Schulimek egyhangú sétái
Előzetes az Országos Idegennyelvű Könyvtár májusi kiállításából
1.
Schulimek csak kifogástalan öltözékben lépett az utcára. Élre vasalt szövetpantalló, fényesre suvikszolt goizervarrott félcipő, mellény, zakó, keményített galléros ing, csokornyakkendő. Időjárástól függően könnyű felöltő vagy bélelt kabát. Télen báránygalléros irhabunda, kucsma, puha gyapjúsál, csizma. A kora reggeli érintetlen havat szerette, vagy a sűrű hóesést.
Igaz, utóbbit leginkább az ostorlámpás, narancsos utcai világításban. A függönyök mögül
kiszűrődő fényeket, a nyikorgó kapukat, az éledő nagyváros zizegését, a kanyarodó villamosok csikorgását, s azt a messzi harangszót, ami visszarepítette szülővárosába, ahol a Kuruc temető helyén épült evangélikus templom nagyórája alá szerelt háromsoros, tizenkét kolompos harangjáték Luther Márton protestáns dallamát játszotta: Jövel, Szentlélek Úristen, töltsd be szíveinket bőven!
2.
Az eget átszelő villanyvezeték enyhe borzongással töltötte el Schulimeket. Gyermekkora egyre népesedő mezővárosában kivételes eseménynek számított a légtornász megjelenése. A katolikus templom jobb oldali tornya és a Megyei Bíróság épülete között kifeszített kötélen egymás utáni két napon, közvetlenül a sötétedés előtt araszolt át kínos lassúsággal. Mellmagasságban hosszú rudat tartott maga előtt. Hátsó lábát óvatosan az első elé téve, előre csúsztatta, majd e mozdulatsort számtalanszor megismételte. Időnként megállt, egyensúlyozott a rúddal, enyhén billegett is, aztán folytatta tovább. Kétharmad úton megállt. Végtelen hosszúnak tűnő idő alatt megfordult a tengelye körül, s megindult vissza a kiindulópont felé. Pisszenés sem hallatszott az időnként megszaporodott sokaság köréből. Észre sem vettük, besötétedett. Ez volt tehát a mutatvány csúcspontja. A gyér utcai világítás függönye fölött ott araszolt tovább az artista (Dédi szerint sült bolond az ilyen). Sokan eltakarták a szemüket, a gyermekek az anyjuk szoknyája mögé bújtak. Néhányan csöndben elsomfordáltak a szomszédos mellékutcák felé. Schulimek kisgyermekként suttogva kérdezősködött, hogy került oda az a kicsi ember, miért fordult vissza, és miért cipeli azt a pecabotot. Lepisszegték, csitítgatták, végül anyja forró tenyere tapasztotta be a száját.
A helyi lap, két napra rá, öles betűkkel közölte a kötéltáncos esetét. Egy kátyúba lépve lábát törte.
3.
A Nagycsarnokba a világ minden kincséért sem tette volna be a lábát. Apja szavai csengtek a fülében. Asszonynépnek való! Schulimek bármikor ellenőrizhette volna apja igazát, de vagy nem érdekelte, vagy félt attól, hogy a valóság – ez esetben – rácáfol apja szentenciáira. A környék nyüzsgését, forgatagát szerette. Gyermekkora falusi búcsús, vásáros hangulata, a törökméz, a vattacukor, a lacipecsenye illata tört fel emlékeiből. A kikiáltók idegen kiejtése, a csodák világába csábító rigmusai. A kedvenc nagynéni óvó-védő puha tenyere. Hangoskodás, cifra káromkodás furcsa egyvelege, amit sem a szülői házban, sem hosszú tanítói évei alatt nem tapasztalt. S a kalapemelgetős köszöntgetések: Dobry den, pan boh daj!
4.
Schulimek kalucsnit húzott, ha parki sétára indult. Nem csak nedves időben. Az utak kavicsosak vagy porosak, a fűben ismeretlen mászkálók és megbúvó, élettelen tárgyak sérthetnék fel makulátlan, fényesre suvikszolt, Angliában készíttetett bőrtalpú lábbelijét. Az avarban gyermekkora óta szívesen gázol. Száraz időben a zizegő, csörgő, zörgő hangok, eső után az orrát megcsapó, semmi máshoz nem hasonlítható illatok kedvéért.
S amint kalucsnijába bújik otthon, vagy megérkezvén épp leveti, mindannyiszor egy Jókai-figura jut eszébe, aki gúnyos felirattal így fogadta vendégeit: „Esernyőt, sárcipőt és politikát kinn kell hagyni!”
5.
Schulimek anyai és apai örökségből Luther és Kálvin hitvallása között ingott, mint a debreceni református nagytemplom négytonnás Rákóczi-harangjának ütött-kopott nyelve. Nem véletlen, hogy Buda Ferenc egy versrészlete jutott gyakran eszébe: „Szállnak fölöttem kósza varjak, / s nincs két hitem, mit összevarrjak.” Ezért, s talán más okból is, lelkiismeret-furdalás nélkül tért be időnként a Városmajori Jézus Szíve katolikus templomba, aminek belseje a római iskolások valódi szentélye. A Gerevich Tibor pásztorolta római Magyar Akadémia első ösztöndíjasai közül került ki a templom néhány meghatározó alkotója: az építész Árkay Bertalan, felesége Sztehlo Lili, Pátzay Pál, Molnár C. Pál és nem utolsósorban Aba Novák Vilmos.
6.
Ezúttal buszra szállt Schulimek. A huszonhetesről a Búsuló Juhász étteremnél szállt le. Nem kávéra, nem ebédre érkezett. Szabó Dezső szobrára volt kíváncsi. Szervátiusz Tibor méteres bronzfejére. A talapzatán olvasható idézetért érdemes volt idáig zötykölődnie: „Minden magyar felelős minden magyarért.” S a Citadellán a harminchat méter magasba felszökő hatszor tizenkét méteres nemzeti színű zászló méltósággal hullámzott a keleti szélben.
Jeszenszky Gyula fotóművész és Kovács katáng Ferenc költő-író-műfordító teljes kiállítása megtekinthető az Országos Idegennyelvű Könyvtárban a májusban tartandó megnyitó időpontjától, a részletekről hírt adunk az Irodalmi Jelenben.
