Az élőszóban több a spontaneitás

Viola Szandra az Irodalmi Jelen állandó szerzője, költészet díjas alkotója nem ismeretlen az irodalmat kedvelők körében, versei, prózái, esszéi mellett rendhagyó performanszaira, irodalmat népszerűsítő művészeti projektjeire is sokan felfigyeltek.

Öt és fél éve szerkeszti a Poétikon című irodalmi műsort a Karc FM-en, az adás vendége volt többek között Szőcs Géza, Ács Margit, Ágh István, Térey János és számos határon túli szerző és elsőkötetes alkotó. Nagy álma, hogy egyszer Irene Vallejo spanyol írónővel bebarangolja a görög tájakat, az Odüsszeia és az Iliász nyomába eredjen.

– Az Oláh János Szerkesztői Ösztöndíjad alatt az Irodalmi Jelennel együttműködve folytatod a rádiós munkádat. A szerkesztői-műsorvezetői tevékenységedről beszélgetünk most.  Mi motivált, hogy megpályázd az ösztöndíjat?

– Az írót, költőt sokszor magányos alkotóként képzeljük el. Azonban minden szerző egy látható vagy láthatatlan rendszernek, hálózatnak a része. Ahhoz, hogy megszülessen egy-egy sikerültebb sor, temérdek olvasmányélmény, szakmai csiszolódás szükséges, hogy a kiadókról, szerkesztőkről, pályatársakról, a kordivatról, az olvasókról már ne is beszéljünk. Egy éppen magányosan üldögélő művész minden betűjét is ezer meg ezer láthatatlan szál köti össze más művekkel, könyvekkel, művészekkel. Bonyolult szövevény az irodalom. Úgy vagyok vele, hogyha egy rendszernek, egy közösségnek elkerülhetetlenül a része vagyok, akkor már helyénvalóbb, ha teszek is megőrzéséért, jobbításáért valamit.

– Hogyan építetted fel a Poétikont?

– A média világa legalább annyira érdekelt mindig is, mint az irodalomé. Az újságírás területén már sok tapasztalatot szereztem, ezért szerettem volna magam rádiósként is kipróbálni. A szerkesztői munkában nagyon fontos, hogy az ember alaposan ismerje azt a területet, amellyel megbízzák, ezért magától értetődő volt, hogyha műsort készítek, akkor az csakis irodalmi lehet; így született meg a Poétikon ötlete. Szép lassan aztán a kiadók, szerzők, a téma iránt érdeklődők is megismerték a Karc FM „irodalomóráját”, így most már mindig tele van a postaládám könyvajánlókkal, sajtóanyagokkal, meghívókkal. Nem könnyű egyedüli szerkesztőként áttekinteni a nagy kínálatot, de örömteli teher.

– A Karc FM Poétikon című rádióműsorát öt és fél éve szerkeszted. Ki tudnál emelni néhány olyan nevet, akikkel emlékezetes beszélgetés készült?

– Nagyon hosszan lehetne sorolni a neveket…Vendégem volt többek között Térey János, Szőcs Géza, Ács Margit, Ágh István, Kun Árpád, Szentmártoni János, Nádasdy Ádám is, de például a sci-fi, fantasy műfajban alkotó írókra is figyelek, járt már a Poétikonban Brandon Hackett, azaz Markovics Botond, A. M. Aranth, azaz Holló-Vaskó Péter és Moskát Anita is.

– Csak a kiemelt nevek is arról beszélnek, hogy igen változatos palettán dolgozol, és nyitott vagy minden műfajra, nem szigorúan csak a szépirodalmi művek szerzőit hívod meg a műsorodba. Milyen kihívásokkal találkoztál? Milyen a jó interjúalany? Mit teszel például akkor, ha beszédhibás a beszélgetőpartnered?

– Próbálom mindenkiből a legjobbat kihozni. A kedves, barátságos légkör fontos. Nem tartom feladatomnak, hogy bárkit bármiről meggyőzzek, vagy kellemetlen kérdésekkel bombázzak. A Poétikon olyan irodalmi műsor, ahol minden vendég megcsillogtathatja egyéniségét, bemutathatja műveit, elmondhatja véleményét. Valamennyire persze minden szerkesztő döntése szubjektív, de igyekszem úgy válogatni, hogy a személyes ízlésemtől valamivel távolabb eső művek is helyet kapjanak. Ha valaki még nagyon tapasztalatlan, akár az is működhet, ha előre megbeszéljük a kérdéseket, témákat. Az is szokott segíteni, ha utólag feszesebbre vágok egy anyagot, a rádióban minden csendben eltelt másodperc hosszabbnak tűnik, mint a valóságban, ezért kell adni a riportoknak egy hallgatói fülnek kellemes dinamikát. A hosszú őzéseket is igyekszem utólag kíméletlenül kinyesni a hanganyagból.

– Mennyire van igény a kulturális, kifejezetten irodalmi műsorra? Milyen visszajelzéseket kapsz a hallgatóktól?

– Valószínűleg kulturális műsort soha nem fognak annyian hallgatni, mint egy hírműsort. Irreális is volna rohanó világunkban azt elvárni bárkitől, hogy hetente több alkalommal is végighallgasson egy-egy órás irodalmi, művészeti műsort. A lehetőséget viszont meg kell adni arra, hogy például hazafelé, az autóban ülve elcsípjen egy jó könyvajánlót, programajánlót vagy egy értékes gondolatot, verset, novellát. A választás szabadságának biztosításához hozzátartozik, hogy valaki az igényes szórakozás mellett tehesse le a voksát, még akkor is, ha kevesebben döntenek egy irodalmi műsor, mint egy valóságshow mellett.

