Lenn az ég; Hová tűnt az álom nappalaimból?
Abafáy-Deák Csillag
Lenn az ég
A megnyitó beszédet dr. Lucian Nastasă-Kovács történész, egyetemi tanár, a kolozsvári Művészeti Múzeum igazgatója tartotta. A művészeknek a professzor vezette intézményben, Kolozsvárott az előző évben már volt kiállítása.
Anya és lánya, mindketten nagy utazók. Elmúlt az a világ, amikor valaki a lábát sem tette ki falujából, sőt az országhatárt sem lépte át. Mindketten elhagyták szülőföldjüket, Erdélyt. Vándorok lettek, akik időnként vissza-visszatérnek oda, ahol napvilágot láttak, ahová gyermekkoruk köti őket, ahol felnőttként eszméltek.
Hosszú ideig készülődtünk a „szakadásra”. Sokáig titok leple alatt sustorogtak róla körülöttem. …Kezdték a feleslegesnek tűnő tárgyakat eladni aprópénzért, elajándékozni, vagyis csöndesen megszabadulni tőlük. Talán ez volt a legszomorúbb. Az otthon megszokott tárgyai, könyvek, fiókban őrzött régi gyerekruhák a fiókkal együtt, a barna könyvespolc, a márványmintás hokedlik lassan eltűntek nagymamám kolozsvári házából. …A zilahi lakásban nehezebb volt látni a hiányt, ott legalább egy évig hatalmas faládák és becsomagolt bútorok labirintusában éltünk útra készen. Az ismeretlen vonzott, a jobb világ ígérete. Most már tudom, nehéz volt elszakadni – vallja meg Mayer Hella az Erdélyi Naplóban (https://erdelyinaplo.ro/interju/a-fat-kivagtak-a-kerti-kapu-sem-csikorog-mar#).
Zsimbi képei akár a titkos naplók (Az idő virágai, Binder Károly inspiráció, 50x50 selyem, merített papír). Madarak szárnya mögött is ott lapul az otthoni táj. A kusza vadvirág, a mezők mögött is ott a természetbe vágyó ember sóhaja, csak el ne múljon. Nem múlik, száz alakban visszatér, kimeríthetetlen az emlékezés tára. A két művész motívumai közül a legerősebb a kötődésé. Kötődés egy helyhez, egy tárgyhoz, egy emlékhez. Zsimbi képein nemigen látunk figurákat, arcokat. A téli tájban megbúvó házak lakóit mégis látjuk, miközben nincsenek jelen. A kiterjedt, lebbenő madárszárny az óvó, védő mozdulat. A béke szárnya. A belső béke és harmónia kifejezése.
A festés olyan, mint a naplóírás. Egy tárlat anyagából sok minden kiderül, legalább egy szegmense az életünknek. Mi változunk, és ezzel együtt változnak a képek, a színek, világos, sötét, fekete, fehér, boldog és boldogtalan… Hangulatokat, érzéseket festek. Zenét. A világban zene szól, és a zenében virágot képzelek – nyilatkozta Zsimbi. (https://hungarianhub.com/2021/04/zsombori-erzsebet-selyemfesteszete/)
Zsimbi a selyemfestők útját járja. Nehéz út, kevesen járnak rajta. A selyemfestészet technikáját magabiztosan uralja, a műgond nem homályosítja el a művészi témát, gondolatot. Lírai alkat, lényeglátó, mint egy japán költő (Pilinszky „Apokrif”, 50x50). Művészi habitusát sajátos kettősség jellemzi. Kifelé fordul, a világ felé, lelkét mutatja, mit érez és gondol, és közben rejti is arcát, védtelenségét. Mer vidám és szomorú lenni, képeit át- és átszövi valami finom érzékenység, ideg, szerelmes odaadás, őszinteség. Maga mondja egyik interjújában: Aki selymet fest, az mindig szerelmes, gondolom én. Vagy olyan érzés munkál benne, ami hasonlít a szerelemre.
Sok éve követve életpályáját az benyomásom, hogy Zsimbi minden alkotásával mintha azt mondaná, ilyen vagyok, és ne akard, hogy másmilyen legyek. Szabad vagyok. Őrző vagyok, akár egy papnő, akár egy tájképfestő (A lélek virágai, 50x50). Nemcsak cipeli múltját, meg is haladja, ha gyakran visszatér is egy-egy jelenséghez, motívumhoz. Merít belőlük, és merészen, nem várt képi szerkezetben oldja fel önmaga belső feszültségét. Merített papírból készült kollázsai, könyvillusztrációi művészi palettáját gazdagítják.
