Örömhír az önmagáért való szépségről

A költemény szépsége a platóni esztétika szerint nem öncél, nem díszítmény, hanem az igazság testvéri támasza és energiaközvetítője. Ám a 19. század közepe óta az európai költészet egyik fő ágának alkotói sorozatos erőfeszítéseket tettek azért, hogy megjelenítsék az önmagáért való szépséget. Ebbe az áramlatba tartozik főként a parnasszizmus és a szimbolizmus művészi programja. Közös bennük a l’art pour l’art elve – a művészet öncélúsága –, illetve a „poésie pure”, vagyis a tiszta költészet igénye. A vers nem óhajt valami másnak a szolgálatába állni. A szerző kizár verséből minden hasznossági szempontot, elméleti vagy politikai állásfoglalást.

Előttem van Hegyi Botos Attila verskötete, amelynek egyetlen mondata sem utal eszmei harcra, tiltakozásra, társadalmi jogkövetelésre és hasonlókra. Tanításra sem: az olvasótól nem vár egyebet, mint hogy részesüljön az alkotó által közvetített esztétikai hatásban. A költő visszahátrált a költészetnek százhúsz-százharminc évvel ezelőtti, nagy útelágazásáig, hogy a verset más irányába fordítsa, mint amilyenbe a huszadik század különböző elméletei terelték. A mallarméi fordulatra gondolok. A francia költő a líra „homéroszi eltévelyedéséről” írt, amely a törzsi háborúk, az örökletes gyűlölködések, hatalmi harcok és egyéni vágyak történetében formálódó sors külsőségeiről szól. Szerinte a költészetnek vissza kell térnie a tiszta esztétikum talajára; maradjon meg a lélek táplálékának és borának. Legyen a költészet lelki szabadság, gyönyörködés önmagáért, legyen bűvös erő, amelytől a kő meglágyul, mint Orpheusz szerelmes énekétől. A vallásos hitnek és a létfilozófiai gondolatnak is csak annyiban adjon teret, amennyiben ezek magából a műalkotás belső törvényeiből fakadnak, és nem korlátozzák semmiben. A kötet – az Evangélium címnek megfelelően – örömhír a vallásos áhítattal övezett szépségről. A költészet – és az általa érintett társművészetek – Hegyi Botos Attila könyvében, Németh Lászlóval mondva, üdvösségüggyé emelkedik. S ha már vallást említettem: verseinek világában vezető helyen állnak a görög kultúra elemei, így vallás helyett inkább érdemes mítoszról, a szépség mítoszáról beszélni. Mindamellett a versek érzelmi szempontból megfelelnek a keresztényi és buddhai szeretet elvének. Megfelelnek akkor is, ha az Isten halálát bejelentő Nietzsche is hatott rá: Hajnalpír című verse a német költő-filozófus egyik művére utal. Az ő szelleme lebeg a Hüperión fölött: „Művemben élek, egy vagyok művemmel. A boldogsággal. / Minden pillanat az én pillanatom. / Mert Én Vagyok. Feltétlen és igazat adva és elfogadva. / Egyedül nekem nincs mit megtagadnom. Hová igazodnom.” A vers alcíme: Valahány Hüperión emlékezetének – az egyes szám első személyben beszélő tehát az Apollón istent megelőző titán, a Fény trónfosztott ura. Vele azonosulni hősies vállalkozás, és ennyiben Hegyi Botos költészete nem nélkülözi a tragikumot.

