Az irodalmi műben Plutarkhosztól Balzacig alapvetően a klasszikus személyiségkoncepció érvényesül – az a felfogás, amely személyiségünket lényegében állandónak, változatlannak tartja. Innen van az, hogy amint megismerkedünk Balzac hőseivel, csupán cselekedeteikre vagyunk kíváncsiak, de jellemük viszonylagos mozdulatlansága miatt e karakterek mintegy előre látni engedik, milyen cselekedetekre képesek. Ha okoznak is meglepetést, ez nem mond ellent jellemük alapvető vonásainak. Más szóval a klasszikus személyiség Balzacnál még a jellem egyfajta következetességére épül.

Proust ezt a személyiségábrázolást bontja meg, ha nem is előzmények nélkül, de egyedülállóan s utánozhatatlanul. Az író minden bizonnyal legalább annyit merített − szándékosan és azért is, mert e tanok a kor levegőjében voltak − a pszichológia legújabb eredményeiből, mint a kortárs filozófiából, művészetből vagy az irodalmi elődök műveiből. Így ismerte Théodule Ribot munkáit is. Ribot a jellemről szólva két alapvető követelményt említ: egység és stabilitás. Az igazi jellem alapvető vonásai már a gyermekkorban megmutatkoznak, s egész életen át tartanak. Előre tudhatjuk, hogy az illető az adott helyzetben mit fog tenni. Ribot-nak ezek a megállapítási teljesen egybevágnak azzal, amit a hagyományos regény jellemeiről fentebb láttunk. Ám Ribot hozzáteszi: „a személyiségkutatás egyik lényeges, új eredménye annak kimutatása, hogy a személyiség egysége csupán egy ideál, és anélkül, hogy felbomlana, vagy az őrületbe hullana, a személyiség tele lehet kibékíthetetlen ellentmondással.” Ezeket a személyeket két kategóriába osztja: amorf és instabil típusok. Proust személyiségábrázolásánál nehéz elvonatkoztatni a fenti szavaktól. Ő maga sem a balzaci hősök − akik egy intenzív cselekménysor szereplői – fejlődéstörvényeit, sem a cselekmény során személyiséggé váló hősök stendhali jellemábrázolását nem tartja modellnek. Mindkét esetben az a vízválasztó, hogy míg a Proust előtti regény hőseit maga a cselekmény határozza meg − Madame de La Fayette-től Balzacig −, Proust regényében a cselekmény és a szereplők hierarchiája fel sem merül.

A változás Proust esztétikájából fakad. Szereplői nem az élet, az alkotás felé fordítják arcukat. Jóllehet a Stílusparódiák kiváló portréfestőt sejtetnek, Az eltűnt idő nyomában című regényében hiába keressük a hagyományos portrékat. Amint Proust tisztázta magában művészi törekvéseit, anélkül, hogy nyomtalanul kitörölhetné a bírált és csodált mester kéznyomait, búcsút mond Balzacnak.

Proustnál a szereplők mintegy kicsúsznak az író hatalma alól, s „önálló” életet élnek. Szereplőinek erre az autonómiájára utal André Gide-hez írt levelében: „Szereplőim rossz irányban fejlődnek, kénytelen vagyok követni őket azon az úton, amelyre hibáik és rossz hajlamaik vezetnek.” Proust másutt is nyilatkozik arról, hogy nem azt teszi szereplőivel, amit akar: „Biztosíthatom, hogy sok keserűséget okozott, hogy így át kellett alakítanom Swannt. De nem tehetem meg, hogy szembehelyezkedjek az igazsággal, és megsértsem a jellemek törvényszerűségeit.”

A szereplőknek ez a viszonylagos autonómiája egyáltalán nem ismeretlen a Proust előtti irodalomban; lényegében valamennyi megformált jellem rendelkezik egyfajta önállósággal, s nincs ez másként Balzac regényeiben sem.

