Porlunk, mint a szikla?

Bölcs emberek mondják, hogy egy nemzet akkor hal meg, ha nincs az egyéni és csoportérdekeken túlmutató CÉLJA. Azt is mondják, ha letér a saját, Isten szabta ÚTJÁRÓL.

Az ÚT-ról, ami a hagyományok, történelem és a mindenkor aktuális jelen összhangzata, harmóniája. Ez legalább a túléléshez elég. De igazán és jóvátehetetlenül akkor hal el a nemzet, ha szívében, ösztöneiben nem talál megoldást, nem talál választ. Mert minden nagy dolog a hangulatokban, ösztönökben, sejtésekben, intuícióban dől el – mint a szerelem, a szeretet vagy gyűlölet. Ne becsüljük túl a rációt, s ne becsüljük alá az irracionalizmust! Az irracionalizmus nem csak ész-alattit jelent, inkább észen-túlit. Felfoghatatlant, istenit vagy ördögit. A magyarság esze és szíve a XX. századig, az első világháború végéig, vagy talán 1956-ig csodálatosan együtt élt, egyensúlyban volt. A nemzet, a nép veszíthetett háborúkat, de a hit, a konok hit megmaradt, minket nem győztek le, mert többszörös túlerő gázolt le! A költőfilozófus Nietzsche mondta, „Szeretnék olyan egészséges lenni, mint egy magyar.” Ez a lengyel eredetű német tudott, megérzett valamit. Nem mi indultunk romlásnak, hanem a világ körülöttünk – s ez, mint minden hamis, torz és rontó világ – magát kiáltja ki egyedül tökéletesnek. Haladónak. Üdvösnek. Régen a magyarok százezrei haltak a mongol, török, orosz, satöbbi fegyverek által – most úgy tiltakozunk, dacolunk – hogy meg se születnek a magyar gyerekek. Nem adunk ennek a képmutató, pénzközpontú, sekélyes világnak kis magyarokat. Nem kellettünk – hát ti sem kelletek. A mai művi világban, amit virtuálisnak is neveznek, ma is magányosok, árvák vagyunk, így hát nem szülünk, így hát fokozottan vegyes házasodunk. Ráadásul megmagyarázzuk. Vajon az unokáink, dédunokáink – ha lesznek még, mit szólnak majd e magyarázatokhoz? S magyarul szólnak -é?

A vegyesből lehet nemes ötvözet, minőségben új, jobb, lásd a bronzot, a nikkelacélt, a rozsdamentes késeket, a nóniuszt.

A vegyesből lehet hasznos, de terméketlen zsákutca, ott van az öszvér.

A vegyesből lehet mutáció. A mutáció lehet ellenőrizhető, lehet ellenőrizhetetlen. Birtokolható, vagy téged birtokba vevő. Ilyenek a baktériumok, vírusok és a globalizáció, az ámokfutó média, a sajtó.

A vegyesből, sokszínűségből lehet, lett a magyar, ugorok, szkíták, szarmaták, jazigok, hunok, avarok – majd szlávok, germánok, latinok, satöbbi. Ami őket, őseinket összehozta, nem a nyelv – hanem az életmód, világkép, istenkép, virtus –, más szóval, a Szabadság és a Rend. Szabadságban a Rendért – Renddel a Szabadságért. Ha egy bizonyos optikából nézzük, a magyar történelemnek ez a veleje, gerince, Szabadság és Rend egyensúlya, tánca, vívódása, évődése, vajúdása. Talán a Szabadság a férfi, a Rend az asszony. Gyanítom, hogy így van. Egymást kiegészítik, egymást időlegesen pótolhatják, istápolhatják s egymás számára pótolhatatlanok.

Nem a legnagyobb bajunk – de lék, deficit a vegyes házasság, elsősorban a határokon túliaknál – ahogy kényelmességből, netán közömbösségből emlegetjük őket. A határon túliakon belül is vannak „túliak”, Kárpáton-túliak (moldvai csángók), szülőföldön túliak s „nemzeten túliak”. Mármint, hogy túlteszem magam magyarságomon, nem ez a legfontosabb, nem érdekel. Az ilyen emberek gyakorta azt hiszik, többek, mint magyar, pedig kevesebbek. Aki nem képes megélni, átélni, átérezni fajtáját magyarként – németként, szerbként, románként, akármiként talán különb lesz? Fából vaskarika? Nézzük a tényeket. Romániában 1992–2001 közötti időben 160 887 magyar házasodott – ebből nem magyar házastársat választott 28.401 személy – azaz 17,7%. Az erdélyi megyék szerinti megoszlás, a „leg” -ekre figyelve, a 17,7%-tól jó messze, Hargita megyében a megkötött házasságok 3,3%-ban vegyesek. Kovászna megyében ez 4,8%.

