Vera unottan huppant a vízügyi kirendeltség apró irodájának sokat tapasztalt íróasztala mögé. Fekete, ikeás darab volt, vastag, de könnyű lappal. A közepén egy ökölnyi méretű horpadás éktelenkedett, talán csak ráesett valami, de az is lehet, hogy egy korábbi munkatárs tehetetlen dühe volt a bűnös. A bútornak nem volt dedikált helye, egy iratszekrény oldalához biggyesztve árválkodott, félig eltorlaszolva a közlekedőt. Mintha egy kis szállodai szobát pótágyaztak volna.

A lány az ablak felé meredt, de onnan csak a Sió túloldalán ágaskodó, tízemeletes panel bámult vissza rá. Nagyot sóhajtva hátrébb lökte magát a gurulós székkel, és az asztal alá pakolta a menetfelszerelését: a hátizsákot plusz pulóverrel, esőkabáttal és játszós nadrággal, na meg a bakancsot. Ez utóbbi igazi, békebeli cipészmunka volt, elnyűhetetlen, vastag, barna bőrrel és szögelt, terepmintázatú talppal. A nagyanyjától maradt rá. Őt is Verának hívták, előző tavasszal ment el, pedig nem volt hetven.

Nyílt az ajtó, és ketten léptek be az irodába. Egy erősen kopaszodó, pocakos, ötven körüli, kissé slampos öltözetű férfi – ő volt Vera főnöke, Laci –, és egy idősebb, ráncosabb, de energikus, vékony, jó karban lévő nő. A rövidre nyírt, könnyen kezelhető frizura jól állt neki. Praktikus csaj lehet, gondolta Vera, miközben végignézett az egyszerű, fehér pólóból és zöld, oldalzsebes nadrágból álló ruházaton.

‒ Erzsi, bemutatom az új gyakornokunkat ‒ mondta neki Laci, és megállt Vera mellett.

A lány az illemről megfeledkezve előrenyújtotta a kezét.

‒ Völgykuti Veronika vagyok.

‒ Nádházi Erzsébet ‒ válaszolt a nő, ám udvarias mosolya tovatűnt. ‒ Völgykutit mondott? Csak nem Völgykuti Árpád lánya?

‒ De igen ‒ mondta Vera némi bizonytalansággal.

A nő hátralépett, és alaposan végigmérte a lányt.

‒ Mindene van? ‒ kérdezte kisvártatva.

‒ Igen, minden, amit László az e-mailben leírt. ‒ Vera az asztal alatti csomagok felé intett.

Erzsébet önkéntelenül követte a mutatott irányt. Megdermedt, mint aki szellemet lát, aztán visszafordulva zavart mosollyal szólalt meg.

‒ Laci lesz a közvetlen vezetője, de én is fogok magának feladatokat adni. Ez az ő irodája. Egyelőre itt marad, de a holmija legyen mindig kéznél ‒ mondta határozottan, és sarkon fordult.

Laci szólásra nyitotta a száját, de meggondolta magát, és inkább a nő után eredt.

A folyosón érte utol.

‒ Erzsi, te ismered?

‒ Nem, őt nem ‒ hangzott a kitérő válasz. Erzsi lassított. ‒ De a bakancsát igen. A tulajdonosát Lukács Verának hívták. Együtt nőttünk föl. A legjobb barátnőm volt… nem is… inkább fogadott testvérem.

Elhallgatott.

‒ Ennyi? ‒ kérdezte Laci csalódottan.

‒ Ennyi.

‒ Ne kezdj bele, ha utána nem folytatod ‒ mondta a férfi félkomoly sértődéssel.  Elindultak a kijárat felé. Pár lépésnyi csönd után Laci nem bírta tovább.

‒ Szóval? ‒ kérdezte szelíd erőszakkal.

Erzsi némi habozás után engedett.

