Amikor önmagára talált a test – Josef Nadj Ommájának viszonya a gondolattal
Ha valami olyan tetszik úgy, ahogy a versek szoktak, ami nincs sorokra tördelve, előszeretettel fejezzük ki csodálatunkat azzal a felkiáltással, hogy „ez tiszta költészet!” Kérdezhetnénk: mi az a költészetben, ami ennyire minden egyéb fölé helyezi? Talán az, hogy képes megmutatni, hogyan néz ki a gondolat. Egyszerre láttatja a gondolatsor minden pontját, kifeszítve az öröklétbe az én létrejöttének egy rövidke részét. Ha úgy érzékeljük, hogy szubjektum születik, akkor saját magunk folyamatos létrejöttét is jobban tudjuk értékelni, s esetleg a költészetbe rejtett gesztusokra válaszolva felfedezzük magunkban az énképződés félreesőbb útjait.
A költészet nem kell történet is legyen. A gondolatokat történetté lehet fűzni, de a gondolat maga nem történet, csak történés – ez alatt a prózára jellemző (és attól elvárt) narratív építkezés logikájának hiányát értem, amitől egy történés, esemény történetté (elmesélhetővé) válik. Éppen ezért nehéz elmondani, hogy miről szól Josef Nadj Omma című előadása. Először a narratívát kerestem benne, majd a költészetet, s amikor mindkét vállalkozásom kudarcba fulladt, hagytam, hogy hasson, anélkül, hogy bármilyen szervezőelvet keresnék a ritmuson és a mozgás dinamikája fölött. A tánc egy idő után annyira magával ragadott, hogy megkérdőjeleztem bármilyen koreográfia létezését. Előttem fedezték fel a mozgás szabadságát, az emberiség ott tanulta meg belakni saját testét, a teret és az időt.
A narratíva keresését adtam fel először. Az Omma nem egy történet, hanem egy történés. A táncosok mozognak, mozgatnak, keresik a mintázatokat, egy testté formálódnak, a tánc, a mozgás hordozójává, a nézők gondolatává válnak – és fordítva: a nézők gondolatát a színpadon történő mozgás formálja. Alain Badiou A tánc mint a gondolat metaforája című írásában Nietzsche és Mallarmé művei mentén a táncot az egyetlen olyan gondolatalakzatnak tartja, amelyik valóban térbeli, azaz a tánc magának a gondolkodásnak a térbeli kivetülése.
Josef Nadj darabját költészetként sem tudtam érzékelni: a gondolat nem volt szavakba ültethető, viszont azon kaptam magam, hogy mindegyre mozognék. Észrevettem a saját testemet. A testem gondolkodott. Az Omma az énképződés diszkurzív alakzatairól a figyelmet a mozgásra irányította, az érintkezés és a belakás folyamatára. Azt akartam, hogy ismerjem a testem, mint mozgásra, önmaga kigondolására képes létezőt, részt akartam venni a táncban, kiugrani a székből, s megtalálni saját formáim – ezzel kapcsolatban érdemesnek tartom megemlíteni Badiounak azt az észrevételét, miszerint a tánc nem művészet, hanem a művészet lehetőségének megnyilvánulása a testben. Ilyen módon érdekes viszonyt ápolhat a költészettel, amit mintha pont a művészet legintenzívebb formájának érzékelnénk, a potenciál maradéktalan elérésének (lásd a bekezdésben tárgyaltakat). Ugyancsak Badiou írja Mallarmé mentén, hogy a tánc lejegyzetlen vers – ebből a szempontból mintha az orális költészettel lenne rokon, viszont nem igazán jellemző rá az epikusság (az Ommára legalábbis biztos nem).
Az Omma üdítően ragadott ki a diszkurzivitásból. Meglepően kellemes elfeledkezni a narratívaként való értelmezésből, s pillanatról pillanatra részt venni egy létrehozatalban, egy szó szerinti formálódásban. Az európai kultúrában kevés hangsúly esik a testre mint a szubjektum részére: talán a mozgásszínház, a tánc mentén találhatnánk meg az erotikán és a politikai identitáson túli testet, a gondolkodás egyik olyan hordozóját, ami kiragadhat a 20. század és a woke-mozgalom által leterhelt nyelv ketrecéből.
Fotók: Biró István, Kolozsvári Állami Magyar Színház
