Aznap éjszaka

38 éves vagyok, két fiúgyermek édesanyja, Mórahalmon élünk a férjemmel és a gyerekekkel. Konduktor a végzettségem, gyerekeket fejlesztek (mozgássérült gyermekeket, megkésett mozgásfejlődésű babákat). Egy éve írok verseket. 
Szeretem a csendet, az egyedüllétet, a sétákat a természetben Bütyök nevű kutyámmal, gyakran ilyenkor születnek a verseim is. 

Megkérdezlek

Álmodtál már a
gyerekkori házzal,
a kerttel,
benne
kígyóval,
ami siklik az árokban?
Az árokban, ami felett ugráltál.

Néztél a másikra félelem nélkül,
újszülöttek „fekete-lyuk” tekintetével?
Mereven, akár egy sötét, hideg kútba,
amelybe köveket dobáltál?

Zuhantál a földre akár egy tollpihe?
Néztél szembe az éggel?
Találtál rajta kulcslyukat?

Hányszor voltál már ugyanabban az álomban?
Hányszor kerestél egy oda nem illő képet, 
amellyel leleplezted magad?
Egy oldalra égő gyertyalángot?
Egy szárnyas bálnát?
Angyalok arcán kínt?
Gonosz Istent?

Holdkór

Jött egy vándor
ismeretlen helyről,
bekopogott mindenhová,
elmesélte,
hogy vannak éjszakák,
amikor a víz felkel a medréből,
két lábra áll,
holdkórosan járkál,
betör a falvakba,
elpusztít mindent.

A történet után a vándor
fogta magát,
és tovább indult
maga mögött hagyva
a rémült embereket.

Aznap éjszaka 

a lakók
vízcsobogást hallottak,
menekülni kezdtek,
futás közben 
sokan megfulladtak,
hajnalra minden
teljesen kiürült,
csak az öreg szakállas bolond
maradt a helyén,
a falu szélén
egyedül táncolt a hajnali fényben,

visszakísérte a holdkóros vizet a medrébe,
gondosan betakarta 
az éjszakával,
lecsitította a hullámait
nyugodt mély hangjával,
a csillagok fényével,
ugyanúgy
ahogy eddig
minden este
tette.

Régen és most

A város főterén nyílt egy kiállítás
„régen és most” címmel.
A fotókon lévők már mind meghaltak,
nem akarom megnézni őket,
ahogy
mamát sem akartam a ravatalnál,
féltem,
hogy az lesz az utolsó emlékem róla,
nem az, amikor integet a ház zöld fakapuja előtt,
amelynek a kulcsa a jobb oldalon,
fent egy szögre volt akasztva,

a fotókon lévők
szomorúak lennének,
ha ide hoznám őket a
tekintetemmel,
megdörzsölnék a szemüket,
megigazítanák a hajukat,
mögöttük a táj venne egy nagy levegőt,
egy-két fa nagyot nyújtózna,
a ház függönyébe
belekapna a szél,

lehajtott fejjel megyek el a képek mellett,
megpróbálom felidézni mama arcát,
nem is sikerül már,
csak azok a semmitmondó részletek,
csak 
az a nagy 
zöld kapu áll magában,
szilárdan,
integetésre képtelenül.