Cirmi

A garázs mögötti diófa tőszomszédságában áll a mogyoróbokor. Hosszú ujjait egészen magasra nyújtja, és feltűnően lengeti, mint a mindenáron felelni akaró diák. Hogy miért teszi? Lehet, hogy csak a szűrt fényviszonyok miatt, vagy azért, hogy észrevegye valaki, hiszen a diófa kevélyen uralja azt a helyet. Talán mondani szeretne valami egészen fontosat. A mogyorólevelek zizegését elnyomja ugyan a diófa koronájának zúgása, de nekem, aki lelkileg is olyan közel kerültem hozzá, egy szélcsendes órában súgott valamit, emlékeztetve egy régi nyárra.

Elmesélem most, hogy azok is tudjanak róla, akik csak látásból ismerik ezt a kedves bokrot, vagy esetleg még köszönőviszonyban sincsenek vele.

Amikor kislányunk, Zsuzsika még egészen kicsi volt, olyan hét-nyolc éves forma, nagyon szerette a mogyorót. Az egyik idős szomszédasszonyunk tudta ezt, és gyakran megajándékozta egy zacskó saját termésű csörgő csemegével. Sikerült is elnyernie ezzel a kedves gesztussal a Zsuzsika szimpátiáját, aki azt nem is rejtette véka alá:

– Jaj, olyan kedves ez a néni, mindig hoz nekem mogyorót. Majd, ha nagy leszek, viszek koszorút a sírjára, mert megérdemli!  – Megmosolyogtuk ezt a bájos gyermeki elszólást; itt csak zárójelben jegyzem meg, hogy azóta eltelt csaknem húsz esztendő, és a néni még mindig él, és köszöni szépen, de korához képest jól van. 

Történt közben, hogy a közeli rokonságunkban lefialt a macska. A szaporulatot nem óhajtották megtartani, ezért elajándékozták. Zsuzsika is kapott belőle kettőt, mert ugyebár, egy cica magában csak unatkozott volna. Kedvesek voltak, és szeretnivalók, a kislányunk anyásan tette-vette őket, töltötte nekik a tejecskét naponta többször is. Nézte, becézgette a két kicsi szőrpamacsot, miközben élvezettel ropogtatta a mogyorót. 

Egy szép napon az egyik cica nyomtalanul eltűnt. Kibújhatott a kerítés alatti résen, vagy felmászott a tetejére, és egy járókelő pártfogásba vette. Sajnáltuk szegényt, no de kárpótlásul ott volt még a másik, és rá ezután dupla szeretet jutott. 

Megmaradt cicánk azonban szomorúan járkált fel, alá, és mintha ráunt volna a tejre is, csak fitymálva kerülgette a tányérkáját. Depresszió bánthatta? Majd csak kiheveri a sokkot, gondoltuk. De napról napra rosszabbul nézett ki, már teljesen lefogyott. Megmutattam állatorvos ismerősömnek, aki megállapította, hogy szopornyicás, ami egy csúnya, fertőző betegség. Oltással meg lehetett volna előzni, de sajnos, miután már elkapta, nincs mit tenni. Bántott a lelkiismeret-furdalás, mert ez biza a mi mulasztásunk, de senkinek nem fordult meg a fejében, hogy ilyen dolog is megtörténhet. Lélekben fölkészültünk a legrosszabbra, de a gyermeket nem avattuk be a fájó titokba.

Valamit mégis mondani kellett. Sajnálkoztunk, hogy kár volt a cicát ilyen hamar elválasztani, biztosan azért nem eszik, mert nagyon hiányzik neki az anyukája. Felvetettük, hogy vissza kellene vinni egy időre oda, ahol megszületett. Persze, értelme nem volt már az egésznek, de meggyőztük a kislányunkat, hogy a cicának az lesz a legjobb.

Zsuzsika rövidesen egy kicsi csomagot nyomott a kezembe, mondván, hogy amikor elviszem a Cirmit, vigyem vele azt is. Néhány szem mogyoró volt benne, meg egy papírfecni ákombákom betűkkel. Megígértem.

Reggelre a kiscica sajnos kimúlt.  A diófa tövébe ástam neki gödröt, még mielőtt a családom felébredt volna. Mellé tettem a zacskót is a mogyoróval, de még előtte elolvastam a levélkét. Ez állt benne:

„Drága Cirmi, kérlek, bocsáss meg nekem, amiért el kell válnunk. Hidd el, jobb lesz az anyukád mellett. Ne felejtsd el, hogy nagyon szeretlek! Zsuzsika”.

Elérzékenyülve temettem el a kis kedvencet. Másik tavasszal a mogyorószemekből vékony kis zöld pálcák sarjadtak, melyekből az idő folyamán ez a szép mogyoróbokor serdült Eltelt talán tíz év is, mire termőre fordult. Minden ősszel összeszedem a termését az unokáimnak, de hogy a gazdag ajándékot menetrend szerint Cirmi küldi, csak nemrég meséltem el a lányomnak.