„… mikor kelet felől elindultak vala, Sineár földén egy síkságot találának, és ott letelepedének. És mondának: jertek, építsünk magunknak várost és tornyot, melynek teteje az eget érje…”

 (Mózes 1, 11,3)

 

Fel, fel, fel a magasba! Hogy döngethessük meg az Ég boltozatát!

S kiáltsuk: Hol vagy, Isten? Hol vagy? Hol? Hol?

És hol vagytok emberek? Te és te és te? Gyertek, segítsetek!

Gyertek a falakra vagy a téglaformázó asztalok mellé! Te vagy, ember, az egyetlen a teremtésben, aki ezt tudod! Téglavetőformát alkottál, készítettél, s módozatot gondoltál ki, találtál erre. Előbb formázod, aztán szárítod, majd égeted a téglát, és végül: falakat emelsz belőle. Égbe nyúló falakat! Hatalmasakat! Mert fel akarsz jutni az Égbe, Isten birodalmába. Mert a nagyság! A hatalom!

Hiszen a világ ura akarsz lenni.

Jertek, égessünk téglát és égessük ki jól; és lőn nékik a tégla kő gyanánt, a szurok pedig ragasztó gyanánt. (Mózes első könyve, 11,3.)

A korodból kilépni nem tudsz, benne élsz, hozzá vagy kötve. De mozdítani, mássá tenni a kort, azt lehet. S teheted is! Isten felruházott, hogy uralkodj minden növény és minden állat fölött, hajtsd birtokodba a földet.

Nyissátok meg nékem az igazságnak kapuit, hogy bemenjek azokon, és dicsérjem az Urat! (117. zsoltár, 19.)

Ezrek vetik a téglát, mások bálába rakják, tüzelnek alatta, kiégetik. Aztán jön a sokaság, rakják a saroglyáikra, s lihegve viszik a földből kinövő, majd lassan emelkedni kezdő falakhoz. Torony még sehol sincs, csak a szándékban, képzeletben, de az emberek látják már, s félik is annak leendő hatalmát.

Kémlelő tekintetek… Az eget, majd a földet néző szemek. A munka elkezdődött, folyik…

Magasztaljátok az Urat, mert jó, mert örökkévaló az ő kegyelme (136. zsoltár, 1).

Velem van az Úr, nem félek (117. zsoltár, 1,6).

Hit, hit, hit… És: kételkedés. Mi van, mi lehet fönt? Ott fönt az Égben?

Meg akarod döngetni az Ég kapuját? Vagy: fel akarsz tekinteni az Ég országába? Az Ég birodalmába?

Te, ember, aki szakítottál a tiltott fa gyümölcséből is, mert tudni akarsz, be akarsz látni ama kapukon belülre. Minden kapun, azon is, amely az Égbe nyílik.

S megkérdezni: Ki vagy te, Isten?

Elszaporodott újra az emberiség, elszaporodtak Noé fiai és azok gyermekei. És elszaporodtak a kételyek is. Az Istennel vetekedő ember kételyei, többet látni és többet tudni akarása.

És milliók és milliók sereglenek! Emelkedjünk fel mi is az Üdv Országába!

Vagy: tegyük az Üdv Országává a földet, földünket. Sineár földjét!

Az uralkodni akarók és tudók országává, a mi birodalmunkká! Mert létrejött az enyém és a tiéd fogalma is…

Fennebb! Fennebb! Fel, az Ég felé!

Mind fennebb és fennebb tekint az ember.

A torony pedig épül.

És tornyok épülnek mindenfele. Urban, Urukban, Kisben és Akkádban… Mohendzsodaróban… Bagdadban, Jeruzsálemben, Rómában, majd Bizáncban, New Yorkban és Chicagóban, Washingtonban, Párizsban és San Franciscóban s még Bécsben és Pest-Budán is. Mindenfele! Vágyak tornyai, a magasba törés tornyai. Az Istennel való vetélkedés tornyai. S közben nőnek az aranyhalmok, az érték, a birtoklás halmai. Ha van aranyad, új városokat emelhetsz, vehetsz körül fallal, védheted magadat bennük. És kitörhetsz onnan, a falak közül, s birtokba veheted a világot.

Születnek az új falvak, városok, és emelkednek az azokat körülölelő falak. Magasba nyúló falú falvak a sivatagban. Körfal, a kör közepén kút, hosszú-hosszú kötéllel. És sorban állók a vízért.