Proust újdonsága személyiségábrázolásának egy másik vonásában keresendő. Erről egy Antoine Bibescónak írt levele tanúskodik: „Szereplőim később másoknak mutatkoznak, mint várná az ember, mint ahogy az életben is gyakran előfordul.” Ezek a személyek azonban az idő folyamán sokkal gyökeresebb változáson mennek át, mint azt az idézet sejteti: az idő olyan mélyreható fizikai és jellembeli változásokat okoz, hogy egy-egy személy szinte annyiszor más személyiség, ahányszor az megjelenik a regényben.

Proust − saját vallomása szerint − alakjait számos személy egy-egy vonásából alkotta meg, s ha igaz is, hogy mindegyik hősében ráismerünk valamely valóban létező személyre, egészében véve nem lehet teljes azonosságról beszélni egy szereplő esetében sem: „nincs az a kitalált szereplő, akinek nevét ne tudná hatvan ismerős nevével behelyettesíteni, akik közül az egyik a fintor, egy másik a monokli, megint egy másik a düh, egy következő a kar tetszetős mozdulatának modellje volt stb.” – olvassuk A megtalált időben. (A regény részleteit Jancsó Júlia fordításában idézem.) Alakjainak megformálását Proust ahhoz hasonlítja, mint amikor Françoise, a család szakácsnője különféle húsokból készítette főztjét: „Mivel pedig az egyediség (az emberi és a nem-emberi egyaránt) számos benyomásból áll össze egy könyvben, és jó néhány lányból, jó néhány templomból, jó néhány szonátából merítünk, hogy végül egyetlen szonátát, egyetlen templomot, egyetlen lányt adjanak, nem úgy készítem-e majd a könyvemet én is, ahogy Françoise készítette azt az aszpikos marhát, amelyet Norpois úr oly nagyra tartott, s amelynek kocsonyáját megannyi válogatott húsdarab tette gazdagabbá?”

Proust jellemábrázolásának egyik legjellemzőbb sajátossága, hogy szereplőit szinte mozaikképekből rakja össze, s ezek a mozaikok oly távol esnek egymástól, hogy az olvasó csak igen nehezen tudja őket egymáshoz illeszteni. Az ábrázolásnak ezt a módszerét az író intermittences-nak (szakaszosság) nevezi. Proust et la généalogie du roman moderne (Proust és a modern regény genealógiája) című könyvében Ramon Fernandez ahhoz hasonlítja az alkotó módszerét, mint amikor egy szobában kulcslyukon át figyelünk mozgó alakokat, akikből hol testük egy részét, hol arcukat, hol egy árnyékot láthatunk csak egyszerre.

Proust szereplőinek a legtöbb esetben van nevük, az író külső jellemzést is ad róluk. Nem érthetek egyet Philippe Chardin megállapításával, aki Sortie du dédale et temps retrouvé: Proust et Joyce (Kijárat az alagútból és megtalált idő: Proust és Joyce) című tanulmányában − miután joggal jelöli meg Proustot és Joyce-t a személyiség felbontása előfutáraiként a modern regényben − hozzáteszi: „Maga a tulajdonnév, a XIX. századi nagy regény individualizmusának legszembetűnőbb jegye, az »új regény« »mumusa«, mindkét műben jellegzetes módon eltűnőben van.” Ellenkezőleg. Proust esztétikájának egyik meghatározó eleme lesz a név − legyen az földrajzi vagy személynév − iránti mély érdeklődése. Nem véletlenül adja két résznek is a Noms de pays címet (A magyar fordításban a Swannék oldalában Helynevek, a Virágzó lányok árnyékában című kötetben Tájnevek). Képzeletében Marcel a gyermek Szabó Lőrincéhez hasonló álmokat sző egy-egy név köré, s Madame de Guermantes megpillantásakor legalább akkora lesz csalódása, mint amekkorát ÓRIÁSának órássá változásán érez Debrecenben a kis Lőrinc.