Versei csodálatra méltó egyöntetűséggel és művészi következetességgel visznek végig a könyvön egy parnasszusi szépségben fogant stílust. Szabad verseiben a költői formálás nem verslábakkal vagy hangsúlyos-hangsúlytalan szótagok periodicitásával jut érvényre, hanem arányosan rövidre szabott s a lélegzetvételhez igazodó, többnyire nyolc-tíz szótagra szorítkozó verssorokkal. A költemények terjedelme általában egy nyomtatott oldalnyira rúg. A műfaj háladal, himnusz, imádság vagy idill, és csak ritkán elégia vagy gondolati költemény. A derűs szemlélődés állapota jelen idejű. Nem kiált „evoé”-t, mint a szépségkultuszt illetően egyik elődjének tekinthető Áprily Lajos diákja. A derű szüntelen jelenléte nem harsány kacagás, csupán csöndes mosoly. Debussy édesbús, élveteg melankóliája jut róla eszembe, nem véletlenül: a kötet egyik versének címe, az Egy faun délutánja ettől a muzsikustól származik. A zeneszerzőt gyakran illetik a képzőművészetből átvett impresszionista jelzővel. Lágyan körvonalazott, egymásba olvadó hangszíneket, „hangulatfestő” jelleget értenek rajta. Tóth Árpáddal vagy Kosztolányival is példálóznak. Hegyi Botosra tekintve is leszűrhetjük a tanulságot: a szépséget minden más fölé helyező vers szorosabb kapcsolatot tart a képzőművészettel vagy a zenével, mint más költői irányzatok követői. Rilkét is szívesen említem példaképei között, de ő hatalmas létkérdésekkel birkózott, s ez a küzdőszellem Hegyi Botosnál ritkán van meg. Az ő „angyala” nem „irtózatos”, mint az osztrák költőé: gráciákra, tündérekre hasonlít inkább. Újplatonista szemlélete mintha lerövidítené a dolgok és ideájuk közötti véghetetlen távolságot, amely a költőket rendszerint kétségbe ejti. Költői tájképei a mediterrán égöv és a délszak napfényes helyszíneiről, főként a tengermellékről valók, mint az észak-európai művészeknél gyakorta, és sikerrel állandósította azt a boldog, erotikus hangulatú idillt, amelyet Thomas Mann Varázshegyében Hans Castorp álmodott meg a hóborította Alpokban. A hazai „pannon táj” sem hiányzik költői térképéről, de ez a név is a természeti szépségben dúskáló versek egyöntetűségébe illik. Kedvelt helyszínei „virágba borult mediterráneumi tengermellékek”. Lokálisan meghatározott verseiből a Zugliget, július című Jékely Zoltán ifjúkori szerelmes regényének, a Zugligetnek is címadója. Van-e a földön szebb fővárosi panoráma, mint amely a Tündérszikláról nézve feltárul? A Határvonalban olvassuk: „tekints bárhová: / ez a te országod. Ki lehetne / itt nálad otthonabb, Orfeo?”

Költőnk verseinek egyik szembetűnő eszköze a szókincs. Nehezen tudnám felsorolni a sokféle színű és formájú énekesmadarak, lepkék, csillogó hátú bogarak, a vízben cikázó aranyhalak, ásványok, kristályok, gyümölcsök, színes bogyók, virágok, tetszetős alakzatú sziklák, tengeröblök, kagylók, fjordok, fények és árnyalatok hagyományosan szépnek tartott sokaságát. A természet ékszerei ezek; igéző csillogásukat a sóvár férfiképzeletnek köszönhetik. Nevük sokszor már önmagukban is a szépség képzetét, hangulatát hinti el képzeletünkben – csak mutatóban idézek belőlük: aureola, éjkámfor, turmalin, bellis perennis, cor cordium, mariposa, rhizophora, mimózaszál, planéták, najádok (hableányok), kérészfelhők (rajzó tiszavirágok), szilfek (szilfidek), égiszek (bárányfelhők), angelit, alabástrom, opál, goetheit, hibiszkusz, anemóna, orchideák – s a zenére, színházra utaló szavak: arpeggio, fúga, overture, pavane, menüett, szinkópa, fuvola. Nietzsche annak a vágyának adott hangot, hogy „művészetet, minél több művészetet, hogy a létezés borzalmait el tudjuk viselni”. Hegyi Botos Attila minden tőle telhetőt megtesz ennek érdekében.

