A méltóság próbái

Mélyszegénység, kiszolgáltatottság, nőiség, anyaság, Isten-kapcsolat, munka az életben maradásért, születés-halál, birtokolni vágyás. Megannyi szín egy alig több mint száz oldalas kötetben. Lőrincz P. Gabriella Könnytelen madonnák című kötetére a tematikai és műfaji változatosság jellemző. Ez a sokszínűség, szerteágazó jelleg nem teszi felületessé a szövegeket. A novellák és versek mélyítik, gazdagítják egymást, harmonizálnak, mint egy festmény színfoltjai, amelyek együtt adják ki a teljes egészet. Egy olyan világ bontakozik ki előttünk, ahol az imádság nem álszent, felszínes cselekvéssor, nem is rimánkodás – bár azt a szereplők helyzete indokolná –, hanem választás. Döntés az irgalomban és szeretetben való hit mellett akkor, amikor annak igazán tétje van.

„Öljön hát, vagy imádkozzon az ember,

Ha reménye már elenyész?”

(Pecsét)

Nagyon merész könyv, „csak erős idegzetűeknek” való, mondanám, ha nem lenne ez a kijelentés annyira elcsépelt. Nem irracionális, valótlanul véres és agresszív művekkel találkozik itt az ember, hanem hús-vér tragédiákkal, menthetetlen, vagy épp a kilátástalanság küszöbén egyensúlyozó életekkel. Felvállalni, megírni ezeket a történeteket és érzéseket végtelen bátorságra, élettapasztalatra vall. Mutatja ezt a forma is. Műnemeket keverni egy köteten belül könnyen zátonyra futó művelet, itt azonban funkciót kap a vers és a novella is.

Egy fa jut eszembe, mint hasonlat, talán egy hatalmas, erős tölgy. Az ember nem szívesen beszél róla, milyen egy fát ölelni, mert olyan lelki, érzékfölötti tapasztalat, amit megosztani másokkal csak a cselekvés által lehet. A kötet olvasása is ilyen, örvénylő mélységeket mutat meg, utaztat benne.

A prózaszövegeknek gerince van, tartása, stabilitása a nyomorban, mint a fa kérge, amely szilárd védelmet nyújt a viharok, a jég ellen. Csak a repedések jelzik rajta a viszontagságokat, mint az emberi ráncok. „Az én drága anyapótlékom a férgeké lett. Egy mély ránc keletkezett aznap a homlokomon. Kellene egy gyermek, akinek továbbadom majd, amikor meghalok.” A versek nyitják meg a megkérgesedett fájdalom mögötti érzéseket, életnedvet. A szétziláltságot, a terhek súlyát, a kiszolgáltatottság őrületét. Az anyaság gyönyörét és kínját, a nőiesség monumentalitását és elesettségét, az elszakadás mélységét, a búcsút, az elmúlást, a szerelmet, a haragot, az igazságtalanságot. És legfőképpen az istenhit erejét. A versekben szereplő Isten persze nem a büntető, gyűlölködő Isten, nem a törvényíró, azokat betartató Isten, nem a képmutató, ítélkező Isten. Hanem az igazi, a vigasztaló és elfogadó.

„Isten otthon,

Hogy túléljék a hazátlanok.

Isten szeretet,

Hogy az se haljon éhen,

Akit nem ölel senki.”

(Örök)

A háta mögött is jobb lenni, mint elfordulni tőle. Az egyik, ha nem az egyetlen út a kilátástalanságban a túléléshez. Őszinte vallomások a versek, amelyek fel-feltörnek, kiáltanak, vagy épp megnyugtatnak, feloldva a novellákban kiélezett feszültséget. A kötet elején a prózaszövegek vannak többségben, aztán a versek hullámzása átveszi az uralmat. Nagyon jól mutatja ezt a Katica című novella, amelynek zaklatottsága, vallomásossága a rengeteg vers között a megtartás helyett alábukik a lélek viharaiban. A kötet végi Só című novella húz vissza a felszínre. A só, ami a népmesében a szeretet metaforája, a só, amiből ha nincs elég, akkor nélküle kell főzni. Ez a legfőbb tanítás, amit a könyv minden szavában üzen.

Minden létszükségleti elem (étel, biztonság, szeretet, önbecsülés, önfenntartás) hiánya a méltóság próbatétele. A megalázottság ott leselkedik. A megalázott ember egy idő után megtörik. Aki megtörik, az elveszti önmagát. Aki elveszti önmagát, az halott.

„– Értem. Tudja maga, hogy milyen jó helyzetben van? Rend van, tisztaság – fintorgott, mire szinte szégyellni kezdtem a lakásban lévő rendet. (…)

Elköszönt, és kiment az ajtón. Álltam a szoba közepén és semmi máson nem járt az eszem, csak hogy nem vagyok eléggé mocskos, tiszta az arcom, a kezem, a ruhám, túlságosan rend van a lakásban.”(Só)

Lehet-e méltósággal kérni és elfogadni? Lehet-e méltósággal, de szenvedélyesen szeretni, elengedni, szeretni hagyni? Hogyan lehet a bizonytalanságban felelősséget vállalni? Az anyaság aggodalmait, küszködését szó nélkül elviselni? És a halál közelségét?

„Nyáron a földön alszunk

Szemünkre hullnak a csillagok

Nyáron nem szeretkezünk összebújva

És sajognak dagadt végtagjaink

Reméljük egyszer tél lesz

Reméljük végre vége”

(Nyár)

Súlyos, olykor megválaszolható, de sokszor megválaszolhatatlan, könyörtelen pontossággal felvetett kérdések ezek, melyekhez Lőrincz P. Gabriella értő és érző bölcsességgel, mély tudással nyúl. Mindenen átsugárzó életigenléssel, emberszeretettel ír.

Lőrincz P. Gabriella: Könnytelen madonnák. Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2021.

A leadfotó a Kolozsvári Ünnepi Könyvhéten készült Lőrincz P. Gabriella és recenziója szerzője, Izer Janka közös felolvasóestjén.