Igaz ugyan, hogy Proustnál számos név nélküli szereplő tűnik fel, több Jeune fille (Ifjú lány) Jeune homme (Fiatalember) Valet (Szolga) stb., ugyanakkor azoknak a szereplőknek a nevét, akik valamelyest is fontosak a regényben, a legnagyobb gonddal válogatja meg, választja ki, többször változtatva egy-egy néven. Philippe Chardin a személyiség felbomlásának kísérőjegyeként a név eltűnését, illetve jelentésvesztését jelöli meg. Ez valóban a modern regény egy fajtájának sajátossága lesz, de a forrásvidéket inkább Kafkánál kell keresni, mint Proustnál, s igazából majd Beckettnél és az új regényben lesz érvényes. Az alakok ábrázolásánál Proust ugyan elhatárolja magát az „életnagyságú portré” balzaci modelljétől, ez azonban még a személyek külső leírását sem zárja ki. Azzal a lényeges megszorítással − s ez a mindentudó írói nézőpont elvetésén alapuló írói magatartás −, hogy csak annyit mutat be az író a szereplőkből, amennyi éppen látható belőlük. Így Swann-nal történő első találkozásunkkor: „S valóban csak a hangjáról ismertünk rá, hajlott orrát, zöld szemét, a Bressant-stílben fésült, vörösbe hajló szőke hajtól övezett, magas homlokát nem igen tudtuk kivenni, mert a lehető legkevesebb fényt hagytuk égve a kertben, hogy oda ne vonzzuk a szúnyogokat.”

A kritikák roppant ellentmondásosan nyilatkoznak arról is, hogy mennyiben tipikusak Proust alakjai.

Gaëtan Picon számára léteznek típusok az írónál: „Norpois a diplomatát, Legrandin a sznobot, Block a zsidó entellektüelt, Brichot a tudálékos egyetemi tanárt, Cottard a medikust, Odette a kitartott nőt képviseli” – írja Lecture de Proust (Proust olvasása) című könyvében. Henri Bonnet ugyan a jellemek „megragadhatatlan” voltát emeli ki, maga is típusokról beszél. Georges Pirqué, szemben a XIX. századi típusokkal, akik egy-egy „eszmét képviselnek”, és „valamiféle örökkévalóságra törekszenek”, Proustnál a „középszerűséget”, a „mindennapit” tartja jellemzőnek, a típusalkotást pedig szerinte a személyiség megsokszorozódása akadályozza meg. Egri Péter, aki Proust helyét a jellemábrázolás terén Balzac és Joyce között határozza meg, ezt írja Álom, látomás, valóság című könyvében: „Proust alakjai nem oly tipikusak, mint Balzacéi, Proust nem is tudja őket úgy összekötni a maga kora társadalmi fejlődéseivel, ahogyan erre Balzac a maga idejében képest volt.” Léo Bersani nem csupán azt tagadja, hogy Proust típusokat alkotott, de egyáltalán azt is megkérdőjelezi, hogy lehetséges volna személyiséget ábrázolni ott, ahol lehetetlen megkülönböztetni az „én”-t és a „többieket”. Yves Tadié sem tartja lehetségesnek a típusok megtalálását Proust művében. Babits Mihály Az európai irodalom történetében ezt írja Proustról: „Módszere nem egy történet egysíkú megjelenítése, hanem az emlékek rétegeinek türelmes bányászása. Lényegében persze mégiscsak regény ez, széles miliőrajzzal s gazdag elevenség alakokkal. S ezek nemcsak egyének, hanem egyúttal típusok is, a »társadalmi ember« szinte végérvényesen megrajzolt típusai, Charlus-től, aki arisztokrata, Françoise-ig, aki cseléd. De a cseléd és arisztokrata, cseléd és herceg nem olyan nagyon különböznek itt, egyazon társadalmi ritmus hullámverése, egyazon életlendület hozta létre őket.” Jóllehet típusokat lát a prousti műben, Babits már igen korán ráérzett arra, hogy valami „nincs rendjén” ezekkel. Legalábbis erre utal az idézet elejét kiigazító magyarázat.

