Sem úr, sem paraszt

„És amikor legnagyobbjainknak, Petőfinek és Madáchnak születési évfordulóját ünnepeljük, ne feledkezzünk meg arról, hogy Vas Gereben is 1823-ban született” – zárul a Magyar Elektronikus Könyvtár (MEK) remek, aláírás nélküli ismertetője méltatlanul elfeledett nagy írónkról.

Igen, a lassan véget érő, komor 2023-as esztendő nemcsak nemzeti költészetünk és drámaírásunk két szupernóvájának kétszázadik születési évfordulója, hanem egy másik, egykor ragyogó csillagé is, mely alig pislákol a magyar irodalom tüneményes égboltján. Pedig a szabadságharc bukása után szinte egymagában világította be az éjsötétbe borult magyar tájat. Idézzük tovább a MEK ismertetőjét:

„Voltak olyan évek, hogy Vas Gereben népszerűségben Jókaival vetekedett […]. Hiszen nagyon jóízű, kitűnő humorú, gazdag képzeletvilágú, igazi szórakoztató író, aki nagyon sok részletmozzanatot örökített meg a XIX. század első felének magyar világából.

Petőfivel egyidős volt, ő is 1823-ban született, munkásságának java része a Petőfi halála utáni nem egészen két évtizedre esik, és nem sokkal a kiegyezés után halt meg, 1868-ban, negyvenöt éves korában. Nem volt sem úr, sem paraszt: urasági ispán jogásznak álló fia, aki mindig is hangoztatta, hogy ő abból a középosztályból származik, amelyet az úr parasztnak tekint, a paraszt meg úrnak, tehát idegen itt is, ott is. […]

Nagyon sokat tud a magyar világról attól az időtől kezdve, amikor az ő szülei voltak fiatalok. Apjától hallott még a napóleoni háborúk hazai kalandjairól. Ezt a kort idézi fel első nagy sikerű regényében, a Régi jó időkben. […] A francia háborúk és a forradalom közötti négy évtized az ő vadászterülete. Úgy meséli el az akkor félmúltnak számító emberöltőt, hogy való történelem és kitalált mese, hiteles alakok képzelt hősökkel együtt kavarognak az anekdoták végtelenjéből kikavarodó cselekményekben. Következik a reformkor regénye, a Nagy idők, nagy emberek, azután alighanem legjobb műve, a vándorszínészekről szóló regény, A nemzet napszámosai és minden évben egy újabb könyv. Az olvasók már várták az új Vas Gereben-regényt. Elnézték egyenetlenségeit, pongyolaságait, elragadta őket az áradó mese, a kitűnő figurák áradata, a mulatságos helyzetek mesteri rajza. […]

Nem sokkal a kiegyezés után Bécsbe utazik, hogy onnét írjon tudósítást lapjának. A bécsi utcán fogja el a szívgörcs, befut egy patikába, hogy orvosságot kérjen, de mielőtt kiszolgálnák, összeesik és meghal.

Egy ideig még nagyon olvasott volt. Népszerűsége évtizedről évtizedre csappant. Ma már úgyszólván senki sem olvassa. Kár. Műveinek sok hibája van, de mégis jó és kellemes író. […] Kitűnően ragadja meg a XIX. század első felének atmoszféráját, nagyon sok jellemző mozzanatot örökít meg, elbeszélő modora még akkor is vonzó, ha összecsapja, amit megfogalmaz. […] És tulajdonképpen nem érthető, hogy miért kopott ki ennyire az olvasók köréből.” 

Dehogynem! Nagyon is érthető, miért radírozta ki őt a kiegyezés utáni irodalmi kánon, hallgatta el a nyugatira áramvonalasított nemzeti tudat. Túl reakciós, túl magyar volt polgárnak és proletárnak egyaránt, s a két „haladó” ideológia közt evickélő népiek sem vállalták fel nevét. Még kedvelői, méltatói is avíttnak érezték, és érzik manapság még inkább. Pedig ha nyelve, stílusa elavult is – mely kortársáé nem? –, sok gondolata annál érvényesebb maradt, s a mának is üzen. Olvassunk csak bele az Egy kis ráadás című, az 1856-ban megjelent Nagy idők, nagy emberek végére illesztett vitairatába (a kiemelések tőlem):

„...mit akarnak ezzel a szóval: czivilizáczió?

Sokat megértünk már az igaz, még azt is, hogy az ökröt Párizsba viszik, hogy aztán összehasonlítás nyomán megmondják, melyik faj mennyit ér? Bár azt is megérnénk, hogy az emberi faj közt lelkiismeretes párhuzamot tehetnénk, akkor talán jobban meggondolnák, hogy a czivilizáczió szó nem olyan szó, mint az izé – hogy mindent ki lehet vele mondani, ha a szó megakad a gége belsejében. […]

Emlékezhetnek önök angol parlamenti tagok, franczia és német írók műveire, melyekben rólunk képtelen dolgokat beszélnek komoly képpel, hogy valóságos botrány; míg mi czivilizálatlan magyar kaputosok [kabátosok] legkevesebb három nyelvet beszélünk jól, s nem ritkán, azaz minden városban akad húsz-harmincz ember, ki a negyediket és az ötödiket is érti, ez persze nagy bárdolatlanság, az meg még nagyobb, hogy nálunk világtörténelmet, földrajzot, statisztikát nem tudni nagy szégyen volt... […]

De kár, hogy emberkiállítást nem rendeznek, látnák azt a vadmagyart, ki búzakenyéren és szalonnán, füstölt húson élődik! Minő vadság, hogy még szurrogátkávét nem iszik, mint a cseh földmívelő, vagy rossz teát nem szörpöl, mint az angol és irlandi, ki ünnepnapokon lakik csak jól burgonyával, hanem az mindegy, ez azért czivilizált ember, hiszen angol; ámbár annyira van már czivilizálva, hogy nem nyom egy felnőtt ember száz fontot, azaz egy mázsát, s alig várja, hogy megszökhessék valami vadonba Amerikába, hol valahára olyan állapotra vergődhetik, minőt otthon az angol göbölyöktől és egyéb igavonó marhától megirigylett, daczára minden czivilizácziójának. […]

Az igaz, hogy vendégszeretetünk, nagylelkűségünk, barátságunk egész odáig terjed, hogy egy jó szóért az ingünket is odaadjuk; de hisz ez vadság – ide tehát az oltóággal, tegyünk bele egy kis angol hidegvérűséget, ültessünk teát, hogy czivilizálódjunk!

Pusztítsuk ki ezen rossz tulajdonságokat, a czivilizáczióval ezek össze nem férnek, minálunk még nincsenek börzei kupeczek, ügyes zsebmetszők, világhíres csalók – csak ide azzal a finom czivilizáczióval, majd lesz.”

Lett is, rohamtempóban. Megvan már nálunk a „civilizáció” minden áldása. De nem annyira, hogy a nyugati felsőbbrendűség ne érezné továbbra is kötelességének nemeskeblűen magához emelni bennünket – ezúttal nem téríteni, mint pogány eleinket, vagy civilizálni, mint a Vas Gereben idejében még az ugaron betyárkodó szépapáinkat,  hanem mint csökött diktatúrafüggőket beterelni az általuk definiált demokrácia édenkertjébe.

Kapcsolódó anyag:

Hudy Árpád: Betűszilánkok 3. – Emberkiállítás