Képei evilági képek. Idillük csak pillanatnyi, az emberi léthez kötődnek, örömhöz, bánathoz, barátsághoz, szövetséghez, hithez és családhoz (Kéken, 50x50). Zsimbi képeiben gyakran felfedezhetjük a transzcendens vonásokat, a természet finom antropomorfizálását. Műveiben egyaránt megtaláljuk a szenvedély viharát, a kudarc okozta fájdalmat, az élet és halál kettősét (Legyen sírjára virág, 40x55), a sugárzó lét elsöprő örömét, a küszködés kínját, madárhangon, madárdal kíséretében. Képeinek zeneisége az, ami azonnal értő fülekre talál, rezonanciát váltva ki a nézőből.
Nem passzív nézője a világnak. Képei történéseket és cselekményeket hordoznak, mágiák is. Az életöröm, az életbánat megtestesülései (Megtaláltam 1., 70x50). Kortalanok. Semmi sem vénül, a fészek sem, a madárszárny sem. A repülés vágyát látjuk, a felemelkedést, a büszke ember vágyát, hogy másoktól különbözzön. Ezt a szabad szellemet lánya is örökölte.
Mayer Hella is a természet közelében érzi jól magát. Festészetének alfája és omegája a természet mint tér, mint közelség és a távolság vonzó és taszító ereje, mely hol az egész kép terét áthatja, hol csak egy szegletét. Csendes viharzónák, ellentmondások, anomáliák. Gyöngysort fűz, színeset, fehéret-feketét, szegélyeket varr és köt össze, vagy másképpen mondva mozaikkockákból építkezik, képei hasonlítanak az intarziához, kell egy kis távolság, hogy észrevegyük a kép igazi arcát.
A kékeszöld szín a természethez való kötődését árulja el. Az országút, a belvárosi zöld-sárga-piroslámpás asztfaltutak világát hagyja el, a sebességet, hogy a világ csöndjébe merüljön, hogy szavak nélkül is értse önmagát, az emberi természetet. Mert tévedés azt hinni, hogy Mayer Hella a vadonba vágyna, csalitos ösvényekre. Tüdejét tölti fel, váratlanul, előre nem tervezetten. Fejet hajt a természet előtt. Tiszteli, közel érzi magát hozzá, közel engedi magához a természetet, és közel engedi magát a természethez. Számára természet a szabadság szimbóluma, az önkifejezés helye és ideje. Azonosság és különbözőség felfedezése, felfedése. A megértés, az önmagába mélyedés, az újjászületés helye.
A gyermekkorban az emlékezet csodája, hogy benne a történések, az események sorrendje fellazul, a szekvencialitás feloldódik az egyidejűségben, az egymásmelletiségben (A hely, ahol nem történik semmi 1). Belső terei többnyire nyitottak (Zongoralecke 28., Látogató 7.) A nem létező fal mint ablak nyílik a kinti világra, a természetre, felhőre, szürke hegyvonulatra, fekete napra. A benti tér része a külső térnek, és fordítva. A térviszonyok egymásba csúsztatása, egymásba játszása teszi látványossá és izgalmassá az alkotást. Belső terei magasak, levegősek, semmi zsúfoltság. Talán ez a levegősség utal a hiányra is, valami hiányzik ebből a belső térből, amelyben szobrokat látni, mintha valamiféle antik helyen járnánk, lennénk. A múltban, a múlt foglyaként.
Baracksárga szín uralja az egyik képet (Elvesztettem és megtaláltam 9., 2022, papír, kollázs, tus, akril, 40x50). Úgy lóg, szinte lebeg a festmény a nem létező falon, hogy lezárja a belső teret, korlátozza, de egyben utat enged a néző pillantásának, sárga dombokat láthat. Ez a lezárás eszembe juttatja Velence híres oroszlánját, amely a rakpart felé lezárja a Szent Márk teret.
Magasság és mélység kapcsolódik össze, lépcsők fölfelé és lefelé, épülettestek, árnyak és homályos zeg-zugok. Mayer Hella az árnyékolások nagymestere. Árnyékokból épít világot. Labirintust. Gyerekként már nagyon vonzódtam az útvesztőkhöz, minden formában. Ez a rajongás nem csillapodott. A labirintus szimbóluma lehet az életútnak. Életemben sokfelé elágazó úton jártam, járok. Mindenféle járművel, messzire, még messzebbre, vissza. (https://erdelyinaplo.ro/interju/a-fat-kivagtak-a-kerti-kapu-sem-csikorog-mar#)
Mindkét művész saját kapuját keresi, amelyen képzeletben áthaladhat, és felteheti magának a szimbolikus kérdést: Mi van a Hold túlsó felén? (Benjámin László). Sötétség, nem látjuk, vághatnánk rá a választ. Az elbúvó, szövődő, ismeretlen utak és helyek világában él a két alkotó. A fragmentumok mesterei, egyszerre személyesek és egyszerre személytelenek is. Nem a történet válik a kép domináns elemévé náluk, hanem a látvány nézőre tett benyomása, a kép érzelmi és érzéki tere. Az érzelmi töltetet a festői gesztus, az egyszerűsítés és az elvonás mértéke, az elemek egymás mellettisége, a választások sokasága teremti meg.
