László Váradi Gyula filmrendező, zenetörténész, 1944-ben született Sepsiszentgyörgyön, ott kezdte zenei tanulmányait, majd Kolozsvárott folytatta. Zeneművészeti, zeneszerzési és zenetudományi tanulmányait Bukarestben végezte. Évekig Nagyváradon élt, a nyolcvanas években települt át az anyaországba. Számos filmet rendezett zeneszerzőkről, így Dohnányi Ernőről, Lajtha Lászlóról, Kodály Zoltánról, Farkas Ferencről, Bartók Béláról, valamint két költőről, Babits Mihályról és Radnóti Miklósról. De készített filmet Szent Istvánról,  a honalapítás 1100. évéről és László Gyula régész-képzőművészről is. Eddigi munkásságáról, filmjeinek szellemiségéről beszélgetett vele Földesdy Gabriella.

 

– Már a nevéhez is egy történet kapcsolható. Születési neve: László Gyula. Később kiegészült középen a „Váradi” névvel. Mesélje el, miért kellett művésznevet választania.

– Farkas Ferenc zeneszerző és László Gyula régész-képzőművész két olyan tudós művész, akiknek élete és életműve átívelte az egész 20. századot, és mindketten erősen kötődnek Erdélyhez. Egész életművük összecseng azzal a szemlélettel, melynek alapján megfogant bennünk élettársammal a gondolat, hogy kultúrtörténeti szükségszerűség egy olyan fórum létrehozása, melynek célja a diktatúrák alatt mellőzött magyar alkotók – elsősorban – szakrális műveinek nyílt, legális felmutatása. E zeneművészeti fórum megalapításának ötletére már 1990-ben eljutottunk Török Judittal. 1991-ben realizáltuk az elképzeléseinket. A Budavári Zeneművészeti Alapítvány kettőnk „szülötte”. László Gyula és Farkas Ferenc professzorokat fővédnökül levélben kértem fel. Mint később Feri bátyám elmesélte, felhívta telefonon László Gyula tanár urat: „Vénségedre megbolondultál? Már a zeneművészettel is foglalkozol?” Gyula bátyám kérésére ekkor vettem fel a családnevem mellé a Váradi művésznevet, megkülönböztetésül, és utalván arra, hogy második „szülőföldemnek” Nagyváradot tekintem. Azóta ez már anyakönyvezett nevem.

– Erdélyi származású, felnőtt korában települt haza, az anyaországba. Filmrendezőként, zenetörténészként már Budapesten vált ismertté. Miért jött el a szülőföldjéről?

– Sepsiszentgyörgy, Kolozsvár és Nagyvárad életem megtartó oszlopai. Sepsiszentgyörgyön születtem, éltem nagykorúságomig. Amikor szülővárosomban kiléptem az otthonomból, akkor a Székely Nemzeti Múzeum előtt álltam, az utca elején pedig a Tamási Áron Színház, melynek édesapám az alapító első hegedűse volt. A zeneművészeti véna családi örökség is.

A nyolcvanas évek elejére, amikor megfogalmazódott bennem, hogy el kell hagynom Nagyváradot, a szülőföldemet, Erdélyt, addigra körülöttem az értelmiség jó része már emigrált. Mondhatni, szinte légüres térbe kerültek sokan, főleg a magyar művészek. Több nyugati országba mehettem volna, de nekem az volt az elsődleges, hogy Magyarországon éljek. Elmondhatom, hogy a felmenőktől kezdve mindenki – én is – a születésemtől fogva mindig a Kárpát-medencében, a történelmi Magyarországon éltem.

– Zenetörténeti filmeket rendez. 1991-ben életre hívta a Budavári Zeneművészeti alapítványt, majd 1992-ben az Egyházzenei Fesztivált, amely közel húsz évig minden évben nagyszerű hangversenyekkel, új oratóriumok bemutatásával jelentkezett. Mi motiválta?

– A Kárpát-medence gyűrűje Európa magja. Magyarként mindig is jelen voltunk és gazdagítottuk Európa kultúráját, melynek minden szegmense elválaszthatatlan volt a kereszténységtől. Ez mára megváltozott: kereszténység és Európa egymást kizáró fogalmak lettek. Fontosnak tartom, hogy kultúránk saját gyökereihez nyúljon vissza. Vallásos énekeink, egyházzenénk mélyrétegeiben jelen vannak archaikus magyar dallamaink. E rétegek kimutathatóak, s bizonyítják a magyarság több ezer éves keresztény voltát. Érdemes lenne megvizsgálni és összehasonlítani, hogy ez más keresztény kultúrájú népeknél hogyan alakult.

