem éjjel mentek Dévára, hanem nappal utaztak át az egész országon, a nagy Alföldön, ami teljesen sík, nagyon régen egy tenger alja volt, elég az égre nézni, más érzés, mint máshol. Mik könnyen elképzelte a rengeteg és kilométer magas tengervizet fölöttük, mintha az alján mennének a vonattal, vagy ott állnának a kutyákkal, a felhők nagy halak is lehetnének.

Apa cigarettával kínálta az állomásfőnököt, csendesen elbeszélgettek, honnan jönnek, hova tartanak, láthatóan egyetértettek mindenben, egy vagy két másik kalapos úriember is odajött hozzájuk beszélgetni. Aztán búcsút intettek, visszaszálltak a vonatra, mint a tengerészek a hajóra, vagy Némó kapitány a tengeralattjáróra, és mentek tovább Déva felé.

Ilyenkor nagyon későn este értek oda. Ágival már aludtak, anya öccse várta őket az állomáson, és szekérrel kivitte őket az éjszakai országúton és földutakon az uradalom közepére, a tanyára. Ebből semmire nem emlékeztek, már az ottani szokásos ágyukban ébredtek, újra sütött a nap, és anya friss aludttejet adott reggelire. A gazda, Miklós ilyenkor felkapta őket, és mint egy nagy emberi komondor, megharapdálta és nevetve dobta a levegőbe.

Jobban szerették, mikor éjjel utaztak, és délelőtt az állomáson várták őket, ilyenkor parasztruhás öregember jött ki értük a lovas kocsival, Miklós nem ért rá, nappal a gazdaságot kellett irányítania. A csomagokat felrakták, és ők is letelepedtek a kocsira, a kisváros szélén lévő házak után kiértek a rétek, dombok, erdők közt bújó és kanyargó földutakra, friss szagok és illatok közé. Az első napokban mindannyian sokat aludtak, a felnőttek is, mintha valami kábító fűszer lenne az itteni levegőbe keverve.

A lovas kocsi beért a tanyaház udvarára, várták őket, Ágnes néni mindig otthon volt, és az unokatestvérek, rokon gyerekek, fiatal legények és kamaszlányok, örültek nekik. Főleg a két gyereknek, rögtön el is ragadták őket, és ők rohantak felfedezőútjaikra, egészen a hazautazásig tartott, megszakítás nélkül, tele elképesztő és felkavaró, félelmetes szenzációkkal.

 

***

 

Ó én! Szoknyás gyerek még, fölemelt karral álltam az ég alatt, és teli volt a rét csillaggal és katicabogárral!

A szántóföld szélén áll szoknyácskájában, és szaladni kezd, a szántó inkább rétre hasonlít, fiatal, mélyzöld búza virul, közte sokféle vadvirág, de főleg pipacs, a mező nagy része foltokban piros.

Ugyanezt érzi majd, mikor utazásai során belép egy katedrálisba. Feltárul előtte a festett mennyezet, szobrokkal gazdagon faragott oszlopok fái, színes ólomüvegen sávokban átszűrődő fény lombozata. Hatalmas zenemű, aminek nincs vége, lehatároltsága az illúzió, hogy ez épület volna. Katedrálisba lépni és mezőn rohanni gyerekként ugyanaz a pillanat az életében. És még számos pillanat. Gondterhelten koncentrál, tehetetlen a késztetés ellen, akárhogyan igyekszik ellazulni óceánérzésében, mégis igyekszik alaposan magába zárni, mint az üvegfújók a levegőt a palackokba, amíg forró és izzó az üveg, és levegőtől és a mozdulataiktól lesz majd formája, amikor majd verset ír belőle.

Hogyan láthatja ezt a pillanatot mégis húsz évvel később, amikor az ember mindent elfelejt? Alig múlik egyesztendős, újanya először viszi el apánkkal Dévára, még pelenkázni kell, de már szoktatják rá, hogy a vizelést és ürítést, ahogy az ember az állatoktól nagyon is eltérően végzi, megtanulja, vonuljon külön, szemérmesen, az erre való testrészeit mindenképpen takarja, ha nem sikerül, azt megsemmisítő szégyenként élje meg. De még csak félkész benne, még játék, apánk és Ilona nem állatként idomítják, sosem verik, sosem üvöltenek vele, ahogy azt az emberek többsége az állataikkal és a gyerekeikkel teszi, hagyomány szerint, mintegy a mezei munka velejárójaként.

