Ajkad napkorong

A kő imája

Kő siklik a víz tetején, mit unatkozó gyermek hajít.
Röptöd lassú érkezés. Hogy aztán elmerülj, és sötét hideg lepjen.
Odalenn él a mély, olyan büszkén mondja, ez az én világom. Te miért jöttél?

Meghalni? Leszállni a szamárról? Mezítláb állni elém?
Megitatlak. Simogatlak. Hajad mosom, és lég leszel. Lassú érintés.
Lebegsz a sötétség peremén. Egyedül. Nem olvad tested belém.

Hátadra fordítalak. Sokan néznek, énekelnek, napfény szökik feléd.
Didergő ajkad kéklő holdja árasztja vissza a szót, mely oly szép, hogy néma.
Tetszel nekem idelenn. S ha tényleg egyszer kitéped egy darabom, örömmel kiszakadok.

Húsom bár csak törik, ha kalapács üti, elmorzsolódom előtted, hogy por legyek.
Térded fel ne sértsem, sarud el ne kopjon, így kidoblak a partra, hogy élj.
Legyen hallható a szó, amit mondasz. Ajkad napkorong. Hajad legyen árnyéka lépteidnek rajtam.

Tűzfal

Barna tűzfalak hajlongnak.
Eső árnyakat szögez rá, 
Egy másik ház falát. Lámpavasét.
Ásító padlásfeljáró létrafokát.
Rám dől időtlensége. Betemeti.
Arcom arcával rejt el, hogy ne bámuljon.
Az a macska az ablakpárkányon. Rossz ómen.
Ha így méreget, a halált lesi rajtam?
Kalapom álarc. Mélyen a szemembe.
Karimaárny függönye takar. Nem
Láthatnak, de én leselkedhetek.
Látom a hajléktalant kukák közt.
Kartonsátor hajléka. Motyog. Nem értem.
Pöröl a láthatatlan éjszakában. Borízű álma
Kiűzte a mennyországból, s most idült látomásban
Véresre karmolja arcát koszos körmeivel. A pokol
Kapujára írja véres, letört körömmel. Bejöhetek?
Nem moccanok. Majd elmegyek, ha mindent láttam, 
Majd ha fény vési a reggelt öreg téglákba, majd ha kifehérednek
Felettem a tűzfalak.