Mi 1991-ben azt a feladatot tűztük magunk elé, hogy zenetörténetünk méltatlanul elfeledett nagyjainak műveit feltárjuk, bemutassuk. A páratlan magyar dallamkincsből Mosonyi Mihály, Dohnányi Ernő, Kodály Zoltán, Lajtha László, Farkas Ferenc merített ihletet, és igen, Bartók Béla is. A második világháború utáni szocializmusba, a „szabadság és rend” eszméjébe nem fért bele a művészetek szabad áramlása. Ez kiváltképp vonatkozik a szakrális ihletettségű művekre. A magyar zenei életből – természetesen ez érvényes az egész Kárpát-medencére – a politikai koncepció és a vallásüldözés miatt száműzött szerzőket és műveiket belső szellemi vasfüggöny zárta ki a magyar kulturális életből. A zsarnokság betolakodott a templomok falai közé, a lelkekbe, ezáltal a közműveltség és közízlés formálásába.

Az ember személyisége, élete a szakralitás élményétől megfosztva kiüresedik, ahogy a nemzet kulturális élete is. Ez a megmaradását veszélyezteti. A történelem folyamán a drámai sorsfordulók következményeként többször is szétszakított nemzetnek ma is, ebben az önmagán túl nem mutató anyagi világban választ kell kapnia a kérdésre: „Ura léssz-e sorsodnak?” (Kölcsey)

Hisszük, hogy a Budavári Zeneművészeti Alapítvány létrehozásával és a legmagasabb fórumaként az 1992-ben elindított Egyházzenei Fesztivál sorozattal a magyar zenetörténetben új korszakot nyitottunk meg. A szerkesztésben fontosnak tartottuk azt is, hogy a bemutatott művek közötti szoros kapcsolatot is láthatóvá tegyük: miképpen hatottak egymásra egyes alkotók, kompozíciók; miképpen ismétlődtek meg egyes, zenében megfogalmazott gondolatok. Például archaikus népénekünk, az Ó, áldott Szűzanya… kezdetű csángó népi szentének vagy Lajtha László Fríg miséje ugyanarról mesél: hitről és magyarságról.

A kezdetekben értelmezési gondot okozott az „egyházzene” mint fogalom egy zenei ünnep megnevezésében. Konkrétan a liturgia részeként értelmezték. Igaz, a programok fő vonulatának helyszínéül a történelmi egyházak templomai, székesegyházai fogadták be a kulturális missziót, úgymint Eger, Esztergom, Székesfehérvár, Nagyvárad, Kolozsvár, Pozsony, a budapesti Bethlen téri Zsinagóga, Fő utcai kapucinus templom, stb., de az úgynevezett világi helyszíneket is bekapcsoltuk, mintegy kiemelve a liturgiai rendből, önmaguk szépségében bemutatván az addig szinte az illegalitás határát súrolva megmutatkozó alkotásokat. Több mint húsz bemutatót, tucatnyi ősbemutatót jegyzünk, többek között a felkérésemre született művek ősbemutatóit és repertoáron tartását. Kb. kétezer művész társult a misszió megvalósításához határon innen és túl.

Farkas Ferenc Kölcsey szózata című oratóriuma honalapításunk 1100. évfordulójának tiszteletére, a felkérésemre készült. A Zeneakadémián az Állami Hangversenyzenekar, Állami Énekkar – Antal Mátyás karigazgató, Molnár András énekművész és Ligeti András karmester közreműködésével hangzott el: Erkel: Ünnepi nyitány, Liszt: XIII. zsoltár magyar nyelven, Farkas Ferenc: Kölcsey szózata, Kodály: Psalmus Hungaricus.

A Budavári Zeneművészeti Alapítvány első Egyházzenei Fesztiváljának megnyitó előadása az Országház történetének első és – ismereteim szerint – egyben utolsó nyilvános koncertje volt, a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara és Énekkara – Erdei Péter karigazgató, Pászthy Júlia, Melis György, Gulyás Dénes, Molnár András, Takács Tamara énekművészek és Erdélyi Miklós karnagy közreműködésével. A műsor: Erkel: Ünnepi nyitány, Kodály–Berzsenyi: Közelítő tél, Kodály–Ady: Sírni, sírni, sírni, Liszt: XIII. zsoltár magyar nyelven, Kodály: Budavári Te Deum. Az ünnepi záróesemény az Operaházban volt, amikor Liszt egyik legjelentősebb művét, a Krisztus-oratóriumot teljességében hallhatta a közönség Medveczky Ádám vezényletével. Közreműködtek: a Magyar Szimfonikus Zenekar, Debreceni Kodály Kórus – karigazgató Kamp Salamon –, Ardó Mária, Németh Judit, Farkas Éva, Gulyás Dénes, Sólyom Nagy Sándor.