Megítélésem szerint nem szabad egységesen vizsgálni Proust szereplőit a típus szempontjából. Az alkotó újdonsága ugyanis abban rejlik, hogy míg a főszereplők maguk is tudatában vannak személyiségük változásának, mivel befelé fordulnak, elemzik önmagukat, s személyiségük felbomlásának veszélye szorongással tölti el őket, kívül esnek azon a kategórián, amit típusnak lehetne nevezni. Ugyanakkor az epizód- és mellékszereplők, akik nem tudatosítják magukban személyiségük változásait, közelebb állnak a 19. századi regénykarakterek típusaihoz.

A szereplőknek e két kategóriába sorolása nem csupán a típus körüli viták ellentmondásait oldhatja fel, de a személyiség felbomlásának problematikájára is választ adhat.

Az eltűnt idő... hatalmas fő- és mellékszereplő-gárdát sorakoztat fel, több mint ötszáz alak tűnik elő Marcel emlékezetében. Ezeknek nagy része mellékszereplő, akiknek ábrázolásában Proust közelebb áll a realista regény jellemábrázolásához, mint a főszereplők esetében. Ez megmutatkozik egyrészt abban, hogy a belső jellemzés rovására a külső leírása részletesebb, másrészt a főszereplőkkel ellentétben a mellékszereplők egyénisége, jelleme nem változik alapvetően a regény során. Az egyik legemlékezetesebb mellékszereplő Guermantes herceg, aki bár az első lapoktól feltűnik, s a legutolsó oldalig állandóan elő-előbukkan a regényben, nem tekinthető főszereplőnek. Részletes külső leírása akár Balzac regényébe is beillenék. Megismerjük öltözékét, szokásait, később a társasági élet nagyvonalú mondén figurájaként látjuk viszont. A herceg társadalmi helyzetének leírása sem marad el Balzac jól ismert leírásaitól. Az idő kétségkívül nem múlik el nyomtalanul a herceg felett sem. Az egykori nőcsábász lovagból Az eltűnt idő... végére megrokkant aggastyán lesz, de jellemének egysége mindvégig töretlen. Marcel az idős férfiban is a csodált világfit látja: „Már csak romjai volt önmagának, bár fenséges, s nem is annyira rom, mint inkább regényes szépség, amilyen egy sziklaszirt lehet a viharban. Arca, melyet mindenfelől a szenvedés hullámai, a szenvedés miatti harag ostromozták, az egyre előbbre törő halál környékezett, s amely mállóban volt, mint valami sziklatömb, megőrizte azt a jelleget, azokat a hajlatokat, amelyeket mindig csodáltam...”

Funkciójukat tekintve a mellékszereplők a mű cselekményének elemei. A cselekmény szövedékét képezik Combray lakói, Françoise családja, az estélyek, szalonok résztvevői. Találóan jellemzi őket Henry James, aki szerint ezek a szereplők nem tartalmi, formai „kellékei” a könyveknek, „a kocsi mellett haladnak, de nem szállnak be a kocsiba”. E szereplők közül számosan név nélküliek.

Az epizódszereplők másik kategóriája – mint erre Yves Tadié rámutat – egy-egy főszereplő cselekedetét, gondolatát helyezi új megvilágításba. Tadié egyik legjellemzőbb példaként Gilbert számos gyermekét említi, akik az ellentét erejével, apjuk, Saint-Loup homoszexualitását emelik ki. Valóban, Proust egy-egy mellékszereplő bemutatása után azonnal megfogalmaz egy általános lélektani törvényt. Egy név nélküli epizódszereplő csupán azért jelenik meg, hogy az író a leszbikus szerelem egyik „alaptörvényét” elmondhassa: „El lehet mondani, hogy a legtitkosabb dolgokat is a legnagyobb nyilvánosság előtt bonyolítják.”

Az alkotói mechanizmus jobb megvilágítása kedvéért idézzük fel magát a jelenetet is: „Borzadva gondoltam vissza egy korábbi estére, melyet akkoriban pusztán nevetségesnek láttam. Egyik barátom meghívott, hogy vacsorázzunk étteremben a szeretőjével, s egy másik barátjával, aki szintén magával hozta a szeretőjét. A nők hamar megértették egymást, de oly türelmetlenül várták a birtoklás pillanatát, hogy már a levesnél lábfejek tapogatóztak, gyakran az enyémet találva meg. Nemsokára a lábak is összefonódtak. Két barátom semmit sem vett észre: én a kínok kínját álltam ki.”

