Nádas Péter 80 – Abafáy-Deák Csillag: Visszajönni

161 fa. Megszámoltam. Itt fekszenek mellettem. Képek. Fotók. Könyvben.
Könyv vagy könyvek mellett alszom. Ez rendetlenség, mondják. Ez az én rendem. Elérem őket a kezemmel, lapozom, kinyithatom bárhol.
Öt fával indul a kötet. Összetartozik fa és szöveg. Csak egyetlen helyen lóg be az oldalra egy kis ág, mint ahogyan fák néha átnyúlnak a szomszédba, törzsét nem látni. Újból kinyitom a könyvet, egyik oldalon csak szöveg, szemben üres oldal, valami meg akar szűnni, de nem szűnik meg. Lélegzetnyi szünet. Majd nincs szöveg, fák beszélgetnek egymással, mindkét oldalon ők pompáznak. Koronájuk szimbolizálhatja a szívet és a tüdőt is. Van, hogy a szöveg nyúlik át a másik oldalra, a másik fához. Mindegyik fa más. Vadkörtefa. Minden pillanat egyedülálló.
Irodalomtörténészek elemezték Nádas Péter Saját halál című könyvét. Én csak nézem, forgatom. Fényesek, kemények a lapok. Volt kiállítás, több mint 400 fotóval, én beérem ezekkel, ide-oda lapozgatok, és mindig visszakerülök az első oldalhoz. Saját halálom még nem érkezett el, nem voltam klinikai halott. Hat éves koromban elragadott a Szamos, nem volt fa, csak kövek, mozdulatlanok, én sodródtam tehetetlenül az elkerülhetetlen felé. Megérintett a halál. Megmentettek. Utolsó pillanat volt, mondták, de mégsem az volt.  
Több mint tíz évvel ezelőtt, Valami ismeretlen fény címet adtam első művészeti írásomnak, Hollán Sándor, Párizsban élő képzőművész A fa útja című, a Szépművészeti Múzeumban megrendezett kiállításáról:
Beszélnek hozzám a fák. Beszél hozzám a fa. Ugyanaz a fa, ceruzával, szénnel, fekete tussal. A művész együtt él és lélegzik fával, ezért követi útját perceken, órákon, hónapokon, évszakokon, éveken át, és magával viszi, mindenhova, mindenkor, majd műtermében újraalkotja… Minden pillanatban újrafogalmazza… A fák mozdulatlanok, csak kicsit hajladozhatnak a széltől, gyökerük nem engedi elszakadni őket helyüktől, kötöttek, de itt filmkockákká válnak, vagy akár állóképpé, egy nagy egésszé, amikor a sok kis rész több az egésznél… Szénnel kezdte rajzolni. A szén, ami föld belsejéből kinyert anyag, maga is elégett fa, tűzben született. Egy anyag. A szén is fa. Azonosulás. Kis réseken tör be elemi erővel a fény, keveset enged be belőle, bezárkózik a fa, a művésszel együtt. Aztán csak áramvonalakat látunk, mintha labirintusba hatolnánk, nem tudjuk, hol van a kezdet és a vég, örökös körforgást érzünk… A következő teremben Hollán 2011-es képei jönnek felénk, a fa mélyét mutatja meg. Vörös és sárga, vulkánként, annak színével tör fel valami új, amit eddig nem láttunk, amit eddig nem láttatott. Monokróm vörös fa izzik, vagy sárgán világít, éget. A fekete fa is kékes kontúrokat kap, átalakul, illetve így lesz teljesebb. Úton van és magával ragad minket is. Még nincs vége az útnak.
Nádas Péter Egy családregény vége című regénye is egy fával kezdődik: „Orgonabokrok és mogyoróbokrok között egy bodza tövében. Nem messze attól a fától, amelynek néha mozgott  az egyik levele, pedig szél sem fújt.” A regény utolsó mondata a gyökerekre utal, majd az egyszavas mondattal végződik: Nem. Minden további könyve mégis folytatás. A fa, mint családfa, nem szűnik meg.
A levél szó a magyar nyelvben többértelmű. Nem csak falevelet jelöl, lehet írott levél is, elküldött, vagy el nem küldött üzenet. Írás.
Az évszakok is ott vannak a fotókon. A fa átmeneti halála, amikor lehullatja lombját. Tetszhalott lesz. De mégis visszatér. Akár az író a klinikai halálból. Van, amikor nem tetszhalott a fa. Egyik barátom mesélte, hogy a kertjében egymás után két, egészségesnek tűnő nagy fa lombja napok alatt megsárgult. A fákat ki kellett vágni, ha nem teszik meg, rádőlhetett volna az otthonukra. Sem a törzsén, sem a gyökerén nem találtak betegségre utaló jelet. Mindkét fa megérezte volna, hogy a kert tulajdonosa már eladta a házat?
A vadkörtefa a rózsavirágúak (Rosales) rendjébe, a rózsafélék (Rosaceae) családjába tartozó faj. Még Németországban laktunk, amikor a barkácsáruház ajtaja előtt ledobva megláttam kis nejlonzsákban egy vörös futórózsa tövet, ára 99 Pfennig, ma 50 eurocent lenne. Nem annyira az ára, mint az elhagyott növény látványa miatt bevittem a pénztárhoz, közben kaptam a kritikát, mit akarok ezzel, már nyár van, nem jó ilyenkor csemetét ültetni. Nem hagytam magam. A pénztárosnő nem akarta beütni az árat, gratis, mondta, és legyintett. Parasztházunk nyári konyhájának sarkánál ültettem el az agyagos földbe, augusztusi hőségben. Következő évben kihajtott, és számtalan vörös virággal kúszott fel a házon. Évekig pompázott, virágzott. Amikor végleg elhagytam azt a házat, a rózsa a következő évben elpusztult, kártevőt nem lehetett látni rajta.
A vadkörtefa sok száz képen él, az író alteregója, megújul minden évben. Forgatom a lapokat, és mindig újabb részleteket látok, nem tudom, melyik levél üzen, de beszél hozzám, leírhatatlan szavakkal és az író is. Mellettem fekszenek a képek, a 161 darab vadkörtefa, pár napja fával álmodtam. Talán nem véletlen. Fenyő- és cédruserdőben jártam, bolyongtam, majd váratlanul egy faiskolába érkeztem, ahol senki se vásárolt, augusztusi hőség volt. Ismerősömmel találkoztam, aki fát akar ültetni, közölte. Nem szokás ilyenkor fát ültetni, mondtam, ráér ősszel, most vehetne inkább valami szép virágot. Nem hagyta magát, betett a csomagtartóba egy vézna, ritka lombú, csenevész fát, kis földlabdával. Néztem, ahogy elülteti, és akkor vettem észre, a kis fának kettős törzse van. Nem mertem szólni, ez még inkább ok arra, hogy ne maradjon meg. Álmom folytatódott, láttam a kettős törzsű fát, már tíz centit nőtt. Felébredve a Párhuzamos történetek jutott eszembe.