A 20. század nagy formátumú komponistái visszanyúltak saját nemzeti kultúrájuk gyökereihez, s ők azok, akik a trianoni döntés után újabb és újabb kísérletet tettek arra, hogy feldolgozzák a nemzetet ért traumát. Ha csak Dohnányi Templomszentelési miséjét hallgatjuk, érzékelhetjük, hogy ezek a gondolatok hogyan válnak zenei formákká. Kodály Psalmusa is hasonló gondolatokból épül fel.

– Baráti kapcsolat fűzte Farkas Ferenc zeneszerzőhöz, „atyai jó barátként” szokta őt emlegetni, aki haláláig, 2000-ig fővédnöke volt az Alapítványnak és a Fesztiválnak is. Hogyan emlékezik rá?

Hallatlan nagy és sokoldalú műveltségével, művészi, alkotói igényességével, biztos stílusérzékével, formakultúrájával, mesterségbeli tudásával gazdag műfajú életművet teremtett, melyben jelentős szerep jutott a szakrális zenének. Farkas Ferenc életművéből a legismertebbek a filmzenéi, a kórusművei, operái, a daljátékai, nagy költőink verseire komponált dalai. A szakrális műveinek a bemutatására a ’90-es évek előtti kultúrpolitika nem adott lehetőséget, előtte legfeljebb a templomok falai között szólaltak meg. Farkas Ferenc miséi, vallásos kamaraművei az Egyházzenei Fesztivál-sorozat programjában minden évben a legszélesebb közönség elé kerültek, a legméltóbb helyszíneken. Vallomása szerint zenei építkezésében a saját gyökereiből táplálkozik, sikerült kialakítania egy egyéni Farkas-stílust, mely meglátásom szerint markánsan magyar elemekből építkezik. Számtalan művel igazolta, hogy a különféle műfajokban tökéletesen megfelelt a műfaji követelményeknek. Farkas Ferenc annak a generációnak a tagja, akik a ’20-as évek végén indultak. Művészetét áthatja a latin, a mediterrán kultúra szeretete is, szűkebb hazájának, az egykori Pannóniának a hatása. Ha lehet még értelmezni a „keresztény európaiságot”, akkor elmondható, hogy Farkas Ferenc életműve egy felépített katedrális. Műveiben az egyházi zene hagyományait követte a mai kor zenei nyelvén. Nem volt híve a szent zene táncosításának. „A Kyrie és a Sanctus áhítata, a Hozsanna és Sanctus tiszta ujjongása szerintem nehezen fér össze az előbb említett zenék hangulatával…” – írta.

A 2000. szeptember 11-i koncert után a szokásos vasárnapi találkozónkra sajnálatosan már nem kerülhetett sor. Megkezdett beszélgetéseinket a további közös munkánkról nem tudtuk befejezni. A kedves családtag, Erzsike 2000. november 12-én értesített személyesen arról, hogy Farkas Ferenc eltávozott közülünk.

Ha ma a műsorfüzeteket végigolvassuk, szembetűnő, hogy változatlanul mennyire háttérbe szorul a magyar zenetörténet számos nagyságának életműve, a szakrális műveikről említés sem történik. Felelősséggel állíthatom, hogy a honi és nemzetközi élvonalba tartozó művészek, együttesek igen ritkán játsszák Mosonyi, Lajtha, Dohnányi, Kodály, Farkas zenei apostolok műveit.

– 1993 és 2008 között tizenkét filmet rendezett, ezek többsége zeneszerzőkről, költőkről szól. De emléket állít Szent István királyunknak, és az 1100 éves honalapításnak is. Filmjei mély intellektualitásról árulkodnak, nemzeti elkötelezettségről vallanak. Másfelől összművészeti elemeket hordoznak. Egységben látja-e a művészeteket például a wagneri Gesamtkunstwerk-elv alapján, ahol az egyik ág erősíti a másikat?

– „Kikönyöklök a szeles csillagokra” – írta Pilinszky. Tévútnak vélem, hogy miközben kifele tekintünk, meg akarjuk hódítani a világűrt, aközben nemcsak gyökértelenné, de talajtalanná is válunk, önmagunkat veszítjük el. Az ember mint kozmikus lény, miközben kapcsolatát keresi a végtelen világgal, aközben elveszíteni látszik a köldökzsinórt azzal a környezettel, ahonnan jött, mely közvetlenül körülveszi, a szülőföldjével, a látható és láthatatlan gyökereivel s mindazzal, ami által létezése értelmet, tartalmat és célt kap. „Magamba szívtam a napot, / az egyetlen éltető mérget: / belém költöztek a növények, / a táj tájjá változtatott. / Vagyok a föld zaja és csendje, / a felhő s a felhőtelen, / véges, ki néz a végtelenbe / e véghetetlen végeken.” – Horváth Imre Őrhelyem című költeményében sűrűsödik a gondolat.