Mellékszereplőivel szemben a főhősök, akiket az intermittences, a „szakaszos” ábrázolás segítségével az emlékképek töredékeiből rak össze az író, s az olvasónak sincs egyéb fogódzója, a leglátványosabb metamorfózisokon mennek át.

Ezek a változások először is a narrátort érintik, hisz ő az introspektív vizsgálódások par excellence alanya és egyben tárgya: „az a férfi, aki voltam, a szőke fiatalember nincs többé, más ember lettem. Vagy nem ugyanolyan mélyreható változás, hajdani énünk ugyanolyan maradéktalan halála-e a régi ént egészen kiszorító újat látni, mint a ráncos arc látványa, amelyet ősz paróka keretez? Semmivel sem bánkódunk jobban azon, hogy az évek múltán és az egymást követő korszakok során más emberré lettünk, mint azon, hogy egyetlen időszakon belül hol ilyen, hol olyan, ellentmondó lények vagyunk: gonoszak és érzékenyek, finomak és gorombák, közömbösek és becsvágyók, nap mint nap mások” − olvassuk az Albertine nincs többé című kötetben.

Ami a narrátor személyiségének megannyi változását illeti, ez alól a törvényszerűség alól a többi főszereplő sem vonhatja ki magát. A megtalált időben írja Proust: „Egyes embereknél a távollétemben végbement folyamat, mellyel minden sejtjük sorban lecserélődött, olyan teljes változáshoz, maradéktalan metamorfózishoz vezetett, hogy százszor is szemközt vacsorázhattam volna velük egy étteremben, s akkor sem gyanítom, hogy régről ismerem őket, ahogy egy inkognitóban lévő uralkodóban sem ismertem volna fel a királyt vagy egy ismeretlenben a bűnt.”

A narrátor után az első főszereplő, akivel a regényben találkozunk, Swann. Ta­lálóan jegyzi meg róla Ramon Fernandez, hogy Swann Proust sorsának prefiguránsa. Valóban, ahogyan Swann-nál, Proustnál is a szerelem, a társaság és a művészet lesz a lét három központja azzal a különbséggel, hogy Swann nem művész, csak amatőr, s míg Proust kiszabadul az alkotás révén az idő pusztító sodrából, a művészet időn kívülivé avatja, Swannt magával ragadja a tűnő idő.

Swann, a parvenü zsidó feltornássza magát az arisztokraták közé, a nők bálványa, megismerkedik Odette-tel és a Verdurinekkel. A szerelmes, majd kiábrándult Swann után Odette férje kerül bemutatásra, Odette-é, akit már nem szeret. A világfi Swann hirtelen republikánus érdeklődésű lesz, majd a megöregedett, beteg Swannt látjuk a Dreyfus-pártiak oldalán. Swann nem csupán változik, de más személyiséggé is válik.

Swannt egyrészt betegsége változtatja meg: „valóban nagyon megváltozott, mert igen beteg volt”, másrészt az öregség hagy rajta nyomokat: „Swann elérkezett a prófétai korba. Kétségtelen, hogy ezzel az arccal, amelyről a betegség miatt bizonyos részek teljesen eltűntek, mint egy olvadásnak induló jégdarabról, amiről egész tömbök csúsznak le, Swann alaposan megváltozott.”

