Viola Szandra

Szólásra kész fenevad

2023. január. 25. - 23:27

Milyen elvárásaink vannak, amikor verseskötetet veszünk a kezünkbe? Naiv olvasók vagyunk? Vagy számítóak? Kritikusok? Mielőtt lírai művek olvasásába fognánk, álljunk meg egy pillanatra, és szembesüljünk előfeltevéseinkkel. Hogy miért izgalmas játék ez? Egyrészről azért, mert irodalmi, olvasói sztereotípiáinkra csodálkozhatunk rá, másrészről pedig azért, mert észrevehetjük azokat a szinte láthatatlan mechanizmusokat, amelyek úgy érnek el hatást, hogy a meglepetés erejével a bennünk élő képeket rombolják le, vagy épp formálják újjá. A verstől például még mindig hajlamosak vagyunk nagy témákat várni, kivételes történések megörökítését, éppen ezért hat ránk az újdonság derűjével Méhes Károly A fikusz téliesítésének napja kötete, amely még címadó versével is azt az „új-különlegest” példázza, amely egyszerre hétköznapi, és egyszerre mutat meg valamit az univerzálisan ismertből, az archetípusok retorikájából.

Méhes Károly versekkel indult irodalmi pályáján, s bár a későbbiekben nagyobb hangsúlyt fektetett prózai munkásságára, üdvözlendő a versekhez való visszatérése. Az Irodalmi Jelenen publikált írásai: https://www.irodalmijelen.hu/kulcsszo/szemelynevek/mehes-karoly

A fikusz téliesítésének napja című kötetének költeményei, bár témájukban sokfélék, mégis ugyanazon lelki-poétikai beállítódás mentén rajzolják ki versútjukat. „Egy olyan, reális derűvel megáldott költő, aki nem fél megmutatni a nehézségeket és az élet ebből következő összetettségét, de van olyan bátor, hogy kiénekelje a minden mögött, mindezek ellenére meglevő derűt” – fogalmazza meg ezt a költészetét különlegessé tevő attitűdöt Vörös István a kötet fülszövegében.

Épp a hétköznapi tapasztalások kíméletlen tükröztetése, szinte dokumentarista megörökítése okán hökkenhet meg az olvasó.: „Van, akinek egyetlen ősz hajszála sincs, / gyermek arcú, harmincévesnek sem néz ki. / És vannak a kopaszok, az őszek. Akik bácsikká lettek. / Van köztünk egy nagypapa. / Akiknek mindkét szülője meghalt már. / Akiknek csak az egyik…” – írja Méhes Károly Negyvennyolcasok című versében.

A címadó vers, A fikusz téliesítésének napja apropóját is a harmincötödik érettségi találkozó adja: „hogy lehet elmesélni / öt évet, aminek minden pillanatára / emlékezni vélek…” Ezúttal nem költői kiszólásként aposztrofálódik, nem a líra lehetetlensége vagy akadályoztatottsága artikulálódik a sorokban, sokkal inkább a magánember, a lírai én panasza az élet nagy kérdéseinek elmondhatatlanságáról. A versben tapasztalt naplószerűség szinte minden kötetbéli mű sajátja, csupán időnként váltja fel ezt a személyes, intim hangvételt a tárgyilagosság.

Méhes poétikájában az intertextuális utalások is fontos szerepet kapnak. Az új környezetben az ismert sorok, metaforák egyszerre hangzanak idegenül és ismerősen: „Korán kelek a sötét világít / az alvó szegek még alszanak / elmosom az esti poharakat / oly homályosak a tegnapi / múlttól akár a januári reggel” – példázza a fenti költészetalkotó technikát a Hajnali részecskék című költeményben a Pilinszky-parafrázis és a címben megjelenő Kosztolányi-alluzió.

Többségében persze épp a személyesség teszi könnyen átérezhetővé a sorokat. Gyakori, hogy saját tapasztalatának hangsúlyozásával vált ki megdöbbenést a szerző: „…felismerhetetlen madártetemet láttam / árpától gyulladt dagadt szemhéjat láttam / kukában esernyőnyéllel turkálót láttam / defektes halottaskocsit láttam”– írja Hétfő volt című versében, ahol a „láttam” tárgyas ragozású ige ismétlése nem csupán sajátos ritmust ad a versnek, hanem a szemlélő történtektől való elidegeníthetetlenségét, érzelmi részesedését is hangsúlyozza. A részletek kemény hitelességéből építkező, a szűkszavúság mögé rejtett konklúzióval operáló költemények mellett a kötet jelentős részét képezik az úti élményeket megörökítő, reflexiókkal tűzdelt írások is, amelyekre szintén jellemző a korábban említett naplószerűség. A Repülő fügék is az apró részletek megmutatásával, kiemelésével él, ezúttal azonban megmutatva nüansznyiban a különlegest, a nagyságot; a szegényes körülmények között élő emberek eseménytelen hétköznapjainak középpontjába kerülés mégis életreszóló élményként őrződik meg: „…Örültek nekünk, / mert annyira nem történik velük semmi / ezen az isten háta mögötti helyen.”

Ha ars poeticát szeretnénk találni A fikusz téliesítésének napja kötetben, azt a legelső lapokon leljük meg, A megúszásról című vers sorai között: „vagy a csöndes semmiség nesze / megváltoztatják-e éltem. / Vagy ennyi volt: éltem / mert azt mondták: nesze!”– ezúttal még csak a két azonos alakú szó rímhelyzetbe hozása enged némi komikumra és öniróniára következtetni, a verszárlat azonban feloldja az elkeseredettség és a derű közötti feszültséget. „Reggelente néha véres a szám / beleharapok a nyelvembe / álmomban . Mert még álmodok.” A „reggelente” kifejezés nem dönti el egyértelműen, hogy a versbéli beszélő még alvás közben vagy már ébredés után harap a nyelvébe, ennélfogva az sem derül ki, hogy az álmodás mikorra tehető, talán még az ébren álmodás olvasata sem valószerűtlen. Az álom és ébrenlét összemosása pedig egészen más értelmezést ad a „véresszájúságnak” is. Épp ezért ez a néhány sor példázza legjobban a naiv álmodóból és a véresszájú, szólásra kész fenevadból összegyúrt költő fenoménjét, azt a költészetet, amely mer álmodni, mindegy, hogy nappalról vagy éjjelről van szó.