Apa nem szereti a hagyományokat, Ilona kifejezetten gyűlöli őket, új társadalmat akar, a régi helyére, a régi minden rossz szabályának pusztulását, ezt hívják forradalomnak. Apa a forradalmat sem szereti, Ilona jobban szereti apát, Miket és Ágit, amíg apa él, nagyon ritkán emlegeti a forradalmat. Abban viszont nem láttak semmi rosszat, hogy szokás szerint szoknyában totyogjon a kisgyerek, ha szól, hamarabb tudják bilire tenni, vagy akár csak gyorsan felrántani a ruhácskát, a pisi és a kaki, ahogy hívják, csak a padlóra megy, vagy ami jobb, a földre, utcán és vonaton kell a pelenka, amúgy felmossák vagy földet szórnak rá, nevetnek a gyerekkel, nem kiabálnak vele.

Akkor fordította le rólam egy isten a tekintetét, írja ezt is Mik húsz évvel később, lezárja a rövid verset. Igyekszik minden versét tragikus hangon befejezni, úgy gondolja, boldogtalannak és főleg elátkozottnak kell lennie. Pedig nem fordította le róla senki akkor a szemét, addig még sokáig nem, és akkor még a világról sem. Apánk lenge imákra tanította, ezt is írja máshol. Lenge imák, idegen, szép, dallamos nyelven szóltak, nem volt belőlük sok, apa a vallást sem szerette, templomba sem jártak, a szokások közül keveset tartottak. A rengeteg szokás közül, amit tartaniuk kellett volna, apa fáradtan vagy ingerülten legyintett a többségükre, a vidéki rokonok sokat még követtek, erre nem szólt semmit, igazodott a házigazdákhoz, a gyerekek játéknak fogták fel, élvezték. Ha volt isten, az az ősi nyelv egyik szavában volt, amit apa is szeretett, a chaim, ez azt jelenti, élet. Ez nézte a szaladó szoknyás kisfiút a mezőn, csodálkozott is, hogy szalad, két haláltól elszaladt, és mintha most kettőnk helyett is élne.

Hogy ő két ember, ezt mindig érezte, egyikből másikba bukdácsolt, esett át, legtöbbször észrevétlenül. Én is sokszor kétfélét láttam belőle, talán engem akart pótolni, helyettem élte egyiket vagy másikat, de én nem tudom, melyiket, már egyikkel sem éreztem közelséget, hiszen földi viselkedés volt mindkettő. Volt a chaimé, ez az életimádó kisfiú, aki szalad, meztelen talpával a meleg sárban, mindent kiles, mindent megbámul, megfog, megízlel, izgága, bátor és kacagós. Sokáig nem is volt másik ember Mikben, csak ez, aztán néhány évre rá felbukkant a komoly fiú, aki a játékait is rendbe rakja, képtelen kiszórni a köveket, csak sorba rakni, mielőtt bármibe fog, gondosan előkészül, bármi történik vele, súlyosan elmereng, és idővel már ez a súlyos elmerengés történik vele leginkább. Ami érdekli, abban megszállott, azt uralni akarja, nevetséges fanatizmusig éli bele magát, de az ilyen dolgai többnyire ártalmatlanok, ő maga mindig a chaim része marad. Egy apró bogarat, egy kunkorodó kis gyomot is képtelen volna elpusztítani.

Amikor húsz év múlva visszaemlékezik, annyit már tud a költészetről is, ugyanúgy a nemiséget találja az alján, ugyanaz mozgatja, mint az élőlények széles világát. Ő éppen most lép a költészetbe, ahogy a kisgyerek a nemiségbe, amikor szaladni kezd a mezőn. Mert a félelem és szenzáció ez a nyarakon, amit a város jobban titkol, a tanya viszont egyáltalán nem leplez semennyire sem. A mező, az állatok, a rengeteg élő jelenlétében mindig ott a nemiség. Ez a virágok alakja és színe, amit a kamaszlányok szoknyában takartak, de előtte valamiért játékosan kitakartak. Mikor együtt fürödtek vele, vagy hagyták, hogy kilesse őket, sok újabb Jula, sokáig engedik neki, szép szőke kisfiú, közelebb is jöhetett. Fürdőteknőjükbe ültették maguk mellé, maguk elé, hozzájuk érhetett, hajukat simogatta, hátukat, karjukat, arcukat tapogatta, de legjobban azt szerette, ha a mellükhöz vagy a combjukhoz, egészen a lábuk közé nyúlhatott. Senki sem látta, titok maradt, ő maga sem emlékezik sokáig rá, annak ellenére, hogy gyakran megtörtént, tanyán töltött nyarait állandó izgalomban tartotta. Mikor verseket kezd írni, azért érzi jónak magát benne, mert bár rossz verseket csinál, csapnivaló és ostoba verseket, hiszen minden húszéves ember értelme csapnivaló és ostoba, és ez az értelem az akarattal ott toporzékol és óbégat, mégis, mégis a versek soraiban, maga is csodálkozott, ajtók, ablakok, rejtekutak, kapuk nyíltak olyan dolgokra, amiket elfelejtett már, amikről azt hihette, soha nem is tudott róluk. Kezét írás közben gyakran úgy húzta fel egy sor után, úgy húzta ki egy-egy sorból, hogy míg leírta, azzal belemártotta a másik világ idejébe, az állandó, mozdulatlan időbe, saját, régi idejébe, és az én állandó időmbe, kihalászva a felejtés őrléséből, töredezett állkapcsából, lassú emésztéséből mégis friss élményszilánkokat húzott ki, emelt fel. És aztán mutatta.