Swann – akárcsak a többi főszereplő – egyrészt az idő rombolása révén változik sorozatosan a regény folyamán, másrészt a szubjektum látja más és másképpen a többieket, aszerint, hogy milyen a hangulata, az egyén lelkiállapota, amit Proust „hitnek” nevez, s amelynek mechanizmusát majd Albertine változatásainál figyelhetjük meg. Ezt a szubjektív nézőpontot Proust így fogalmazza meg A megtalált időben: „Rájöttem, hogy csakis a felszínes és hibás észlelés helyez mindent a tárgyba, holott minden a szellemben van; nagymamát valójában hónapokkal később veszítettem el, mint amikor ténylegesen elveszítettem, láttam, amint az emberek másnak és másnak tetszenek aszerint, hogy én vagy mások milyen képet alkotunk róluk − egy bizonyos ember többeknek, aszerint, hogy kinek a szemszögéből látom (a kezdetek különféle Swannjai; Luxemburg hercegnő a főbíró szemével), vagy ugyanannak az embernek a szemszögéből is az évek során (a Guermantes-nevet, a különféle Swannokat az én szememben).”

Íme, a modern regény személyiségfelbontó koncepciójának elméleti alapja, amelynek filozófiai szinten a szubjektív idealizmus a forrásvidéke.

Láttuk, hogy a másik változásainak az „én” lelkiállapotának változásai lesznek okozói. Ez a legjobban Albertine változásain, s az ahhoz fűzött prousti reflexiókon követhető nyomon. A narrátor valahányszor visszaidézi Albertine alakját, új meg új személyiségnek látja: „Említettem, hogy aznap Albertine nem olyannak tűnt, mint az előzőkön, s hogy minden egyes alkalommal másnak és másnak látszott.”

S amiért mindig különbözőnek látta az előző Albertine-hez képest, az saját lelkiállapotának változásaiban rejlik: „ekkor éreztem meg, hogy egy ember jellegének, jelentőségének, nagyságának bizonyos módosulásai eredhetnek a közé és közénk ékelődő egyes állapotok változékonyságából is.”

Albertine különböző arcai kezdetben a hagyományos lélektan alapján is megmagyarázható változásokat jelentenek: „Egyes napokon karcsún, szürkés arcbőrrel láttam, mogorvának, a szeméből ferdén lefelé sugárzó, áttetsző ibolyalilával, amilyenné néha a tenger is változik, mintha a száműzetés szomorúsága járta volna át. Máskor simább arca lakkos felszínére tapasztotta a vágyakat, nem engedte ennél tovább...”

Sőt, a narrátor hangulatváltásai, személyiségváltozásai sem lépik túl az általános, elfogadott tapasztalatot: „Talán éppen ezért történt, mert ekkoriban annyira sokféle teremtést láttam benne, hogy később szokásom lett nekem magamnak is más és más emberré válni aszerint, hogy melyik Albetine-re gondoltam éppen: féltékeny, közönyös, élvhajhász, mélabús, dühös − akik nemcsak az újjászülető emlék végtelenjének játékára teremtődtek újra, hanem annak a hitnek az erejétől függően, amely egy bizonyos emlék és közém ékelődött annak jegyében, hogy éppen milyen láttam.”

Az idézet második fele már túllép a hagyományos lélektan felismerésein, amikor a hit fontosságát emeli ki. De mit jelent ez a hit Proustnál? Az iménti idézet folytatása feleletet ad ere a kérdésre: „Mert mindig ehhez kellett visszatérni, a hitekhez, amelyek többnyire tudtunkon kívül töltik be a lelkünket, mégis fontosabbak boldogságunk számára az embernél, akit látunk, mivel ezeken át látjuk, ezek adják a nagyságát annak, akit nézünk.”

A hit nem más, mint Proust esztétikája szubjektív vonásának fémjelzője. Amit a hagyományos lélektan a látszat csalóka világába utal, Proust számára egyedüli igaznak, egyedüli valóságnak tűnik. Minden, amit észlelünk, az egyén lelkiállapotától függően olyan, amilyen, s az éntől független valóság nem létezik a regényíró Proust számára, vagy ha létezik is, az nem ragadható meg a szubjektum által. Íme, a klasszikus lélektan feje tetejére állítása, amely a szubjektív előtérbe állításával megteremti a személyiségtagadó koncepció alapjait.