A másik véglet Krassó-Szörény megye, ahol a frigyre lépett magyarok közel 77%-a nem magyar társat választ. Hunyad, Szeben, Temes megyében ez az arány 60% fölötti. Arad megyében 41,1%-ban vannak a „vegyesek”. Koktél, lecsó, gyüvecs – ahogy magunk között mondjuk.

A Felvidéken, vagy ahogy mondani illik, Szlovákiában a magyar–nemmagyar családok aránya 27,75%! Nem kommentálom.

A volt Jugoszláviában érdekesen alakult, az ún. vajdasági magyarok közül (Bácska, Bánság) 1956-ban 18,1% élt vegyes házasságban, míg 1964-65-ben 25-26%. Köztük egy nagyvarjasi is, K. I., aki a ’60-as években hazalátogatva azt mondta, ő nem szerb, ő nem magyar – hanem magyarul beszélő jugoszláv. Mert, idézem, „Löhetök magyarul is jugoszláv. Tito nem bánt minket, úgy beszélök, ahogy akarok, a noviszádi rádióból meg többet megtudok, mint a Kossuth Rádióból. Noviszádon szép magyar nóták vannak.” Pont. Ennyi. Megint nem kommentálom.

Visszatérve Romániára, 1992-ben kb. 820 ezer magyar nemzetiségű házastársból közel 106 ezer vegyes házasságban élt. E vegyes menüből alig 22,8% a magyar tudatú, magyar elkötelezettségű család. Ha most a statisztikákat, valamint Horváth István, Hoóz István és Szilágyi N. Sándor tanulmányait véve alapul, utánaszámolok, osztok-szorzok, kivonok-összeadok, akkor summa summarum, a romániai magyarság vesztesége 1920–2013 között kb. 220-230 ezerre becsülhető. Ennyivel lettek többen a románok és ennyivel lettek kevesebben a magyarok. De ez nem ilyen egyszerű, a

„távolság” a két nép között 440-460 ezer fő, mert ami eltűnt itt (mínusz), az megjelent túl (plusz). A magyar lányból lett román feleség román gyereket szült, a magyar legényből román gyermek apja lett Ceaușescu egyszer azt mondta a nyolcvanas években.

Semmi rossz nincs abban, ha az együtt élő nemzetiségek a románokkal házasodnak össze, annál okosabb, egészségesebb gyermekek születnek – kommunista jövőnk zálogai. Eme „zálogok” jelentős része janicsárrá vált. Mint minden renegát (prozelita, neofita) bizonyítási kényszerben, „önazonossági görcsben” szenvedtek. A legszadistább szekusok, a leghabzóbb szájú „újrománok” kerültek ki közülük. Nem tudják elfogadni se önmagukat, se cserben hagyott fajtájukat – olvassuk csak Cseres Tibortól a Vízaknai csatákat, vagy Rákosi Viktortól az Elnémult harangokat, vagy akár Tamási Áron vagy Dadai Zoltán műveit. Legutóbb (2012) Madaras Orsolya Borbála című színműve boncolgatja a kérdést. Élveboncolás ez, fájdalomcsillapító nélkül!

Dumitrescu Attila és Tölgyesi Traian

Hit, remény, hagyomány és tudás nélkül minden nép elvész. Ne keressük mindenben a rációt, a logikát – az csak olyasmi, mint a tűzoltó vagy az orvosi diagnózis. Dosztojevszkij azt mondta, ha minden ésszerű lenne, akkor nem történne semmi. Nem lenne szeretet és gyűlölet, szép és rút, jó és rossz, hit és kétely, építés és pusztítás. Minden pont a helyén lenne, pont ott és pont úgy és pont, amikor. Mint a temetőben. Vagy a bolondok házában. Néhány szemléltető példa. Három éve a Székelyföldről egy népes társaság keresett fel – Szarvasról jövet, Erdélybe menet. Nohát béhívtuk őket, traktáltunk s mikor bémutatkoztak, az egyik Dumitrescu Attila! Szabadidejében magyar néptáncos, kifogástalanul beszél magyarul, büszke a székelységére – de ha mán Dumitrescu, ő nem tagadja meg, ő van annyira erős, hogy még ezt is elviselje!

