Az örökifjúság kulcsa(i)

Az íráskutató matematikus, József Attila- és Herczeg Ferenc-díjas tanár, költő, író, újságíró, esszéíró – igencsak gazdag életutat bejárt – Mandics György nyolcvanadik születésnapját ünneplő irodalmi estet február 7-én rendezték meg a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Ötpacsirta Szalonjában. Az alkotó verseiből Böszörményi Zoltán olvasott fel, amelyet Bánkövi Bence csellójátéka kísért. A felolvasást követően Böszörményi Zoltán és Turczi István kérdezték az ünnepeltet.

Napjaink tudományos világát a transzdiszciplinaritás és kereszt-diszciplinaritás jellemzi, vagyis a tudományok közötti vizsgálódás, összekapcsolásódás. Ennek egyik oka, hogy bizonyos tudományok területén, különösen értendő ez a bölcsészettudományokra, egyre kevesebb a kiaknázatlan terület, ezért a kutatónak sokkal mélyebben kell beleásnia magát az adott témába, vagy nagyon új szemmel kell néznie a kutatási területre, hogy valami egyedit, kiemelkedőt tudjon felfedezni. A tudományok közötti vizsgálódás viszont bőven szolgáltat lehetőségeket, nemcsak azért, mert a felvilágosodás után szétvált ágak összefüggései, összekapcsolódásai (például irodalom-pszichológia-orvostudomány) egyre nyíltabban mutatkoznak meg, hanem mert a szélesebb körű, mélyrehatóbb kutatások is egyre másra belekeveredtek más tudományágak területeibe. Jelenünk mérhetetlen információdömpingje, a globalizáció pedig szintén a kapcsolatokra és nem az elszigetelt jelenségekre helyezi a hangsúlyt. Arról nem is szólva, hogy egy felfedezés pillanatok alatt képes eljutni a Föld legtávolabbi pontjára.

Minimális szinten ugyan, de emiatt mind polihisztorok vagyunk – bár talán nem a szó legnemesebb értelmében –, hiszen cikkek és videók tömege juttatja el hozzánk minden terület minden információját, épp csak a kezünket kell kinyújtanunk (a telefonunkért).

Önmagában azonban ez a rengeteg információ mit sem ér. A mai kor értelmiségét éppen az emeli ki a tömegből, hogy nemcsak befogadja az információkat, hanem azokat kritikailag megszűri, értelmezi, asszimilálja, hasznosítja. És természetesen nemcsak egy oldalról nézi az érmét, a világot.

Amikor valaki egyetlen tudományterületnek szenteli magát, minduntalan azt tapasztalja, hogy még mindig rengeteg minden van, amit nem tud, számtalan információ, amit nem szerzett meg. Mára annyi tudást halmozott fel a társadalom minden egyes területen, hogy mindaz egyetlen ember fejében el sem fér. Ráadásul miközben ez a kutató saját szakterületébe merül, minden más tudomány előtt sok esetben értetlenül áll. Napjaink egyik legnehezebb döntése, hogy kiválasszuk azt a területet, amit talán jól fogunk ismerni, talán nem, de minél inkább magunkévá tesszük, minden máshoz egyre kevésbé leszünk képesek hozzászólni. Vagy felvállaljuk azt, hogy, bár több területen szerzünk ismereteket, az a tudás sohasem lesz elég alapos a szakma valódi képviselőiéhez képest.

Mégis, számomra talán éppen ez, a második út az, ami élhetőbb, és erre bizonyíték Mandics György élete és munkássága. Amikor valaki két olyan különböző területen pallérozza elméjét, mint a matematika és az irodalom, tehát mindkét agyféltekéjét egyszerre edzi, óhatatlanul frissebb gondolkodású marad, kevésbé tokosodik be, hiszen olyan neuron-kapcsolatokat is megerősít, amik alapesetben a középiskola után eltompulnak.

Az irodalom és matematika külön-külön is izgalmas, hiszen bármelyikkel is kezd komolyabban foglalkozni valaki, legelső élményei közt szerepel a ráébredés, hogy mindenben megtalálhatóak, mindent átható tudást tartalmaznak, mely nélkül társadalmunk pillanatok alatt összeomlana. Kettejük kapcsolata pedig már-már a világegyetem misztikumát idézi, filozófiai magasságokba emel.

Nem véletlen, hogy Mandics Györgyöt örökifjúnak nevezik. A körülbelül nyolcvan kötetet számláló alkotó humora, életvidámsága töretlenül ragyogott a beszélgetés alatt és alkotásaiban, amelyeket Böszörményi Zoltán értéssel és érzéssel adott elő. Mint az ünnepelt  elmondta, ő maga is meghatódott, az előadás módja és a közönség reakciói is azt mutatták, hogy régi és újabb versei egyaránt élők még, hatnak és működnek. Ezzel vitázni nem lehetett, a hallgatóság sóhajai vagy épp kuncogásai ugyanezt jelezték. Persze hogyan is lehetne másképp, ha, mint mondják, a költő és író az örökkévalóságnak ír. Igaz, nem mindenkinek sikerül, de Mandics Györgynek igen. Még élő nagyjaink egyike ő. Ahogyan a zárszóban is elhangzott, Szőcs Géza fogalmazott így:

„Mandics olyan ember, aki sokszor került a szőnyeg szélére, pedig szőnyeget kéne tenni a lábai alá, amikor bejön.”

Fotók: Székelyhidi Zsolt