Kimeríthetetlen bőségszaruból ontja az olvasó elé a szépséget, mely azonban eredendően több, mint dekoráció. Az igényes életérzésből és a sokszor undorító társadalmi lét súlyos kritikájából erednek, mely szerint ki kell zárni a vers világából mindent, ami taszító, erőszakos, rút vagy bántóan groteszk – ez utóbbi minőség nála csak a mosolyogtató kölyökállatok társaságában előforduló változatban merülhet föl. A bőségszaru ősi vágyálma az emberiségnek – hőn áhított létezését a képzelet világában senki sem vonhatja kétségbe. A boldogságversek közül külön említendő a Bőség. A szépség megragadása is különös képességeket követel: „S mondd, te szív: / mit kezdenél azzal / a tékozló, odaadó bőséggel?” Az irodalmi életet ismerve megteheti valaki, hogy tetszetős csillámokkal teleaggatott karácsonyfának csúfolja ezt a nyelvi pompát, de ez a költészet éppen azzal kínálja meg befogadóját, amitől oly sokszor megfosztották az embereket: a megválthatósággal. Tanulni kell a szépet, ahogyan Nemes Nagy Ágnes írta, „tanulni kell a fák kimondhatatlan tetteit”. Jobbik énünkhöz szól. Ahhoz az énünkhöz, amely fölismeri az esztétikumot, s nem marad iránta közömbös.

A teremtés ősi korszakában a halak egy része a magasba vetette magát, hogy több oxigénhez jusson. A költő a való világ közegéből képzelete révén egy másik világba, a mennyei paradicsomba szeretne repülni. Teszi ezt jelképesen, újsütetű szimbolistaként, megismételhetetlenül. Mintha egy repülőhal kiugrásának boldog pillanatát örökítené meg, amely talán a madárlét első kísérlete volt. Érdemes erről a pillanatról „evangéliumot”, örömhírt hozni. „(…) Érez / szépséget, maga magából / folyvást születni” (Záruló vizek).

Van ennek a szépségideáltól tartósan megigézett lírának kockázata – hogyne volna, mint bármely látásmódnak és témaválasztásnak. A tetszetős dolgok a giccsművészetnek is rendelkezésére állnak, hogy megvesztegessék szépérzékünket. Ámde az, ami önmagában nézve csupán díszítő elem, szervesen fölépített világképbe illeszkedve hitelességet nyer. Hegyi Botos Attila külön világot épített föl magának, mert az úgynevezett objektív valóság ártalmait szeretné a műalkotás erejéig maga mögött hagyni. A példákban felsorolt dolgok szervesen illeszkednek a versek kompozíciójába, amelyekből egy következetesen fölépített tájlíra bontakozik ki. A költőnek szüksége lehet arra, hogy – mint Hegyi Botos Attila – édeni tájfestészetet műveljen, mert a való világ dolgaiból csupán az általa meghatározott részleteket fogadja el. Verseinek világa főként a mediterránum és a sugárzásban csillogó déltengerek dolgaiból szerveződik édenivé. Számára az évszakok, a napsütéses és bárányfelhős ég, a holdfényes és csillagos éjszaka, a feltarajló hullámokat vető tenger formai játéka, a madarak vonulása vagy zsinatolása és a színes kabócák cirregése becsesebb dolog, mint az uzsorásnak az összebitorolt vagyonát megkétszerező haszon. Mondhatja bárki, hogy ennek a költészetnek nincs köze a hasznos, fontos és szükséges dolgokhoz – attól függően persze, hogy honnét s mihez viszonyítva mérlegeljük. Mondhatják fényűző fölöslegességnek, de ha ízlésünkre merjük bízni ítéletünket, akkor hozzáteszünk az ítélethez egy szócskát, és tudatunkban más hasonlókkal együtt elhelyezzük ezt a poézist a szent fölöslegességek tárában. A szépség nélkül kitűnően el lehet élni, de nem érdemes.

Hegyi Botos Attila: Evangélium. Versek. Cédrus Művészeti Alapítvány – Kortárs Könyvkiadó, Budapest, 2021