A festmény, a szobor, a tánc, a szöveg, a zene, a film, tehát a különféle művészeti ágak nem csupán kiegészítik, erősítik egymást, hanem szervesen szövődnek egymásba. A témában, a mondanivalóban állnak össze transzcendens egésszé. A művészet Istenhez emel.

– Kodályról két filmet is készített, vele kapcsolatban azt gondolnánk, őt jól ismerjük, zenéje gyakran felcsendül, talán egyházi művei kevéssé vannak előtérben. Vajon miért?

– Kodály mélyen hívő zeneköltő volt. Egyházi muzsikája igen jelentős része életművének, új utakat nyitott meg a szakrális zenekultúra történetében is. Fontosnak tartottuk szakrális alkotásainak bemutatását és repertoáron tartását.

Kodály írta a Magyarság a zenében című művében: „Tudunk-e Európa és Ázsia kultúrája közt nem ide-oda hányódó komp lenni, hanem híd, s talán mindkettővel összefüggő szárazföld? Feladatnak elég volna ezer évre.” A Missa Brevis, a Psalmus Hungaricus és Budavári Te Deum című műveit viszonylag gyakran játszották, kórusműveit is, de Kodály szakrális életművére kiemelten nem mutattak rá az életművében. Kodály kereszténysége, hazafiassága a művein keresztül fogható meg. Már a ’80-as évektől is elvétve találkoztunk a repertoár-programokban Kodály műveivel. A Kodály-módszer alkalmazása akkoriban már az oktatásban nem volt jellemző. Elsorvasztották a kórusmozgalmat is. Ami jó és hasznos volt, nem lett volna szabad elvetni. Tudatosságot vélek ebben, mint ahogy abban is, hogy Kodályt és Bartókot igyekeznek szembefordítani egymással. Legalább annyira nem tartom érvényesnek a „kommunistákat feltétlenül kiszolgáló Kodály”, mint a „világpolgár Bartók” toposzt.

– A repertoárban két költő is szerepel. Egyikük Babits Mihály, akiről Isten gyertyája címmel rendezett filmet. A költőt ebben nemcsak vallásos témájú verseivel idézi meg. Az Áldás a magyarra című versében az ima és a nemzet sorsa összefonódik. Istenes költőnek tartja Babitsot?

– A kérdésre maga Babits adta meg a választ, amikor katolikus hitéről, vívódásairól vallott. A magyarság, kereszténység, a nemzet sorsának összefonódásáról ír A magyarok Istenéhez című költeményében is: „Lehet-e világod végtelen, ha nem vagyunk mi is középen, / és sorsunk a Tengely? / Mi vár reánk? És jön-e még igazság? / Vagy mi leszünk a keresztrefeszített/ a nemzetek közt? Akkor is középen / áll a kereszt, s ki szenved: Messiás…”

Visszatalálhatunk-e a kozmikus rendbe, mely feltétele a nemzet, az emberiség megmaradásának? A film Babitsra hivatkozva elveti a sorsfeladást. Választ keres arra, mi a biztosítéka az egyén és a nemzet sorsa jobbra fordulásának. E választ a reményben, a jóságban, az igazságban, az oltalmazó Istenben és a krisztusi feltámadásba vetett hitben találja meg. Kutszegi Csaba koreográfus, Bajári Levente és Pazár Krisztina balettművészek, Andor Tamás H.S.C. vezető-operatőr érzékeny képei, Török Judit dramaturg jegyzik az általam rendezett művet. Ihletett művész alkotótársakkal dolgozhattam.

– Radnóti Miklós credója címmel szakrális oratóriumot írt a költő halálának 60. évfordulójára. Benne azt a felnőtt korában megkeresztelkedett hívőt látja, aki zsidóságát sem tagadta meg. Keresztény létére mégis meg kellett halnia 1944-ben. Erről is szól az oratórium?