‒ Egy iskolába jártunk, itt, Siófokon, együtt kezdtünk el túrázni, együtt fedeztük fel a Balatont. Ugyanolyan becsípődött lélek volt, mint én, imádta a természetet. Az egyetemet is vállvetve harcoltuk végig Debrecenben, ő is hidrobiológus lett. Akkor már tudományos szemmel néztük a tavat. Annyit jártuk, hogy sorra koptak a cipőink. Másodévesek voltunk, amikor elhatároztuk, hogy csináltatunk egy-egy bakancsot. Fölmentünk Pestre. Az összes megtakarított pénzünk ráment, de megérte.

Laci szemében felismerés csillant.

‒ A mai napig azt hordod.

‒ Igen.  Ennek a lánynak pedig ott van az asztala alatt a párja. A Lukács Veráé.

‒ Tehát Vera a te Lukács Verád rokona? Unokája talán? Ha ennyire jóban voltatok, hogyhogy nem ismered?

‒ Az nem érdekes.

Az ajtóhoz értek. Odakint többen is dohányoztak. Erzsébet kilépett volna, de Laci megfogta az ajtót.

‒ De, igenis érdekes! Mi történt? Ne haragudj, húsz éve ismerlek, de erről a fogadott testvérről még egyszer sem hallottam. Ki vele!

‒ Ah! Banális történet! ‒ mérgelődött a nő, de azért folytatta. ‒ Elváltak útjaink az egyetem után. Ő megházasodott, és hamar gyereket szült.

‒ Völgykutinak? ‒ kérdezte gyanakodva a férfi.

Erzsi oldalra fordította a fejét, és a távolba révedt. Aztán sóhajtott, de tovább hallgatott.

‒ Ezért nem házasodtál meg soha?

Erzsi fejcsóválva átnyúlt Laci karja alatt, kinyitotta az ajtót, és faképnél hagyta a férfit.

 

***

 

Két hét telt el, de Vera még mindig az íróasztal foglya volt, a bakancs patyolattisztán hevert a hátizsák mellett. Amikor aznap bejött Erzsébet, egy pendrive-ot nyomott Vera kezébe, rajta nagy felbontású légifelvételekkel, amelyek a Balaton partjának szakaszait ábrázolták, az egész tavat ki lehetett volna belőlük rakni, akár egy montázsképet. Vera érdeklődve lapozgatta a fotókat, közben figyelmesen hallgatta a hozzájuk kötődő feladatot. Alig hitt a fülének, de nem mert ellenkezni. Az első ránézésre izgalmas képek egy csapásra nyomasztó problémává váltak.

Fél órája pepecselt már velük, amikor a főnöke elhaladt mögötte.                                                  

‒ Laci, várj! Légyszi, segíts! Mondd, van erre valamilyen program, algoritmus vagy mittudomén?!

A férfi megtorpant. Visszafordult, a gyakornoklány válla fölött rápillantott a monitorra.

‒ Nincs. Erre nincs ‒ mondta, és egészen közel hajolt Verához. Halkan beszélt, mintha államtitokról lenne szó. ‒ Nem érted, mire kell, ugye? Pedig ezt Erzsi nem bízná akárkire. Szerintem el- és lekötelezetté akar tenni.

A lány egy ideig állta a komoly tekintetet, aztán elvigyorodott.

‒ Csak szívatsz! Lelkesíteni akarsz, hogy ne boruljak ki, amíg a több száz stéget végigszámolom.

‒ Inkább több ezer az ‒ mondta Laci rezzenéstelenül.

Vera arcáról lassan lehervadt a mosoly. Beletúrt fiúsan rövid, barna hajába, és meg sem próbálta leplezni a csalódottságát. Érezte, hogy Erzsébet pikkel rá, amióta meghallotta a nevét, hiába próbálja ezt Laci más színben feltüntetni.

‒ Azt hittem, itt terepmunka lesz. Ki akarok menni!

‒ Fogsz is. Idővel.

‒ De mikor? ‒ kérdezte Vera, és elkedvetlenedve ejtette ölébe a kezét.

A férfi fölegyenesedett.

‒ Azt hiszed, ez a stégekről szól?

A lány erre kihúzta magát ültében.

‒ Nekem Erzsébet annyit mondott, hogy bogarásszam végig a stégeket, a feltöltéseket, és nézzem át a telepítésre és mederbérletre vonatkozó jogszabályokat.

