Nádas Péter 80 – Sas Borbála: Portré Önarcképpel

Amikor a főváros programsorozattal ünnepli a születésnapos írót „Nádas Péter Budapestje” címmel, ahol nem csupán az író, de a fényképész is szerepet kap – november 11-ig látható a Deák Erika Galériában a Minimo – A sötétség színein című kiállítás Nádas újabb fényképeiből, amelyből a Jelenkor folyóirat októberi száma közölt válogatást –, érdemes megemlékezni arról a kötetről is, amely eleddig a legalaposabb vizsgálatát nyújtja az író fotográfusi életművének.

A művészettörténész Markója Csilla jelentős vállalkozásba fogott, amikor 2016-ban egy küllemében is szépen komponált kötetben kiadta Nádas fotográfiáit és regényeinek nyelvezetét tárgyaló terjedelmes esszéit, egy képeskönyvet „fákról, fényképekről és levelekről, mely a hagyományos monográfiákhoz képest rendhagyó módon próbálja mérlegre tenni szó és kép viszonyát egy rendhagyó író-fényképész művészetében.” (299–300.) A könyv végén olvasható szellemes önértelmező összegzés jól mutatja, mire vállalkozik a kötet: a rendhagyó kifejezés pedig vélhetően az írásmű kivételes személyességére, a megszólítottságra, az elmélyültség olyan fokára utal, amely nemegyszer saját életeseményként is megjeleníti a több évig tartó munkát. Ez az önkéntelen és erőteljes személyesség abban is megmutatkozik, hogy a szerző Markója Csilla az értelmezés folyamatába gyakran vonja be olyan alkotók írásait, akik számára egyéb okból fontosak (ilyenek mások mellett Marno János vagy Aby Warburg, József Attila, Oscar Wilde vagy éppen Edgar Allen Poe). Ahogyan pedig bemutatja az értelmezendő képek és szövegek szerzőjével, azaz Nádassal történt személyes megismerkedésének történetét, elbeszélőként is színre lép. Később kettejük levelezéséből is gyakran idéz, egy teljes fejezet pedig levélformában íródik – a levelek címzettje Forgács Éva művészettörténész. Ezért nem csupán az egyes fejezetek műfaja, de a könyv szerzőjének pozíciója és beszédhelyzete is folyamatosan változik a szövegben. Hiszen Markója Csilla beszámol egy Nádassal közösen megtett berlini sétáról; máskor mintegy úti jegyzeteket készít a svájci Zugról (tudni kell: Nádas Péter a zugi Kunsthausnak adományozta fotográfusi életművét 2012-ben) – ezt az utolsó részt még útinaplóként is olvashatjuk, nem függetlenül attól, ahogy a szerző metaforikus utazásnak is nevezi a könyvét (28.). E megnevezés nem csupán a levélforma, az esszényelv vagy a gyakran hosszú, akár egymással ötvözött idézetek beillesztése okán indokolt, de azért is, mert Markója Csilla önmagát mint fényképezőt – több fotója is látható a kötetben –, mint olvasót és mint írót is szerepelteti művében. Saját életének eseményeit gyakran Nádas-idézetekkel értelmezi, sőt az első fejezetben mintegy egymásba fésüli a nádasi narratívát saját életeseményeinek értelmezésével (ez azért sem esik nehezére, mert a jellegzeteses nádasi nyelvezetet intenzív Nádas-olvasásai során már elsajátította, ez több helyen is visszaköszön a kötetből). Az értelmező és az értelmezett nyelv hasonlósága egyrészt zavarba ejtően közeli, már-már kollegiális viszonyt eredményez a könyv főhősével, a könyvből való kiszólások ugyanakkor nem csupán különös önreflexív folyamatokat hoznak létre, de tovább is árnyalják ezt a személyességet.

Vegyük például azt, amikor a művészettörténész a fényképész Nádasról ír, megosztva saját fotós tapasztalatait is: „Akik fényképezni kezdenek, először a látvánnyal nem tudnak betelni, majd azzal a felismeréssel, hogy mindezt a valóságot a közismerten a valóság megragadására szakosodott fényképezőgéppel nem ragadhatják meg. Rájönnek, hogy a fényképezőgép képei soha nem látott képek, és hogy a fotografikus kép, noha a centrális perspektíva, s így az enyészpont bűvöletében áll, nem ismeri sem az enyészetet, sem a valódi mélységet. Azaz, mondjanak is bármit róla, sem az időt nem ismeri, sem a teret. Ellenben egy ismeretlen dimenziót a festészetnél ismerősebben nyithat meg.” (78.) E saját tapasztalatot természetesen nem nehéz párhuzamba állítani a könyv főhősének a kötetben idézett értelmezésével; Nádas így ír: „A kép legsötétebb és legvilágosabb foltjai a szó metafizikai értelmében vezetnek ki a képből, a képen árnyat vető tárgyak pedig a szó fizikai értelmében vezetnek ki a képből. Ami azt jelenti, hogy a kép soha nem azt ábrázolja, amit a képhatáron belül bemutat.” (184.) Kettejük kapcsolata a mesteré és tanítványé, egyfajta apologetikus viszony, egyúttal azonban reflektált is, hiszen a szerző idézi Nádas rosszallását is e gyakorlatát illetően. (149.)