– A Nyolcadik ecloga az apokalipszisben a költő Istentől való szent elhivatását hangsúlyozza. A krisztusi kálváriát megélt Radnóti születésének és halálának körülményeit a szakralitás hatja át. De az emlékét is, életművének utóéletét is. Nem politikai okok miatt, már 1928-ban elhatározta, hogy 31. éve előtt megkeresztelkedik. Ebben atyai jó barátja, Sík Sándor volt a támogatója, aki 1943-ban keresztelte meg a költőt. 2004-et írtuk, a kettős állampolgárságról szóló népszavazás előtti hónapokban jártunk. A Radnóti Miklós credója című oratóriumot szeptemberben, a Fő utcai kapucinus templomban mutattuk be Bubik István és Koltai János színművészek előadásában. Felütésként Döbrentei Kornél: Nyílt levél Radnóti Miklóshoz című művét Bubik István olvasta fel: „(…) más dimenzióban létezik az, aki egy nép szívében és a nemzet tudatában úgy tud megmaradni, mint Te. Aki nem csak vallotta, hanem testestül-lelkestül vállalta is idetartozását. A mienk voltál, vagy, és leszel.” Már az első szavaknál valakik ütemesen verték a templom Fő utca felőli ajtaját, ahol ki volt téve a plakát, és élesen fütyültek. Az oratórium természetesen reakció nélkül folyt tovább. Ez a sajnálatos provokációs epizód nem félemlített meg, sőt, megerősített abban, hogy időszerű és szükségszerű volt a misszió.

A Radnóti Miklós credója – In memoriam Bubik István című szakrális oratórium 2009-ben a költő halálának 65., Bubik István halálának ötödik évfordulója alkalmából jelent meg CD-n. A kiadványt Kocsis István történész, író mutatta be a budapesti Stephanus Könyvesházban. Hadd idézzem István gondolatait: „László Váradi Gyula a Radnóti Miklós credója című szakrális oratóriumban – mint filmjeiben is – rávilágít a legfontosabb kérdésre: a magyar nemzet és az egész kereszténység csak akkor találja meg a biztonságos jövendő felé vezető utat, ha méltóképpen megbecsüli és újjáéleszti a szakrális hagyományokat. Semmi sem fontosabb ennél a kizökkent idő korszakában! Kizökkent idő: éltető hagyományok eltűnése, a szakrális hagyományok semmibe vétele.(…) a keresztény nemzetek legjobbjai, a valódi hagyományőrzők mindenütt méltó választ szeretnének adni a nagy fenyegetésre. Nem volt ennél nagyobb veszedelem. (…) Fogynak, öregszenek az európai nemzetek, és lelkiismeretes gondolkozóik már sejtik, hogy csak akkor menekülhetnek meg, ha visszafordulnak a régi éltető hagyományokhoz, a szent hagyományokhoz. Tudják, hogy az idő »nem tolatik vissza a helyére«, a nemzethalál ellen nem tudnak küzdeni.”

– 2007-ben rendezte a Bartókról szóló Én Istenem, adjál szállást című filmjét, amely a szakralitást állítja középpontba. Hogyan határozná meg a nem egyházi zeneművekhez kapcsolódó szakralitás fogalmát?

– Mint már említettem is, vitatkozom azon dogmákkal, melyek a távoztában és a hazájától kényszerűen távol élő Bartók Bélát holmi világpolgárnak aposztrofálták, azt a személyiséget, aki megvallottan a gyökereihez és a kereszténységéhez a haláláig ragaszkodott. Azzal a nem titkolt szándékkal emigrált, hogy majdan haza akar térni. Életműve egyetemes érvényű, de az egyetemes nem egyenlő a globálissal, sem a világzenével. Utóbbi némely, egymástól távol álló kultúrájú, ősiségű népek autentikus népzenei motívumaiból összerakott turmix. A kultúrák mesterséges összekeverésének az egyik eszköze. Sajnálatos, hogy ennek a magyar koncertéletben, tudván-tudatlanul, a jeles művészek között egyre több követője akad a kultúrpolitika támogatásával. Nehezebb nyomon követnie az átlagembernek, hogy valójában milyen ismeretektől fosztják meg, amikor különféle ideológiák hatnak egyes alkotó életművének értékelésében, mellőzésében vagy szándékoltan hiányos bemutatásában. Nagy a felelősségük a zenetörténészeknek, akiknek generációk vannak szellemileg, szakmailag kiszolgáltatva. Ezért meggyőződésem, hogy a magyar zenetörténelmet át kell értékelni a tényszerűség, hitelesség vezérelve alapján.

– A szerzőt nem zenekari művei vagy színpadi játékai alapján mutatja be, hanem a népdalok ihlette Este a székelyeknél című kamaramű segítségével. Hol érhetjük tetten Bartók szakralitását mi, zenehallgatók, a zeneszerető közönség?

