Magyar Miklós nevét már jól ismerhetik az Irodalmi Jelen olvasói: a huszadik századi francia irodalom kutatója és kiváló ismerője nem egy esszét közölt a folyóiratban, amelyekből kiderült, otthonosan mozog olyan nagyságok között – némelyikkel személyesen is találkozott –, akikre ma már klasszikusokként tekintünk.

1965 és 1970 között a Franciaországi Lille egyetemén magyar lektorként dolgoztam, és a tanítás mellett a francia új regény témájában végeztem kutatásokat. Hazaérkezésem után az akkori Művelődési Minisztérium Nemzetközi Kapcsolatok Főosztályára kerültem. 1971-ben a Minisztériumhoz érkezett egy meghívás a július 20. és július 30. között Cerisy-la-Salle Nemzetközi Kulturális központjában rendezett az Új regény: tegnap és ma című tudományos konferenciára.

Az irodalmi műben Plutarkhosztól Balzacig alapvetően a klasszikus személyiségkoncepció érvényesül – az a felfogás, amely személyiségünket lényegében állandónak, változatlannak tartja. Innen van az, hogy amint megismerkedünk Balzac hőseivel, csupán cselekedeteikre vagyunk kíváncsiak, de jellemük viszonylagos mozdulatlansága miatt e karakterek mintegy előre látni engedik, milyen cselekedetekre képesek. Ha okoznak is meglepetést, ez nem mond ellent jellemük alapvető vonásainak.

Jean-Paul Sartre Az undor (1938) és Albert Camus Az idegen (1942) című regénye a franciák legolvasottabb művei közé tartoznak, és mindkettőt a világ minden táján lefordították. Mindkét regény hőse eljut az abszurd életérzés felfedezéséig, ám a műveknek akad még egy sajátos, közös vonásuk: mindkettő álnapló.

Jean-Paul Sartre: Az undor

„De Esterházy művének rendkívül összetett, hallatlan műgonddal megírt voltát is csak az »ugráló« olvasással fedezhetjük fel. Arról nem beszélve, hogy az író humora is csak így kerül napvilágra. Ezt igazolandó, kövessük nyomon a fenti állításokat.” – Magyar Miklós esszéje.