A költemény szépsége a platóni esztétika szerint nem öncél, nem díszítmény, hanem az igazság testvéri támasza és energiaközvetítője. Ám a 19. század közepe óta az európai költészet egyik fő ágának alkotói sorozatos erőfeszítéseket tettek azért, hogy megjelenítsék az önmagáért való szépséget. Ebbe az áramlatba tartozik főként a parnasszizmus és a szimbolizmus művészi programja. Közös bennük a l’art pour l’art elve – a művészet öncélúsága –, illetve a „poésie pure”, vagyis a tiszta költészet igénye. A vers nem óhajt valami másnak a szolgálatába állni.