A francia új regény egyik legismertebb alkotóját, Nathalie Sarraute-ot jóval megelőzve Proust már az 1896-ban elkészült Örömök és napokban foglalkozik a jellem megragadásának nehézségeivel. Ítéleteink bizonytalansága, viszonylagossága, a jellemek bonyolultsága, változása lehetetlenné teszi a megbízható karakterábrázolást néhány vonással. Ugyanazon egyén nem csupán sokféle, de egymásnak ellentmondó vonások egyszerre fedezhetők fel benne.

Ezért nem találkozunk típussal egyetlen esetben sem Proustnál, amikor a szereplő valamennyire is fontos, és akiről Proust árnyaltabb képet ad Az eltűnt idő...-ben. Albertine olyannyira különbözik saját magától, ahányszor Marcel felidézi alakját, hogy akár külön nevet is adhatna nekik. Ugyanakkor maga a narrátor is ugyanígy változik: „mindig más nevet kellene adnom minden egyes énemnek, aki a későbbiekben Albertine-re gondolt; és még inkább mindig más nevet kellene adnom minden egyes Albertine-nek, aki felbukkant előttem, sosem ugyanakként.”  

A fogoly lány elejére Albertine fizikailag és intellektuálisan is megváltozik: „Albertine még a köznapi ostobaságok szintjén is egészen másképp fejezte ki magát, mint az a kislány, aki alig néhány esztendővel korábban Balbecben volt. (…) Külsőleg is megváltozott.”

Az egymás után felidézett Albertine-képzetek, jóllehet egymásnak ellentmondó tulajdonságokkal, de bővítik személyiségéről alkotott képünket, mígnem úgy tűnik a mesélő számára, hogy egésszé, kiegészíthetetlenné állt össze a kép, amely „nemcsak mindazon képek egymásra rétegződéséből született, amelyek azt mutatták, mit jelentett nekem Albertine a különböző korszakokban, hanem kiváló értelmi és érzelmi tulajdonságokból és jellemhibákból, amelyeket nem is gyanítottam, amelyek révén Albertine önmaga kibontakoztatásával, megsokszorozásával, sötét színekben duzzadó kivirágzásával gazdagította hajdan szinte nem létező személyiségét, amit mostanra nehéz lett volna tovább mélyíteni.”

A módszer világos: Albertine alakjának valamennyi felidézésekor közrejátszik a felidézett kép kialakításában egyrészt maga Albertine személye, amilyen volt, másrészt az idő módosító hatása, de ezen túlmenően a narrátor megváltozott énje és pillanatnyi lelkiállapota is.

Összegzésként: Proust nem csupán megbontotta, „felforgatta” a regényirodalom addig kézenfekvőnek tekintett karakterábrázolási technikáját és az ennek hátterében húzódó antropológiai felfogást, de páratlanul modern – ma is modernnek ható – módon árnyalta azt. Proust ugyanis a klasszikus realizmus statikus, az író és olvasó szemléleti azonosságára alapozott elbeszélői gyakorlat helyett azt vallja, hogy ahány nézőpont, a jellem annyi aspektusa tárul fel: egyetlen személy sem monolit képződmény, hiszen – ahogy Karafiáth Judit fogalmazott egy Proust-előadásában: „egy adott szemlélő csak egy bizonyos szerepben vagy szituációban ismerhet meg valakit, és ebből nem lehet általánosan igaz következtetéseket levonni. Ezenfelül az ember az időben is változik, így hát a személy megragadása tényleg csak egy pillanatnyi, sok tényezőtől függő cél”. Hogy is fogalmaz az író Az eltűnt idő... hatodik kötetében? „Ezért hát a lélek, amely azt hiszi, hogy önmagába zártan él, bármily hosszan panaszkodik is, csak látszólag mond monológot, mivel a valóság visszhangjai eltérítik, s így az emberi élet olyan, mint egy spontánul alakuló, szubjektív pszichológiai vizsgálódás, amely némi távolságból azonban egy másik valóság, egy másik élet merőben realista regényének cselekményét adja, s ennek bonyodalmai azután maguk is módosítják a pszichológiai esszé ívét, irányát.” Ennél pontosabb önreflexió aligha születhetett volna...