E vaskos és sűrű szövésű, némileg labirintusszerű szövegegyüttes mindazonáltal a képek segítségével áttekinthetően tagolt; a kötet hivatkozásokkal ugyan bőven él, ám azokat átlátható módon működteti, gyakran sarkallva az olvasót az igen gazdag képanyagú könyvben az ide-oda lapozásra. Maga a szöveg hat nagyobb fejezetre tagolódik. Előhívás a labirintusból – ez a címe az első résznek, amely mintegy bevezetőül szolgál a további öt fejezethez, és ismerteti ezek keletkezéstörténetét. A könyv második fejezete, tudjuk meg, alkalmi írás, ami az Artmagazin egy rovata számára íródott. A harmadik egy tanulmány, amely André Kertész és Vancsó Zoltán műveinek segítségével értelmezi Nádas önarcképeit. Az ezt követő esszé a Párhuzamos történek című nagyregény „szisztematikus” olvasónaplója, amely Nádas nagyregényének kísérő-kötetében, a Párhuzamos olvasókönyv címűben, 2012-ben látott napvilágot Idegenbe téved címen. Nyelvileg ez az írás némileg elkülönül a többitől, nem csupán azért, mert korábban született, de azért is, mert kockázatot vállal a néhol talányos szóalkotásaival, asszociatív szerveződésével, önfeledt és szenvedélyes fordulataival. Ezután a Forgács Évához szóló terjedelmes levél következik A mérleg nyelve címmel, majd a szerző által triptichonnak nevezett zárófejezet, amelyben Nádas mellett Alexandre Hollan és David Hockney műveit mutatja és vonja be az értelmezés folyamatába (Rengetegekben), igen meggyőzően gyakorolva összehasonlító késztetését.

Az esszé- és tanulmánykötetnek márpedig valószínűleg ez a legnagyobb mutatványa: éles szemű és értő elemzései mindig komparatív elemzések is. Így értjük meg André Kertész Önarcképét a Nádasé révén, és viszont, Vancsó Zoltán fényképein keresztül pedig a könyv főhősének képeit – valóban megvilágító erővel. Vélhetően nem elhatározás, inkább művelődésszerkezeti adottság a szerző részéről, hogy az említett összehasonlító gyakorlat elsősorban – ha nem is kizárólag – a képeket helyezi a vizsgálat mérlegére, a regényeket jóval ritkábban, noha Füst Milántól az író Naplói és A feleségem története is felmerül a Párhuzamos történetek olvasása kapcsán, és kontextust teremt hozzá. Ezért e könyv a laikusok számára is inkább a Nádas-fotográfiák értelmezésével tűnik ki és szerez örömet; a címben jelölt szó és kép közül az utóbbi felé billentve a mérleg nyelvét.

A kötet mindazonáltal igen gazdag ismeretanyagot vonultat fel főhősének családi kapcsolatai és képzőművészeti műveltsége tekintetében is. A könyv lapjain megismerhetjük egy, a művészettörténetben igen jártas író – esszéiben Keserű Ilonától Lucien Hervéig számos alkotó és életmű fókuszba kerül – fotográfusi életútját, betekinthetünk kollegiális viszonyaiba – még a Nők Lapja valahai szerkesztőségébe is – éppúgy, mint családjának ismeretségi köreibe. Érdekességként említhető, hogy Nádas nagybátyja, Aranyossi Pál szerkesztette a Regards című magazint, ahol Capa, Brassai, André Kertész vagy Bresson publikálták fényképeiket. De a szakmai berkekbe is bepillantást nyerhetünk, Rédner Mária és mások – Nádas vagy saját maguk készítette szóbeli vagy képi – portréi révén.

Ha valaki tehát ismeretszerző céllal venné kezébe a könyvet, nem fog csalódni. Bevezetést kap nem csupán a magyar fotográfia történetébe és kulisszáiba, de futólag annak kortársi világába is. Egyáltalán: a fotográfia műfajához kerülhet – sokkal – közelebb. Minden bizonnyal jóval közelebb, mint azok, akik csupán a kitűnő svájci ECM kiadó CD-borítóin találkoznak Nádas Péter fotográfiáival.