Mert víz nélkül nincs élet.

Ahol van víz, ott megjelenik az élet a sivatagban is. Az emberek a falakkal védik az életterüket, az otthonaikat, védik, óvják a vizet, mely szomjat olt, vágyat elégít ki.

S emelik az újabb falakat, Bábel tornyának falait.

Körülötte emberek sokasága, akik már egymást is alig értik. Akik ott ülnek a tervezőasztaloknál. Kiterítik hatalmas lapjaikat, rájuk helyezik vonalzóikat és mérőműszereiket, s születnek a hatalmas tervrajzok és mellettük az ugyancsak hatalmas számoszlopok, folynak a mit és hogyan műveletei. Sürögnek és forognak az épülő tornyok lábainál vagy fenn azoknak a falain. Már ember alkotta gépek végzik a munka egy jó részét. Emelődaruk, kotrógépek. S te, kétkezű lény, csak állsz a magasban, tervezel és irányítasz. Vagy térdedre veszed immár pótolhatatlan munkaeszközödet, számítógépedet, s annak a mesterséges intelligenciáját is szolgálatodba állítod. Miközben: viszik fel a robotemberek a magasba a maltert és a szurkot, egymáshoz pászítják a téglákat, és egymáshoz illesztik a hatalmas kőkockákat.

Az egyiptomiaknál piramisformát vett fel az épített alakzat. Csak ámul az ember, hogyan vihették föl oda, a csúcsosodva magasodó falak emeléséhez azokat a hatalmas, több tonnás kőtömböket. Hogyan görgethették vagy taszíthatták fel és fennebb azokat. A fizikai erő megsokszorozódhat a szellem ereje révén.

Mert akkor még volt Hit! És a hit erkölcsöt szült, ami hirdeti az emberi alkotóerő nagyszerűségét, a fáraóknak, Ré isten fiainak a nagyságát, a római császárok nagyságát, majd a hatalmas bazilikák óriási lépcsőfokain kezükben olvasóikat morzsolgató, áhítattal imádkozó emberek hitét!

Egyiptom óta a lelkek isteni hajón eveztek az ég felé. Már jó ötezer év óta készen is van Dzsószer fáraó piramisa. És készen vannak Gíza piramisai is. És készen van a Szfinx isteni arca is…

Az ember megkapta Istentől az építés, a teremtés, vagy mondjuk úgy: valaminek a létrehozása képességét, és él is vele. Nyüzsög az ember, tízezrek és százezrek arcával, a ti arcotokkal, a kor embere, a tegnap és ma embere. Mérnökök és mesterek, Kőműves Kelemenek és malterhordó Ignácok sokasága. Ott, az idők útjain. Éppen most, ebben a pillanatban. Mert mindig minden csak most történhet. Sem visszafele, sem előbbre lépni a korban nem tudunk, hozzá a mosthoz, Krisztus előtt 8000-hez és Krisztus után 1920-hoz vagy 2023-hoz. A mindenkori mához. S csak egy a közös létünk pillanataiban: a még fennebb gondolata, akarása.

S csoda ez? Hiszen Isten a maga hasonlatosságára teremtett bennünket, embereket. Társaivá tett a teremtésben, s mi nem elégszünk meg ennyivel. Fölébe akarunk nőni!

Van ebben jó is, előbbre mutató. Így fejlődik a világ.

És van rossz is: az örök nagyravágyás, az örök „csak én!” Az én ügyem, az én érdekem.

S közben?

Suhognak a fák! Zeng a magasság!

És valahol – mindig – gürcöl az ember, gürcölnek a milliók. Ki-ki a maga betevő falatjáért küzd. S ez a küzdelem szüli az alkotó embert. A tovább és tovább gondolatát.

Ez is a világ rendje. A milliárdok minden egyedének megvan a maga helye. A maga feladata, mely képességének megfelel.

Minden kor a maga módján, a maga lehetőségei szerint oldja meg a gondjait. Volt idő, amikor egy embert egy négyzetkilométer terület tudott eltartani. Akkor hozzávetőlegesen ennyi terület kellett, hogy a léte fenntartásához szükséges javakat megkeresse, elő tudja állítani rajta. Aztán az örök fejlődés következtében változtak a viszonyok. A termelési képesség növekedésével nőtt a népsűrűség is. Millió és millió ember, millió és millió feladat. Van, ami rád, van, ami rám, van, ami a szomszédodra nehezedik. Egyik vet, a másik fúr-farag vagy arat, befogja a vadlovakat, megszelídíti azokat, felül a hátukra, és száguld. S kilövi a ló hátáról a nyilait, mert ez is feladata, az örök harc, azaz az örök létért való küzdés, küszködés.

