Ezüstsors

Mariska vagyok, hatvannégy éves, az anyám kilencvenegy múlt. Egy garzonban lakunk. Ketten, a Monostoron. Én és mama. Ma is elvittem az orvoshoz, kutyabaja. Nekem sincs, csak a visszereim, és hasogat még a hátam. Ma megfájdult a fejem is. Vagy a magas vérnyomás, vagy az anyám. Ma is hisztis, ahogy tegnap is az volt. Ha gondja van, mindig hív. Most épp az a baja, nem engedem, hogy rágja a körmét, és zavarja, hogy bele-beleakad a plédbe, amikor kicsit hosszúra nő. Meg hogy a feneke alá miért tettem két párnát, amikor megkért, hogy csak azt az egy nagyot adjam oda. Hiába mondtam neki, hogy az az egy nagy már nincs, kidobtuk, elintéztük, mert olyan szaga volt, hogy azt már nem bírjuk. Csak nézett, mint valami gyerek, akit becsaptak, azt hittem, el is sírja magát. Mikor úgy tűnt, megértette, akkor kezdte a kávéval. Hogy aznap még nem ivott. Hiába magyaráztam, hogy már kilenckor megittunk egyet, határozottan kijelentette, hogy ő nem ivott. És követeli, hogy megihasson naponta egy kávét. Végre felfogta, hogy nem szabad, mert veszélyes az nekünk, kávéval a mamának csak csínján, és hogy meg kell hallgassuk egymást. Aztán pár óra múlva kezdte elölről. Épp azután, hogy kiment a vécére. Mindenbe beleakad, most épp a fogasba akadt bele, az előszobában, ott felejtettem a táskámat a vásárlás után, benne azok a nehéz cuccok meg sörösüvegek. Azok persze kiborultak, a csörömpöléstől megijedt, kiabálni, bőgni kezdett ott nekem. Te ettől így kiborulsz, mama? De őt nem érdekelte, csak a párnája, ami nem is párna, egy gyerekjáték volt, van úgy, hogy macinak mondja, de valójában egy bagoly. A szőnyeget is fel kellett vegyem, és félreszedjek minden virágot az útból a vécé felé. Mert a konyha az enyém, a vécé a mamáé – ahogy szoktam mondani. Vajon mi lesz a következő balesetünk? Mindig ez a kérdés. Reggel felkelünk, akkor még szép és jó minden, ő még békésen szunyókál, én iszok egy dupla kávét, pálinkát már nem. Gyógyszert szedünk. Aztán felébred, és kéri a teát. Ha rám gondol, akkor ugrani kell. És ezüstkanalakkal kéri a teát. Valami örökség, már nem tudjuk, milyen. Ott ülünk az ágyon, csészénkben az ezüstkanalak. Ha tudnám, hogyan lehet az, hogy emlékezünk a nagyanyánk ezüstkanalaira, de arra már nem, hogy hányadik teát isszuk. Kéri a gyógyszert. Már bevettük. Már nem is emlékszem, mi történt az enyémekkel. Tegnap megtaláltam egyik zsebemben az egyik adagomat. Ki tudja, mikori. Felejtünk. Menni akar. Öltözünk. Mert ő akar menni, de csak a Sétatérre.

A múltkor történt. Egy hétre rá, hogy kiment a bokája. Akkor már megvolt a járókeret, de anélkül is jól tudott járkálni. Mentünk, aztán a lépcsőkön fel kell venni, így megyünk. Ölelkezünk, ő az ölemben, én meg így a lépcsőkön. Persze hogy nekem is kimegy a bokám így. Ki is ment, persze, mert így ölelkezve megvagyunk vagy száz kiló, ha nem is éppen annyi, de majdnem. Fájni nem fájt nagyon. Csakhogy nehéz így lépni. Mindig hurcoljuk a járókeretet, mindegy, hova, mikor,miért megyünk. Ott van nálunk kéznél.

– Ha már kiment, akkor elvehetjük a járókeretet – mondta nekem, mint valami kisgyereknek, elkerekedő szemeivel. Aztán így, járókerettel, fel a lépcsőkön, ha már kiment az a boka. Magdika szinte meg se ismert. Pedig sétálni jött ki ő is, nem a piacra sietett. Aztán köszönt, de mintha a járókeretnek. Furán nézett ránk, mintha nem értené, hogy mi történik. Zavartan nézte, ahogy kapaszkodok a járókeretbe, és fogjuk egymás kezét mamával. Mászunk. Fel a lépcsőn.

– Segítsek, mama? – kérdezte, és nem tudtam megállapítani, hogy melyikünket kérdezi.

– Köszönjük – válaszoltuk, de persze nem segített, ment is tovább. Miért segített volna, segítjük mi egymást.

– Jól nézünk ki, ide jutottunk – mondjuk, mikor felértünk, nagyjából a Magdika felé, de már nem hallhatja, elment, eltávolodott. – Gyere! – mondjuk egyszerre, én és a mama.