– Mennyire figyelsz a határon túli alkotókra, a fiatalabb írónemzedékre? Fontosak-e ezek a szempontok a műsorterv elkészítésénél?

– Nemzeti egységben gondolkodom. Ma ezt még érdemes hangsúlyozni, de bízom benne, hogy néhány éven belül a határon inneni és túli irodalom összetartozása teljesen magától értetődő lesz, fel sem merül majd kérdés ezzel kapcsolatban. Természetesen a fiatalokra is nagyon figyelek. Számomra nem az a fontos, hogy folyamatosan nagy nevekkel dobálózzak, és ezáltal kerüljek a figyelem középpontjába, vagy növeljem a hallgatottságot, hanem az, hogy a műsorom segítő kezet nyújtson a tehetségeknek. Jól tudom, hogy a nagyobb nyilvánosság előtt egy bemutatkozás mekkora lehetőség lehet annak, aki tapasztalatlan szerzőként keresi az érvényesülés színtereit, és csak egy kis biztatást vár.

– Az ösztöndíj ideje alatt a rádiós munkádat kötjük össze az esszéírói éneddel. A heti rendszerességgel megjelenő műsoraidból havi egyet kiajánlunk az Irodalmi Jelen felületén, ehhez kapcsolódóan kisesszét is írsz. Az első ilyen esszé Oláh Jánoshoz kapcsolódik. Gazdag életműve van, kemény dió tömören írni róla. Mire térsz ki, hogyan fogod meg ezt a komoly témát?

– Valóban hatalmas és többműfajú életmű az övé, ezért jobbnak láttam, ha egyetlen, apró motívumot, a gyermekkori tájak szerepét vizsgálom meg verseiben. Az utóbbi időben egyre nagyobb divat az ökoköltészet, amely irodalomelméleti, tematikai kategóriának még képlékenyek a határai. Gondoltam, ha ezzel a friss szemmel „nézek rá” Oláh János tájköltészetére, születhet egy izgalmas esszé, amely másokat továbbgondolásra késztethet, és a fiatalokhoz is közelebb kerülhet ez az igen gazdag alkotói világ.

– Olvasóink egy interjút is meghallgathatnak Bíró Gergellyel. Mi az interjú témája, hogyan kötődik Oláh János életművéhez?

– Az interjúban szerettük volna röviden áttekinteni Oláh János szerkesztői, irodalomszervezői, írói és költői tevékenységének főbb állomásait, a hallgató átfogó képet kaphat az alkotóról.

– Az ösztöndíjad ideje alatt kikkel készítesz beszélgetéseket, és miért rájuk esett a választásod?

– A pályázatomban azt a célt jelöltem meg, hogy az évfordulókra, a friss megjelenésekre hangsúlyosan figyelek. Számomra is meglepetés lesz, hogy milyen új könyvek jelennek majd meg a következő két évben. Figyelem a könyvpiacot, és igyekszem jól válogatni. Az évfordulókkal lehet előre kalkulálni, Petőfi Sándor, Szendrey Júlia és Tamási Áron például minden bizonnyal helyet kapnak a műsorban.

– Az írott sajtóban is tevékenykedtél, ehhez képest mit nyújt a rádiós kulturális munka?

 – Az élőszóban több a spontaneitás, emiatt nagyobb a kihívás, hiszen a kérdezőből is többet mutat meg, mindig izgalmas, hogy egy-egy újdonságra, nem várt kijelentésre hogyan tudok reagálni.

– Motiválja a szerkesztői éned a költőt? Segít az írásban a munkád?

– Természetesen. Sok olvasás nélkül senki nem válhat jó íróvá, költővé. Minél többféle poétikai megoldással találkozik az ember, annál könnyebben találja meg a saját hangját.

– Számos könyvet elolvasol a munkád során, hiszen a jelenkori irodalom krémjét hívod meg a műsoraidba. Az elmúlt egy évből milyen emlékezetes könyveket tudnál kiemelni?

– Mindig nehéz dolgom van, amikor ki kell emelnem néhány könyvet, hiszen a maga nemében mind egyedi, ráadásul nem is mérhető össze minden mindennel, egy pályakezdő frissessége a tapasztalt író precizitásával, vers a regénnyel, és ez a szép ebben a munkában.

– Van-e álominterjúd, olyan alany, akivel szeretnél beszélgetni, de még nem sikerült eddig?

– Szerencsésnek mondhatom magam, mert így, hogy főként magyar szerzőkkel foglalkozom a műsorban, előbb-utóbb mindenkivel találunk megfelelő időpontot a stúdiófelvételre, a külföldön élő alkotókkal pedig legfeljebb telefonon készítek interjút. A világirodalom esetében már bonyolultabb a helyzet, inkább a műfordítóval vagy a szerkesztővel beszélgetek. Amire vágyom, az nem biztos, hogy rádiós műfaj, lehet, hogy inkább irodalmi sétának nevezném, ráadásul egy tolmács is kellene hozzá. Irene Vallejo spanyol írónő Papirusz című könyve meggyőzött arról, hogy a szerző rengeteg érdekességgel tud szolgálni az ókortudomány területén. Elfogadnám interaktív idegenvezetőmnek, ha lehetne vele barangolni görög tájakon. Vele szívesen erednék például az Odüsszeia és az Iliász nyomába.