S a világ megyen, halad a maga útján.

Bábel tornyának építői ott vannak a vártán, s feltekintenek az Égbe.

Hol vagy, Isten? Vagy, vagy nem vagy?

Azt már tudja a világ, Róma óta tudja: leghatalmasabb mozgató erő a pénz. Azt kell birtokba venni, birtokolni, annak a hátán jutsz, juthatsz fel a magasba, az Ég kapujába. Hogy azt megdöngethesd, s végleg birtokba vehesd.

Isten?

A pénz az Isten! – mondja, vallja korunk embere. Berzsenyi Dániel még az Észt mondta, vélte Istennek.

A kor mozgása: csörtetés. Háborúk dúltak, dúlnak ebben a csörtetésben.

„Legfőbb üzlet a háború” – szülte a mondást a kor.

S az Isten?

A hatalom istene. Mindent ő mozgat, ő ural. Rendszereket dönt – ezt tette XVI. Lajos, majd 130 év múlva a cári család meggyilkol(tat)ásával. S annak hazugság-ígéretével, hogy új és szabad világot teremt. És minden idők egyik legsötétebb rabszolgaságának rendszerét teremtette meg, mondván: ez a szabad világ. És szocializmus. Aztán majdan: a kommunizmus.

Erkölcs? Becsület?

Isten kőtáblára vésette a maga tízparancsolatát. S az évezredek az emberi lélek vezéreivé tették azokat. Ne lopj, ne ölj! Szeresd apádat és anyádat!

Ma már a szeretet, a szerelem is fölösleges. Ne szeresd és ne tiszteld apádat és anyádat! Mert azok nincsenek. Van egyes számú szülő és kettes számú szülő, mondja a genderideológia. És a nemedet nem Istentől kapod, hanem te választod meg. Hiszen az ember szabad, s „ilyenféle” a szabadság.

Tehát a család is fölösleges. S főleg: nem kíván kétneműséget.

Hogy az egész élő világ ennek a kétneműségnek a függvényében létezik, létezhet, így ez a lét törvényének a része?

Kit érdekel ez?

Jóság? Hűség? Szerelem? Szeretet?

Ezek sem kellenek!

Becsületesség?

Ez sem kell!

S ott fent?

Ha van a koroknak arcuk, a mi korunké: érzéketlen arc. Már a Bábel tornya sem „azért” kell. Minek pillért emelni a Hitnek?

Nincs Isten, tehát nincs az Istennek arca sem!

Terjed az istentagadás eszménye.

Nem kellenek a templomok, maga az egyház is fölösleges.

„Most senki sem hisz. Törpe az idő!” (Madách)

Nemcsak a kommunizmus tagadta meg Istent, mint a pártideológiától idegen és elfogadhatatlan „babonaságot”, megtagadja korunk „balliberális” eszmevilága is.

Most már nem Nimród vagy Ré isten fiai állnak az Ég felé tekintő arcukkal a pódiumon, amikor eltakarítja a kor saját őrületének romjait, s elkezdődik az újraépítés, hanem a pénzeszsákok őrei. Ennek a hidegszívű új istennek a fiai. Mert ők a jövő, az Újabb Kor őrei, csiholói, urai.

Ők azok, akik számára Éva szakított a tiltott fa gyümölcséből, s elnyerhették ezzel a tudást, melynek birtokában tervezik, álmodják az isteni óhajt, parancsolatot megtagadó jövőt.

A nemkívánatost.

Nehéz helyzetben hát a világ, az ember, az emberiség.

Ha szorongsz, van okod rá.

Ám Krisztus tanításai megváltoztatták a világ arcát, amely a szeretetben gyarapodott és gyarapodhat ma is.

*

Amikor e sorokat írom, közeleg, hogy ismét zárul egy év, s nemsokára a szenteste apró fényei kezdenek lobogni. Mert azok évről évre újra és újra fellobbannak nemcsak a szent fák ágain, de a lelkekben is. Ahol – ha lopva is, pislákolón is – csak él, mert kell élnie a Hitnek.

A megváltásért esedezik az emberiség…