‒ Mit gondolsz, a stégek helyén mi volt? ‒ húzta fel Laci a szemöldökét, de látva a gyakornok arcán a dacos értetlenséget, rögtön meg is válaszolta a saját kérdését. ‒ Nádas. A nádas a tó tüdeje, és ez a tüdő úgy fogyatkozik, mint egy mezítlábast szívó láncdohányosé. Csodálkozom, hogy erre nem jöttél rá.

Vera szeme összeszűkült, és már nyitotta volna a száját egy csípős válaszra, de Laci nem várta meg, továbbment.

A folyosón összefutott Erzsivel.

‒ Még nincs kész, ebéd után besegítek neki ‒ mondta sóhajtva.

‒ Ne, Lacikám. Neki kell megcsinálnia.

‒ Félek, hogy beletörik a bicskája. Nem ő lenne az első.

‒ Ne felejtsd, hogy ez nem óvoda.

Pár másodpercnyi csend ereszkedett közéjük. Végül a férfi kimondta, amit gondolt.

‒ Erzsi, nem szoktál te ennyire szigorú lenni a gyakornokokkal.

‒ Nem? Hát most az vagyok. Látni szeretném, milyen fából faragták.

‒ Mi van, ha nem végez? Mi lesz az előadásoddal?

‒ Végeznie kell, mert ő fogja azt a részt prezentálni.

A férfi elképedve hőkölt hátra.

‒ Ne viccelj!

‒ Pedig ez lesz.

‒ És tud már róla?

‒ Még nem, de éppen hozzá tartok ‒ mondta Erzsi már-már idegesítő nyugalommal, és továbbment az iroda felé.

Ahogy benyitott, a lányt a monitorra tapadva találta.

‒ Na, hogy halad?

‒ Lassan.

Vera csak ezt az egy szót mondta, de a hangsúly mindent elárult a lelkiállapotáról.

Erzsi ekkor megint elővett egy pendrive-ot, és letette az asztalra.

‒ Itt vannak az öt évvel ezelőtti felvételek. Vesse össze a mostaniakkal, és mindent meg fog érteni.

A lány szeme kikerekedett. Erzsébet feltartott ujjal jelezte, hogy nem fejezte be. A feketeleves még hátra volt.

‒ Pénteken konferenciára visszük az anyagot.

Vera erre már kirúgta maga alól a széket, és inkább ijedten, mint harciasan meredt a vele egymagas Erzsébetre.

‒ Visszük? Mi ketten? Ma szerda van! Nem tudom! Nem akarom!

‒ Most melyik?

‒ Nem akarom!

‒ A munkától fél, vagy hogy emberek előtt kell beszélnie?

A lány válasz helyett csak lehajtotta a fejét.

‒ Figyeljen rám, Veronika! Maga akart ide jönni. A gyakornoklét nem azt jelenti, hogy mi csak azért vagyunk, hogy a maga fejlődését szolgáljuk. Én is lássam a hasznát az ittlétének! Tudom, hogy mélyvíz, de ha nem akarja, holnap már nem kell bejönnie. Maga dönt.

Erzsi válaszra esélyt sem adva kiment az irodából. Lacit az ajtó előtt találta, aki láthatóan fültanúja volt az iménti jelenetnek.

‒ Szerintem túl kemény voltál.

A nő mintha süket lett volna.

‒ Laci, csak iránymutatással segíthetsz neki. Ne dolgozz helyette! 

Vera ezt nem hallotta. Még mindig dermedten állt, tekintete a pendrive-on pihent. Az ezüstös fémlapka ott feküdt a horpadás mellett, és Vera már biztos volt benne, hogy az asztallapon lévő sérülést egy pörölyszerűen odacsapódó ököl okozta. Talán ugyanaz a pendrive volt akkor is ott. Talán ugyanazok a fotók voltak rajta, ugyanazzal a feladattal. Vajon a másik megcsinálta, vagy lelépett?