– Bartók életművében a liturgiában alkalmazható alkotás nem lelhető fel, de meggyőződésem szerint nemcsak az a szakrális, ami egyházi is. A filmben elhangzó II., III., IV., és VI. vonósnégyesének zenei textúrájában a magyar népzenekincset új módon ötvözte a saját, modern irányzatával. A magyar népzenét zenei anyanyelvnek tekintette. Életművét áthatja a transzcendens tartalom. Mit jelent a szakralitás: isteni eredetű, természetfeletti, kozmikus. Hétköznapira aposztrofálva: lélekmegemelő, megtartó lelki-szellemi hatás. A forma, a stílus, a modern kifejező eszközök nem zárják ki a szakralitás tettenérését sem a Csodálatos mandarin, sem a Kékszakállú, sem pedig a Cantata profana művekben. A Cantata profana, mely a természet, a világ tisztaságát áhító gondolatban, a karácsonyi mondakörben fogant: „csak tiszta forrásból”, maga a szakralitás.

– Az Este a székelyeknél, az Elindultam szép hazámból, a II., III., IV., és a VI. vonósnégyes dallamaiban fellelhető a népdalok vallásosságának beszűrődése, amit a szerző beépített saját műveibe. Mennyire volt tudatos mindez Bartóknál?

– Egy alkotónál nem lehet nem tudatos a motívumkincs kiválasztása és beépítése. Bartók egész életműve ezt példázza. Úgy építette be a Kárpát-medencei kultúrkör népzenei motívumkincsét, hogy azt a legmagasabb, egyetemes művészi szintre emelte. Többek között ebben rejlik Bartók szakralitása.

– Tudjuk róla, hogy unitárius keresztény volt, ám nem gyakorolta vallását. Életműve ennek ellenére felfogható szakrálisnak minden tekintetben?

– Nem az alkotó vallásgyakorlása vagy annak hiánya határozza meg, hogy szakrális-e az életmű, hanem a hatása. Bartók áttért az unitárius vallásra, mely vallás László Gyula bátyám szerint erős erdélyi vallás. Nem tudhatjuk, hogy Bartók Béla gyakorolta-e a vallását, ezt így kijelenteni nem gondolom, hogy hiteles lehet. László Gyula ifj. Bartók Bélával együtt járt lelki gyakorlatra, ez nyilván családi indíttatásból fakadt. Onnan a barátságuk. Ifj. Bartók Béla a budapesti unitárius egyház gondnoka volt. Ismereteim szerint Nyugaton, a kinti magyarok között nem jellemző ez a felekezet. Juditom ismeretségbe került ifj. Bartók Béla egyik, Németországban élő unokatestvérével, aki elmondta, hogy Bartók Béla a halálos ágyához unitárius papot kért és kapott. Istenhez nemcsak a templomban, nemcsak a liturgia által emelkedhetünk, mindenütt velünk van, és párbeszédet folytathatunk vele.

Minden, ami a természet törvényeivel harmóniában létezik, az szakrális. Amint megfosztanák szakralitásától, attól a plusztól, ami a puszta vegetatív létezés fölé emeli, életképtelenné válhat, elhal. A veszély valós és közvetlen. Ahogy Hamvas Béla megfogalmazta: „…ma az emberiség elveszítette hitét, istenét…” 1988-at írunk, amikor már nyíltan forr a világ Közép-Európában. Abban az időben Hamvas könyveihez jutni kivételes szerencse dolga volt. Egy kiváló értelmiségi társaságban került szóba A láthatatlan történet, és aki szóba hozta, a mű kapcsán Beethoven 7. szimfóniáját szerette volna hallani. Judit feltette a lemezt. Ajánlatot kapott, hogy a 7. szimfóniáért cserébe megkapja Hamvas Béla A láthatatlan történet és A bor filozófiája című könyvét. Ha valami, akkor ez a „csereszabatosság” maga a szakralitás.

– A „csak tiszta forrásból” merített népi dallamkincs az, amely Bartók szakralitását alkotja, és szinte nyomokban minden művében fellelhető?

– A Kékszakállú közismerten egy balladai-népzenei motívumokra épülő misztériumjáték. „A Kékszakállú zenéjéből az ősi, mélygyökerű magyarság szűzi, tiszta levegője árad. Olyan, mint a székely fenyveseké” – írta Kodály. A csodálatos mandarin pedig, úgy vélem, szintén misztériumjátékként élhető meg. Nem lehet a szakralitás fogalomköréből kiemelni egyik művét sem a Cantata profanától ívelve az Elindultam szép hazámból-ig.

Bartók Bélának egy estét szenteltünk a Fő utcai kapucinus templomban, s ami a Radnóti Miklós credója előadáson történt, megismétlődött. A fő utcai kapucinus templom kapujára kitűzött plakátjainkat ismeretlenek hatalmas, fekete kérdőjelekkel rajzolták tele.