„Mert – mondta nekem – nem a származás számít, hanem a lélek! A többi csak duma.” Így a fiatalember. Nem bántad meg? kérdeztem túle, némi elrozsdásodott és kiégett romantikával. „Nem értem. Én ettől vagyok én, én így vagyok én” – mondta a Dumitrescu nevű Attila. Másik, 1976-ban a román hadsereg katonái vagyunk Mária- Radnán.

Egyik társunk neve, magyar ö-vel Tölgyesi Traian. Az anyja istenit, ez magyar! Szólunk hozzá magyarul, elzavar. Ő nem magyar – de azt nem mondta, hogy román is. Hát akkor miféle? Jogász volt. Meglátogatta a felesége. Gyönyörű nő, ráadásul ez a Tölgyesi Traian egy alacsony figura, mi csak „kerti törpének” hívtuk. Kiderült, hogy egy román pópa lányát vette el. Vagy az őt. Mindegy. S itt és most megint szólnunk kell a román ortodoxiáról. 1784-ben, a Horea, Closca és Crisán vezette erdélyi román lázadás idején kb. 3-4000 magyart irtottak ki. Csak mert magyarok! Nem számított, hogy nemes, pap vagy jobbágy volt. Volt egy kivétel, mivel Closca lázadói között természetesen ott voltak a pópák, ha egy magyar lány, asszony ott és mindenki szeme láttára áttért az ortodox hitre – életben hagyták. Előtte szeme láttára verték agyon a férjét, apját, testvérét, mindegy. Rögtön összeadták egy délceg román legénnyel – aki immár nem akarta kipusztítani a pár perce még gyűlölt sátánfajzatot, mert hisz immár ortodox, tehát román volt. S tanúk előtt kellett elhálják a nászéjszakát... Így tétetett pont az „i” -re, biztos, ami biztos. Némely helyeken 1848/49-ben ez megismétlődött, Abrudbányán, Zalatnán, Brádon, Nagyenyeden s az erdélyi Mezőség falvaiban. Amíg be nem vonultak Kossuth honvédei. Egyszerűsítve a dolgot, elmondható, az ortodoxia (görögkeleti, bizánci egyház) teremtette a román népet – DE az erdélyi görögkatolikus egyház a román nemzetet. A Rómával egyesült erdélyi román klerikusok találták ki a dáko-román, ősi latin eredetet, és vezették be a latin ábécét s a szószékről, katedráról hévvel, fanatizmussal hirdették: az ősiség, elsőbbség jogán a románoké Erdély. A román–magyar vegyes házasságokat az ortodox egyház nemcsak megkönnyíti, hanem minden módon pártolja is. A házasulandó magyar szinte észre sem veszi, máris átkeresztelték óhitűnek, azaz románnak. A római katolikus egyház az ő különleges elvárásaival, bonyolult, bürokratikus formaságaival egyenesen megkönnyíti ezt. A román államhatalom mindenkor (a kommunizmus éveiben is) támogatta, védte az ortodox egyházat – az ortodox egyház mindenkor támogatta, védte a mindenkori román államhatalmat. Összenőttek, mint a sziámi ikrek – egyikük halála a másik pusztulását jelentené.

