Az utolsó olvasó

Fekete méhek
(Albine negre)

Az igazi betűk
fekete méhek
a szövegben
sorokba rendeződnek
kisebb vagy nagyobb
zümmögő rakásokba
s mint ki fogytán az idővel
nagy igyekezettel
az utolsó cseppig
kiszívják a fehér oldal
nektárnedűjét
mielőtt őket is teljesen
felszippantaná
az itatóspapír.

Emlék
(Amintire)

Régebben sokat gyakoroltam
az álmatlanságot.

Egy gyermek szótagonként
bármely nyelvet megtanul.

Ha kitépi magát az ölelő karokból
csak négykézláb rohan.

Az elágazó út
(Cărarea care se bifurcă)

Sokkal többen vagyunk mint ahányan vagyunk
kiáltja egyes egyedül
észrevétlen mégis valami összeadódik
valami nem hagyja magát megszámoltatni
valami leesik lehetetlen megmérni
nem nem vagyunk egyedül
és mit számít ha korábban esteledik
csak a fejünket fordítjuk meg
azon az úton mely elágazott
a hátunk mögött.

Tavaszi napéjegyenlőség 2020
(Echinox de primăvară 2020)

Futóhomok a laptop billentyűzete
s ezek a sehonnan jött szelek beszippantotta
repülő bogarak.
Négy fal közé zárva naponta
egy-egy új verssel kábítom el magam
melyet én magam írok
és olvasok fel önmagamnak.

Curriculum vitae
(CV)

Holnap a mai verset írom meg.
És mit gondolsz mi történik
ha a kulcslyukon keresztül a tegnapba nézel.
A tejfogak melyek A tiszta ész kritikája
első olvasatakor kihullnak.
A megfordult fej mint az apokalipszis
új vasárnapi olvasmánya.
Az melyben összetett kezed
lemossa a koronavírust.

Jó reggelt
(Bună dimineața)

Majd azt mondta a híres példabeszédében
hogy ez a világ első verse:
Jó reggelt!
És ez az első hír is.
Úgy tűnik az éjszaka hosszúra sikeredett.
Nehezen hagyta magát vinni.

Tegnap beesteledett,
de senki sem vette észre.

Azt már nem mondom el hogy ezt ki írta.

A kiválasztott vers
(Poemul ales)

A kiválasztott verset rám tetoválták.
Fekete vörösön.
Fekete fehéren.
Fekete sárgán.
A reggel eloszlatja a ködöt.
Varázstintával rótt betűk egy íráson.
Lángoló fák
édes akácfa-máglyák.
A föld – melyet cipőtlen és szabadon
tapostál ki – nyomai a lábadon.
Arcod másik felét hiába fordítottad oda.
Maguktól estek le az ujjak páratlanul.

A teknősbéka és Akhilleusz
(broasca țestoasă și ahile)

A mese a gyorslábú Akhilleuszról
aki sohasem érte utol
a teknősbékát
mert az csalt
a startnál
így szól:
én ő vagyok az a teknősbéka
legalább százéves
a páncélomra apró szabad szemmel
alig látható betűkkel
önéletrajzomat írta rá
a családfám
mely elvész véremben
szüleim egymásba bonyolódtak
tehát nem vagyok egészen vadonatúj
a fiatal akhilleusz futás közben elolvas
anélkül hogy utolérne
csak
kész kész.

Görögország
(Grecia)

Vajon miért nem utaztam soha Görögországba?
Tulajdonképpen ez az első ország,
melyet jobban megismertem.
Ott minden a helyén volt.
A költők a pokolban,
természetesen szeretetből.
Szókratész az athéni férfiak színe előtt,
akik bármennyire is igyekeztek,
mégsem tehettek semmit ellene.
Platón a barlangban
az ideák árnyaival,
Diogenész, a Cinikus
egy igen kényelmes hordóban,
egyedül.
Voltaképpen úgy hiszem, ez történt,
és én nem akartam egy másik Görögországot.

Lenni
(A fi)

Semmi nyoma annak, hogy itt voltál,
mintha a levegőben kúsztál,
a vízen lépkedtél volna át,
kialvó tűz füstje lennél.
Szombat az a nap,
amikor mind az öt érzékszervem
készen arra, hogy velem legyél.
Meddig szem el sem lát, oly messziről
érzem illatod.
Megkóstollak, és elhelyezlek palotám egén,
a meg nem születettek, névtelenek közé.
Mielőtt lábra állnék,
a hátam mögött látlak.
Újholdkor az éj csendjében
hallom, amint lassan lapozod
az éppen elkészült oldalt.
Mint vak a pernye bőrére írt szöveget,
úgy tapogatlak.

Pheidippidész
(Fidipide)

Vannak napok amikor verset írni
olyan illetlenség mint fütyülni a templomban.
Vannak napok amikor egy irdatlan erő
úgy hódít meg
mint villámlás és dörgés kísérte nyári zápor.
Vannak napok amikor a sima úton
úgy botlasz meg mint a maratoni atléta.
Egy mesteri beszéd következetlensége:
Győztünk!
Pheidippidész.

Az utolsó olvasó
(Ultimul cititor)

A világmindenség utolsó olvasója voltam.
Épp elolvastam az univerzum utolsó versét.
Ezt az egyet mindig varázstintával írták.
A sötétedést négy irányból harangozta be
a sietős szél.
Hullócsillagba fúj.
Mi viszont
mint anyaméhben várakozók
mélyen aludtunk.

Vasile Dan 1948-ban született a Maros megyei Chetaniban. Előbb román nyelv és irodalom szakon, majd újságíró szakon szerzett diplomát. Életművét a kolozsvári Echinox folyóirat köré csoportosuló írók munkásságához sorolják. Aradon megszervezte és megteremtette a Román Írószövetség Arad, Bihar és Hunyad megyei fíliáját. A román rendszerváltással egy időben megalapította az ARCA kulturális-irodalmi folyóiratot, amelynek mai napig főszerkesztője. Több mint tizenhat önálló kötetet jegyez. Társszerzője több német, angol, magyar antológiának. Magyarországon a Gaál Áron költő fordította válogatott kötete, A szív valahol fenn dobog (Amon Kiadó, Budapest, 2006) révén vált szélesebb körben is ismertté. Számos irodalmi díjban részesült. Döntő szerepet játszott abban, az 1890-ben az aradi vértanúk emlékére állított Szabadságszobrot restaurálták és ismételten felállították Aradon.
(A szozat.org szócikke alapján)