Megpiszkálta a kis adathordozót, mintegy pótcselekvésként. Az nem csúszott odébb, hanem elfordult a függőleges tengelye körül. Picit erősebben megpöckölte, hogy még többet forogjon, mint egy pörgettyű, erre az vadul kacsázva lesodródott az asztalról. Két koppanással ért földet. Az asztal mellé eshetett, a szemetes szélére, és onnan bele. Isteni jel, gondolta Vera, és becsületből beletúrt a kidobott papírfecnik közé. A pendrive nem volt ott.

Leguggolt, hogy lássa, merre matat, de nem akadt rá. Félretette a műanyag edényt, és körbetapogatta a földet, de semmi. Egyszerre csak a szemetes mellett pihenő bakancsához nyúlt. Tétován felemelte az orrát, majd a másik keze fölött tartva felfordította. A pendrive egyenesen a tenyerébe pottyant.

Vera levágódott a számítógép elé. Az addig alig vánszorgó idő hirtelen nekilódult. Ahogy elillant a tehetetlenség érzése, úgy a lány kedve is jobbra fordult, észre sem vette, hogy Laci hányszor mászkált ki-be a háta mögött, amíg az rá nem szólt.

‒ Vera! Mára ennyi, zárom az irodát.

‒ A francba, nem fogok végezni ‒ mondta a lány félhangosan, és átszámolta az addig feldolgozott képeket. Jól haladt, de nem elég jól.

‒ A karbantartóknál is van kulcs. Fél hatkor kezdenek ‒ jegyezte meg Laci némi cinizmussal, miközben kezével haladásra ösztökélő mozdulatokat tett.

Vera összekapkodta a motyóját, és kisurrant az ajtón.

‒ Mit tudsz a korábbi adatokról? ‒ kérdezte a férfit, ahogy az üres folyosón siettek a kijárat felé.

‒ Én csináltam, szóval mindent.

‒ Nem volt éppen gyakornok a közelben? ‒ vigyorgott Vera kajánul.

‒ Ne légy szemtelen! Amúgy volt, de harmatosan dolgozott. Újra kellett számolnom utána. Hogyhogy te mégis így belecsaptál?

Vera nem válaszolt azonnal. A cipője orrát nézte gondolkodva, aztán bájos mosollyal Lacira nézett.

‒ A nagymamám rám szólt.

 

***

 

Péntek reggel, háromnegyed kilenckor hárman álltak az elegáns füredi konferenciaszálloda halljának egyik könyöklőjénél. Erzsi és Laci az odakészített aprósüteményt falatozták a gőzölgő kávé mellé, amit a pincér alig egy perce tett eléjük. Vera közöttük feszengett egy mentes vizet szorongatva.

‒ Harmadik előadók leszünk, tehát úgy másfél óra múlva kerülünk sorra. Elmondom a bevezetést és a fő témát, aztán maga jön az összehasonlító adatokkal ‒ mondta szárazon Erzsi.

‒ Ott fogok állni végig? ‒ kérdezte Vera elhaló hangon.

‒ Ne izgulj, ezt nálad jobban most senki nem ismeri. Erre gondolj! Ha mégis, ott lesz Erzsi ‒ próbált lelket önteni Laci az izgalomtól falfehér lányba, majd a főnöke háta mögött közeledő alakokra pillantott. ‒ Itt az államtitkár ‒ mondta halkan.

Vera nem mert odafordulni. Már csak ez kellett neki, így is majdnem összeesett. Kávét sem kért, nehogy a remegő kezével magára borítsa. Legjobban Lacit irigyelte, ő a közönségben ül majd, de Erzsin sem látta, hogy egy szemernyit is izgulna. A szeme sem rebbent az államtitkár említésére.

Vera az első két előadáson csak testben volt jelen. A saját, előre kigondolt mondatait mantrázta magában, olykor a jegyzeteibe pillantva. Felriadt a százfőnyi hallgatóság tapsára.

Ők következtek.

Erzsi felállt, és hátra sem nézve, magabiztosan elindult a pódium felé. A lány még a körülmények ellenére is észrevette, hogy a nő milyen elegáns a halványkék kiskosztümjében és a fehér tűsarkújában. Mintha nem is ugyanaz az ember lenne, mint az irodában.