A kisfiú rögtön felfogta a világ két részre szakadt állapotát, és a két rész, nőstény és hím keserves, kétségbeesett, őrült vágyát, tombolását hogy közel kerüljenek megint, a vele járó félelmet, fájdalmat. Születésére nem emlékezett, ahogy senki élő sem, de olyan élőlény volt, akinek a születésében a rettegés és borzalom kinyilvánította magát. Ez mégsem taszította, kíváncsiságát viszont határtalanná növelte, lelkében végzetes árat hordott, és minden éber pillanatában tudni akarta, miért fizetett ekkora árat.

Kilesi, amikor az anyadisznónak malacai születnek, véres, cafrangos születéssel. Az újszülött malacokhoz nem szabad hozzányúlni, de nézheti a csatakos szalmán fájdalmas világrajövetelüket. Érzi a hatalmas gazda ünnepélyes komolyságát, aggodalmát, aztán ahogy szoptatáshoz nyüzsögnek az apró malacok, az anyjuk emlőjének tengerében, a test lágy dombságában botladozva, a megkönnyebbült jókedvet maga körül, de azért többször álmodik vele, félve gondol rá, sokat jár a fejében.   

Az élőlények összessége, a chaim szépsége többnyire lenyűgözte, és igazolta is számára saját magát, olyankor ez a kérdés–feleletjáték is eltűnt, csak belemerült, belefeledkezett. A két rész, nőstény és hím, az emberben ugyanúgy megvan, benne is. Bár szoknyáján nevettek, éppen, mert ő hím volt, nem zavarta. Erről nem tehetett, örömmel fogadta, szeretett hím lenni, a világban könnyebb is hímnek lenni, a nőstény magából hozza létre a többi élőlényt, ez jobban odaragasztja az anyaghoz, a földi létezéshez, ennek minden nyűgével, súlyával. Mik a lebbenést szerette, ilyen súllyal aligha tudott volna lebbenni, talán eszébe sem jut. Bár a nő mindig jobban érdekelte, főleg a nő művészete, többet sejtett benne, mert képtelenségnek tartotta, a hímnek van ideje és súlytalansága komolyan szemlélődni, tehát semmit sem tenni, beszélni csak a teremtésről, anélkül, hogy részt venne benne. Ha nem szakad ki belőle, hogyan látná kívülről, hogy szabadíthatná ki a kezét, hogy az időtlenbe, a másik világba mártsa, és húzzon vissza ebbe a világba olyasmit, amit végül művészetnek hívnak.

Szoknyásan szaladni a mezőn, még idő nélkül, bámulni a két részre szakadt világ állandó rengését, viharszerű harsogását, bénult, örökké várakozó, ideges remegését, ezt a folyamatos kánikulát, hőséget, ami könyörgött a találkozás viharának, tépje végre szét. Így teltek első évei a mezőn, aztán az értelem, mint a pók, beszőtte, mint a nádas, benőtte, megfojtotta az örök időt, de ő aztán élete végéig ezt kereste továbbra is, utolsó éveiben tudata is ráébredt, hogy ezt keresi, végül így lehetett, hogy az emberek hihetetlen sokaságából ő vált az egyik olyanná, aki visszatalált, és elhozta a többinek a másik világ idejét. Hogy a többiek is megsejtsék, amit vele együtt mind elfelejtettek.

Ezért írt aztán mindig mezőről, virágról, nád közt a vízről, pásztorokról, verseiben a tájban csatangol, szoknyás gyerekként szalad. Kimerészkedve a másik világból, halála-utánból, születése-előttből, meztelenül hordozva létezése eredeti örömét.

A regényrészlet nyomtatásban az Irodalmi Jelen 2021. szeptemberében megjelent ünnepi antológiánkban publikáltuk. A szerzőt 2022. március 10-én József Attila-díjjal tüntették ki. 

A fotón: Radnóti Miklós és Gyarmati Fanni, "Mik" és "Fifi" síelés közben 1932/33. telén.

Forrás: Radnóti Miklós emlékalbum