A budapesti tárlat egyik fénypontja Binder Károly zongoraművész és zeneszerző nagy sikerű, virtuóz zongorajátéka volt. Ez által még inkább megelevenedtek a képek.
Kölüs Lajos
Hová tűnt az álom nappalaimból?
– kérdezi Márai Sándor, és így folytatja …Az a másik álom, a nappali, mely végig kísért utcán és szalonon, műhelyen és tömegen, az igazi, az a derengő és eszmélő álom, az autóbuszon, jegyváltás közben vagy a fák alatt, egy kerti úton, az a szédülés, mikor átmentem egyik szobából a másikba, az a cél, tárgy és kép nélkül való eszmélés, hogy élek, két semmi között, ez a makacs álom az életről: hová tűnt? (Márai Sándor: A négy évszak)
Mindkét kiállító álma makacs álom. Visszatérő és feledhetetlen. Két semmi között is élnek. Élnek úton, útfélen, különböző országokban, helyüket megállva, álmukat valósággá téve.
Zsimbi selyemszállal kötődik a világhoz, selymes csillogással. Festményei nem pusztán szépek, szemet gyönyörködtető látványt hordoznak, hanem az élet melankóliáját rejtik magukban (A lélek virágai, 50x50). A sors váratlanságát. Ismerős motívumokat fest, könnyedén és tisztán.
Szárnytriptichonja a szakralitás világába vezeti tekintetünket. A repülés, a fölfelé vágyódás szimbólumát látjuk. A rebbenés pillanatát, miközben eltelik egy élet, befejeződik valami. Zsimbi festményeinek költői világa is van, párba állíthatók a versekkel, a páros lét örömei, bánatai tűnnek fel a képeken (Pilinszky „Apokrif”, 50x50). A felejtés, az emlékezés kék-piros-sárga pillanatai.
Festményein a mindennapok valósága ölt tündéri arcot, Zsimbi nem a világ rútságát, szörnyűségét mutatja, vagyis nem a valóságot, inkább a valóság égi mását. A harmóniát keresi, a békét, kerüli az ellentmondásokat, mégis filozofikus gesztusokat felidézve festi meg virágait, virágai együttesét, a virágoskertet, amelynek Zsimbi a művelője, gondozója (Kéken, 50x50). Szerelmes lelkületét sem tagadja, a távolság hűvösségét, a közelség felizzó fájdalmát, csak egy hangot hallottunk, néhány ütemet, és halljuk a csend zenéjét. A belső csend mutatja rejtett és rejtekező arcát (Megtaláltam 1., 70x50).
Szimbólumai néha allegorikus üzenetet közvetítenek. A népi virágköltészet világát képviseli, de már a selyemfestészet által. Műgonddal, ötletet és fáradtságot sem kímélve, hogy a látvány ragadja meg tekintetünket, és tiszta érzelmeket keltsen, még egy téli táj is, elkap bennünket a nosztalgia érzése, szeretnénk ott lenni, egy nagy télben, amely mindent betakar, magát a megszólalót is.
Ha Mayer Hella festményeit nézem, mintha Zsimbi álomvilága térne vissza, több melankóliával és kétellyel (Lenn az ég). Tükörkép ez, megfordított világ, fölötte vagyunk a mindennapok történéseinek. Hellánál nem a virág a domináns képi elem, motívum, hanem a tér és a térbe mozduló test vagy tárgy (Elvesztettem és megtaláltam 1., 2022, papír, kollázs, tus, akril, 40x50). A mozgás mobilitása, hogy a mozgó tárgy vagy lény mindig tart valahová, néha sejtjük, hová, néha meg nem. A mozgás mint a vágy és vágyódás pillanata, késztetése feszíti, súlypontozza a vásznat (Kilátás 8., 2022, olaj, vászon, 80x120).
Semmi sem örök, semmi sem tart örökké, csak az emlék, csak az emlékezet, mert őriz, mert nem engedi a feledést. A mozgás valójában kötés és kötődés, irány a világ felé, az élet irányába. Mozdulni és mozogni kell. Ez a világ törvénye, függetlenül attól, hogy pillanatnyilag hol vagy a világban, otthon vagy idegenben (Látogató 7., 2023, papír, kollázs, tus, akril, 40x50).
Mayer Hella madarai jönnek és mennek is, titkos üzenetet hoznak és visznek. Jelenlétükben ott a bizalom, az el nem hagyás bizalma, támaszok a szakadó lét világában is. Mondhatnám, hogy a varjak magát az életet viszik, az élet hiányára utalnak, mintha Poe madarai lennének (Látogató 6., 2023, papír, kollázs, tus, akril, 40x50).