Az előadás simán indult. Vera kicsit megnyugodott, érezte, hogy Erzsi minden szavát követni tudja. Mondatról mondatra jobban csodálta a nő kiművelt, választékos beszédét, amiből kiütközött megkérdőjelezhetetlen szakmai nagysága. Harminc percük volt, hogy a Balaton fogyatkozó, romló minőségű nádasának ügyét mindenki számára kellően magas polcra helyezzék.

‒ Most pedig, kérem, engedjék meg, hogy bemutassam önöknek ifjú kolléganőmet, aki rekordgyorsasággal és elhivatottsággal vetette bele magát a témába. Az adatok egészen frissek, két napig csak ezen dolgozott, beleértve a kora hajnali órákat is. Kérlek, Veronika. ‒ Erzsi a színpad közepére mutatott.

Vera elképedt. Erzsi honnan tudja, hogy tényleg elkérte a kulcsot a karbantartóktól?

Belekezdett.

Szépen rakosgatta egymás mögé a betanult mondatokat, közben a távirányítóval egyik táblázatról a másikra váltott. A piros lézerrel próbált egyes számokra mutatni, de úgy remegett a keze, hogy inkább elengedte. Igyekezett a legegyszerűbben fogalmazni, de még úgy is olyan zavart érzése volt, mintha idegen nyelven kellene beszélnie. Erzsi ékesszólásától fényévek választották el, de akkor már csak túl akart lenni rajta. Még néhány kép az eredeti légifelvételek közül, és vége.

A következtetések levonása már újra Erzsi dolga volt, ő vette kezébe a mikrofont, de amikor az előadás végén kérdéseket kaptak, ezekből néhányat konkrétan Verának szegeztek. Mindre meg tudott felelni.

Laci széles mosollyal gratulált.

‒ Szerintem átugrottátok az ingerküszöböt. Nem szoktak ennyit kérdezni.

A szünet következett, Vera Lacival lógott a svédasztalok körül, amíg Erzsi elvegyült a fontosnak tűnő emberek között.

‒ Ez már nem az én szintem, utálom a smúzolást ‒ jegyezte meg Laci.

‒ Talán ezért nem vagy még nagyfőnök ‒ mosolygott rá ártatlan arccal a lány.

‒ Lehet, de ilyen áron nem is akarok. Egyébként Erzsi is utálja.

Mégis megteszi, gondolta Vera, és szemét le sem vette a nőről. Még semmit nem mondott neki az előadásáról és a táblázatairól. Talán már ennek is örülnie kellene.

A hazaúton Vera egyedül ült a hátsó ülésen. Laci és Erzsi is csöndben voltak elöl, ha olykor szót váltottak, abból se hallott egy kukkot sem a menetzajtól. Délután lett, mire begördültek a vízügyes szoci épület Vámház utcáról nyíló kapuján. Laci lerakta a céges autó kulcsát, és egyből el is köszönt, Vera próbálta rávenni magát, hogy hazamenjen, de nem akarta Erzsit csak úgy otthagyni.

‒ Ügyes voltál ma ‒ mondta Erzsi, amikor kilépett az irodájából. A lábán egy kényelmes vászoncipő volt, a tűsarkút a kezében hozta, a kiskosztüm felsőjét a másik alkarján egyensúlyozta, amíg bezárta az ajtót. Vera nem tudta hirtelen, hogy mit mondjon, kapóra jött a kulcscsörgés zaja.

‒ Á, csak hebegtem ‒ nyögte ki végül.

‒ Nem az a lényeg. Tudtad, hogy miről beszélsz, és hidd el, a közönség ezt érezte.

Ez jólesett a lánynak, de nem szólt semmit, nem akart beképzeltnek tűnni.

A kihalt folyosóról kiléptek az udvarra, onnan néhány méter után az utcára. A kapunál Erzsi elbúcsúzott, Vera pedig elindult az ellenkező irányba, és azon morfondírozott, hogy miért tűnt Erzsi sokkal kedvesebbnek, mint korábban bármikor. Aztán egyszer csak bevillant. Letegezte. Önkéntelenül is elmosolyodott a felfedezéstől.

Alig tett meg pár lépést, amikor Erzsi utánaszólt:

‒ Hétfőn megjáratjuk azt a szép bakancsot!