A vegyes házasságok két, történelmi léptékű groteszkje, paradoxonja a közelmúltból

Alexandru Draghici (1913–1993) a kommunista Románia mindenható, kegyetlen belügyminisztere, egyben a Securitate főnöke volt 1952–1965 között. Felesége Czikó Márta, egy Bukarestben született magyar lány lett. Ceaușescu „trónra lépése” után (1965) Draghici kegyvesztett lett, még a kommunista pártból is kirúgták, de azért volt mit aprítania a tejbe. Draghici és Czikó Márta a nehezebb időkben kitartott egymás mellett. Ceausescu bukása után, 1990-ben a házaspár Budapestre költözött-futott, az itt élő Alexandra lányukhoz. Politikai menedékjogot kértek és meg is kapták. Az Antall- kormány azzal tagadta meg a bukaresti kiadatási kérelmet (1991), hogy Draghici tettei elévültek... Ha valaki nem tudná, mi az abszurd, ebből megtanulhatja. A leányuk, Alexandra, egyébként még a Kádár rendszerben került Budapestre. Draghici arra a magyar népre bízta életét és nyugalmát, melynek erdélyi részére, különösen 1956 után páratlan kegyetlenséggel sújtott le.

A sors fintora, hogy ugyanaznap halt meg, mikor Antall József (1993 dec.12), s ugyanúgy Budapesten.

Másik példánk még él és virul. Ő Virgil Magureanu, eredeti nevén Asztalos Imre. A szeku utódaként megalakult román titkosszolgálat, a SRI főnöke volt 1990–1997 között! A Szatmár megyei Hadadgyőrteleken született 1941-ben, magyar apától és román anyától. Szatmár megye akkor megint Magyarországhoz tartozott, ha úgy is marad, valószínűleg ő is megmarad Asztalos Imrének. Ám a tehetséges, becsvágyó Asztalos jókor „váltott” anyja nevére, Magureanura. Elvégezte a bukaresti egyetem filozófia szakát, politikatudományokból doktorált s 1972-ben, hogy, hogy nem, a Szeku munkatársa lett. Legutóbb, 1997 után a bukaresti egyetem professzora volt, diákjai általában kedvelték műveltsége, humora, stílusa miatt. Magureanu jól ismeri a magyar nyelvet, magyar kultúrát, magyar észjárást – a román titkosszolgálat főnökeként ennek nagy hasznát vette. Janicsár, renegát, szerencselovag, magyar nemzetáruló, román hazafi?! Ki képes ezt megmondani, talán még ő sem.

Végül néhány megfigyelés, tapasztalat szülőfalum, Nagyvarjas világából

Az 1910-es népszámláláskor magában Nagyvarjason mindenki magyarnak vallotta magát. A közigazgatásilag hozzá tartozó Szederháton s Kisvarjason éltek románok, a község 1755 főnyi lakosságából 137 vallotta magát románnak, szerbnek vagy németnek. Trianon leszakított minket a nagy alföldi magyar tömbről – szórvánnyá váltunk. A húszas-harmincas években ritka volt a magyar–román vegyes házasság, mindenki visszavárta az igazságot és a magyarokat. A magyar államhatalom-védőhatalom megszűnt ugyan, de a remény s az emlékek erősek voltak. A különböző nyelv, vallás, hagyományok – no meg a kölcsönös bizalmatlanság, előítéletek – szinte falként óvtak az összeolvadástól. A második világháború meghozta az ún. „felszabadulást” s vele a „proletár internacionalizmust, a népek testvériségét”, de maradt a román világ. Az ősi, hagyományos, kipróbált kereteket szétverték – a nemzet, a vallás, a hagyományok idejétmúlt, ellenséges fogalmakká váltak. Beindult az iparosítás, a városba vándorlás. Szó szerint talajt vesztettünk, gyökértelenedtünk. Több s több lett a vegyes házasság. A városba (főképp Aradra) elvándoroltak román környezetben román óvodába, iskolába jártak, román játszótársaik lettek. Kell-e tovább részletezni? Történelemórákon azt tanították, micsoda csodálatos, civilizált, ősi-hősi nép a román, míg a magyarokról annyit, hogy barbár, kegyetlen, műveletlen, beképzelt, elnyomó horda. Ezt sulykolta a propaganda, a sajtó, a különféle rendezvények. Micsoda megtiszteltetés románnak lenni! A régi öregek ítéletei-előítéletei egyre ritkábban hangzottak fel, egyre ritkábban találtak értő fülekre. „Csizma a csizmával, bocskor a bocskorral”. „Kutya-macska lakodalom.” „Minek keveröggyön a tűz a vízzel?” Az egyik öreg így fakadt ki, „Oszt mi lössz az onokámbul? Éggyik lábán csizma, a másikon bocskor?”