A mozgás a szeretet jele is, a megtorpanás olyan mozgás, amelynek vektora nulla, se jobbra, se balra, se lent, se fönt (Kilátás 5., 2022, olaj, vászon, 30x60). Elmélyedés, csodálkozás, a lét teljességének befogadása, átélése. És nem tudjuk, hogy a mozgást mi teszi kínossá, a mozgó lényt bénává. Mayer Hella képi víziói a lélek tükreivé válnak (Csend 1., 2022, olaj, vászon, 30x40).
Referenciálisan is nézhetők Mayer Hella festményei. Biografikusak, vállaltan azok. Magáról az alkotó szubjektumáról vallanak, sosem fekete-fehéren, hanem a pókszem összetettségével. Az alkotó vibráló jelenléte és a jelenlét álcázása teremti meg képeinek belső feszültségét (Megtalált utak, 2022, olaj, vászon, 46x55). Mert, ami látszik, az nem a valóság, ami meg rejtve van, nem tűnik fikciónak. Fikcióvá nemesül az emlék, valósággá a fikció igazsága, fájdalma.
Nem zsánerképeket fest, hanem szituációkat, ismert és váratlannak tűnő helyzeteket, történetté formálva a festő belső világát, érzelmeit. …részben függőség, részben sóvárgás az otthon után, amit már túl bonyolult lenne definiálnom. Emiatt jelenik meg képeimen rendszeresen témaként az út. Ugyanúgy a hiány és a hiánypótlás igénye is inspiráló motívum, vagy nevezhetjük úgy is, ahogy te nevezed: az elvágyódás. A képalkotás mágikus ereje képes az űrt ideiglenesen betölteni: megfestem a hiányzót, és ez békével tölt el. https://orszagut.com/kepzomuveszet/vissza-visszatero-vandor-mayer-hella-interju-takats-fabian-4335
Színei borongósak, kékeszölden is, napfelkeltét időzően, a sötét válik egyre világosabbá, mint amikor álomból ébredve kinyitja az ember a szemét. Előbb hunyorog, még nem lát tisztán, miután kiűzte (kidörzsölte) az álmot a szeméből, magára és a világra ébred. És látja, ami szeme elé tárul, és azt is, ami rejtve van (Kék tó, tiszta tó 1., 2022, olaj, vászon, 80x100; Kék tó, tiszta tó 2., 2022, olaj, vászon, 49x100; Kék tó, tiszta tó 3., 2022, olaj, vászon, 90x90). A férfi oldalt ül a tengerszemnek, mintha nem is érdekelné a látvány. Ez a közvetettség engedi meg, hogy arra gondoljak, az ülő alak lelkét is látom. Nem egyek, de összetartoznak, egymás tükrei. A sziklatömbök, ahogy egymásra rakódnak, nyugalmat és védelmet is sugároznak, szilárdságot, belső tartást.
Festményei olajképek, lírai vallomások, impressziók a tájról, a térről, az emberi lényről. Klasszikus formák, de sajátos, a berögzültséget kerülő technikával, finom, leheletszerű ecsetvonásokkal, átmenetekkel jönnek létre. Ecsetvonásai szűrik a fényt, a világ tűnékenységét ragadják meg, foltosan, lazúrosan.
Festményei túlvilági varázslatok, melyekben ott lapul az örök gyermeki kíváncsiság. Számára a tér az a hely, ahol nem válik szét a tudatos és a tudattalan lét. Nincs határmezsgye, minden átmeneti, a formák és terek összekapcsolódnak, az átváltozás és az átlépés mozzanatai az idő múlását függesztik fel, a végtelent idézik meg. Talán első látásra félelmetesnek tűnhetnek a természeti formák a parányi alakokhoz képest; a vásznakon látható természet meseszerűsége oldja idegenségérzetünket, de sohasem szünteti meg azt.
A belső térbe helyezi a föld alatti világot, a megnyíló sötétséget az egyik művében (Elvesztettem és megtaláltam 7., 2022, papír, kollázs, tus, akril, 40x50). Mi más ez, mint pokolra szállás kezdete, kísérlete, a hármasság szent jelképével, titkával.
Mayer Hella a jövőt is alakítja, ha erre ritkán gondol is a látogató. Amit lát, és ahogy látja, a jövőbe vezeti a néző gondolatait. Egy felfordult világban őrzi az otthon utáni vágyat, az összetartozás erejét, a természet, az álom és valóság iránti szeretetet. A forma változhat, a belső ugyanaz marad.
Mindkét művész az egészen kis dolgokban, a véletlenekben, a jelentéktelenségben, a tűnő pillanatokban találja meg eltűnt és el nem tűnő álmát.