– A Bartókról szóló film (valójában a többi is) hitelesen tolmácsolt költeményekkel illusztrált, és számos táncbetéttel színesíti őket, ami hol karakteres néptánc (Én Istenem …), hol modern balett-koreográfia. A költészet-zene-tánc hármas egysége nem lehet véletlen motívum filmjeiben. Ettől lesznek magas fokon líraiak ezek az alkotások, és nem ismeretterjesztő dokumentumfilmek. Jól látom?

– Költészet, zene, tánc, kép. Nem véletlen, hogy a filmjeimet a filmszemléken nem tudták besorolni az adott műfaji kategóriákba. Nem tematikus életműív felrajzolása, nem művészi portréfilm, nem visszaemlékezésszerű összegzés, nem dokumentumfilm. Ha mégis meg kellene fogalmaznom, azon lényegiség megfogalmazása és összegzése, melyek nemcsak megkülönböztetik, de össze is kötik az egyes alkotókat, melyek nélkül egyik jeles alkotó életműve sem létezhetett volna.

– Tegyünk említést a Bartók-film egységes színharmóniájáról. A természeti képek őszi tájat idéznek, csordogáló patakot, pasztellszíneket látunk. A régészprofesszor László Gyula halvány színekkel festett Bartók-portréját pedig többször bevágja a filmbe. Miért épp ezt?

– 1993-ban rendeztük meg László Gyula régész-történész-képzőművész életmű-kiállítását az Országos Széchényi Könyvtárban. Közreműködött a kétszeres Kossuth-díjas Bartók vonósnégyes – Komlós Péter, Hargitai Géza, Németh Géza, Mező László –, Tordy Géza színművész és Mohai Gábor előadóművész. Nagyváradról, Kolozsvárról és szülőföldjéről, Kőhalomról is sokan elzarándokoltak a kiállítás megnyitójára a polihisztor tudóst köszönteni, természetesen iskolatársa, barátja, ifj. Bartók Béla is. Dobozban van a László Gyulával készített életműfilmem, mely utómunkálatok előtt áll. Több tíz órán keresztül mesélt az életútjáról, művészetéről, családról, hivatásról, hitről, hazáról. Sajnos eddig nem találtunk támogatót, hogy a többrészes nagy életműfilm végső formáját megadjuk. Pedig sokszor és sok helyen pályáztunk. A film munkacíme: Búvópatak Árpádtól-Bartókig. A székelység, a magyarság történetének, László Gyula régészprofesszor életének, munkásságának együttes szimbóluma. Magát a sorsot jelképezi: az egyén sorsát, a család sorsát, a nemzet sorsát. Szándékaink szerint a tudós-művész szemével vezetjük végig a befogadót a XX. századon, egy olyan polihisztor szemével, aki egész életében a székelység eredetét kutatta, akinek a kereszténység, a család, mint nemzetmegtartó erő jelenik meg személyes, kutató és művészi életében. László Gyula a magyarságot szolgáló tudós polihisztor emblematikus alakja. Képzőművészeti alkotásaiban megjelenik az összegző tudós; tudományos kutatói, régészeti munkásságában pedig a művészettörténész, képzőművész szeme nélkülözhetetlen. A filmben megjelenik a honfoglalás-kutató, a magyar szentek alakjának megfestője, a Szent László-kutató tudós, a Nagyszentmiklósi kincs kutatója. Még életében el akarták feledtetni, s ma sem kap méltó helyet a köztudatban, az általános műveltségben. De – ahogy ő nevezte rosszakaróit – a „rongyemberek” büntetése az, hogy a tudós művész a mellőztetésre, majd elfeledésre ítéltetés állapotában is megtartó energiát sugároz. Hogy miért éppen ezt a festményt jelenítettem meg a filmben, s hoztam mozgásba a „tiszta forrással”, hadd idézzem a vonatkozó részletet a László Gyula-életműfilmből, melyben a festmény keletkezéséről vall:

 „Bartók Bélát nem ismertem, pedig hát a fiával együtt jártunk hittanra, de féltem elmenni hozzá. Minden hangversenyén ott voltam.(…) Hiszen én is énekeltem éppen eleget, sőt, gyűjtöttem is Bartók Béla, Kodály Zoltán, Veress Sándor meg Lajtha László hatására, úgyhogy teméntelen népdalt tudok. S éppen ezért Bartók Béla muzsikájának a megértése számomra semmiféle szellemi erőfeszítést nem jelentett, csak elmélyülést az élet bonyolult őserdejében. (…) Ehhez hozzájárult az, hogy úgyszólván minden hangversenyét végighallgattam, ott zongorázott vagy Székely Zoltánnal, vagy Zathureczkyvel együtt zongora-hegedűestet adott. Sőt egyszer a Cobden Szövetségben jó barátommal, Deutsch Jankóval adott kétzongorás estet. Bartók Béla nem idegen volt számomra, nem valami, amihez közeledni kell, hanem ami mellett élni kell. A kép volta a Belvárosi Színházban rögződött előttem, amikor is Bartók a kis színpadon ült a zongoránál, és a színpad világítása árnyékot vetett a hátsó falra, az árnyék is látszódott azzal együtt, ahogy Bartók előre és hátra mozdult játszás közben. Na, ezt az absztrakt játékot használtam fel háttérnek, Bartók két kezét pedig a »Mese a kis légyről« mozdulatában rögzítettem, amikor így átnyúlt önmaga fölött. Arra emlékszem, hogy a képet (…) addig festettem, amíg a zongorahang meg nem szólalt bennem. Akkor aztán abbahagytam.”

– Nem volt-e zsákutca Bartóknak az Amerikába való kivándorlás a II. világháború idején, 1940-ben? Hiszen akkor már itthon is sikeres volt, számos híve volt, formálódott a közönsége. Mintha menekült volna innen.

– Ismert, hogy Bartók nem a világsiker vonzásában vándorolt a tengerentúlra, hanem családja túlélése reményében. Belátható volt, hogy a „háborúba ájult” Európában, itthon milyen sors várt volna rájuk. Bartók koncertezett a tengerentúlon is. De meglátásom szerint az eleve multikulturális kontinensen Bartók Bélának a lokális, Kárpát-medencei mélységekben gyökerező művészete abban az időben még „nem foghatott talajt”, akkor sem, ha a formabontó, „avantgárdnak” aposztrofált, teljesen új stílusával jelentkezett a tengerentúlon. Nem is volt megérkezése, tehát beérkezése sem lehetett. Már akkor visszavágyott, amikor elindult: Elindultam szép hazámbul… Visszanéztem félutambul… Már meguntam a járkálást, az idegen földön lakást… A kilátástalan honvágy megbetegít.

– Jól bánik-e az utókor Bartók zsenijével, zenei hagyatékával?

Ezt megítélni nem az én tisztem. Évtizedek óta zseniális művészek interpretálják világszerte a remekműveit. Hogy csak a Bartók vonósnégyest említsem… a klasszikustól a dzsesszig és különféle újformációs zenészekig, fesztiválok, díjak, az új generációkból a követői dicsérik Bartók hagyatékát világszerte. Változatos stílusirányzatok merítettek Bartók zsenijéből. Nemcsak a műveinek a feldolgozásaira gondolok, hanem a műfaji és stílusmutánsokra is. De ettől ő soha nem lesz világpolgár. Magyar marad és keresztény.

– Filmjei készítése során állandó munkatársa Török Judit dramaturg. Az ő feladata pusztán a szövegírás, vagy a készülő filmek témáit is együtt gondolják ki?

– Judit az élettársam, aki nélkülözhetetlen a szellemi-művészi és kutatómunkámban is, egyenrangú alkotótársam a forgatókönyveim írásában, a dramaturgiai munkában, úgy a színpadi oratóriumok, mint a filmek terén. Értő és érzékeny kritikusom. Kölcsönösen inspiráljuk egymást.

– Milyen jövőt szán saját tizenkét filmalkotásának?

– A filmjeimet több filmszemle, valamint az MTV, Duna TV, Hír TV is vetítette a programjában. Az Íme, hitünk szent titka trilógiámat – Magyar Pieta, Én Istenem, adjál szállást, Isten gyertyája – 2014. január 22-én, a Magyar Kultúra Napján mutattuk be az Uránia Nemzeti Filmszínházban. Sajnos jó egy évtizede nincs fogadókészség a köztelevízióban a szakrális művészfilmekre, művészi etűdökre, melyek olyan kultúrtörténeti szempontból megkerülhetetlen témákról, alkotókról szólnak, mint az én filmjeim is. Némelyek állítása szerint ez a „távolságtartás” azokra a műalkotásokra vonatkozik, melyek 2010 előtt készültek. Ez a szempont abszurd, nem is érdemel elemzést. Előkészületben a Farkas Ferenc: Kölcsey szózata című film ősbemutatója, melyet keretbe foglal a Farkas Ferenccel és Ligeti András karmesterrel a mű kapcsán készült interjú. Támogatóra vár a Búvópatakok – Árpádtól Bartókig címmel László Gyula régész-képzőművész életműfilmjének befejezése.

Földesdy Gabriella