TRANSZPARENS TESTEK, TRANSZCENDES TEREK
A 20. század második felében a művészeti ágak között a szobrászat méltatlanul periférikus helyre szorult, s ez a mellőzöttség bizonyos mértékben egészen napjainkig érzékelhető. A közelmúltban a kiállítótermekben elenyésző volt a kifejezetten szobrászati tárlat. Sajnos mind az állandó, mind az időszaki kiállításokon, ha egyáltalán megjelent a plasztika, akkor is csak a képeket kísérő térbeli dekorációként került a falak közé, de leginkább elé. Legtöbbször háttérbe szorult, sőt elveszett a szobor alapvető tulajdonsága: az, hogy körbejárható, több nézetből is értelmezhető. A kortárs művészetben is megjelenő térbe épített művek, mint az installáció, az enviroment stb. ugyan nem számítanak új műfajnak, mégis általában modernebb szellemiségű alkotásoknak tartják őket, mint a hagyományos plasztikai eljárásokkal készült műveket, annak ellenére, hogy a műfajok közötti határok egyre inkább elmosódnak. Sok plasztikai munka a tradícionális szobrászati eljárásokat az installáció, az enviroment vagy az objekt műfajával ötvözi.
A klasszikus szobrászat helyzete javulni látszik, hiszen az elmúlt években szerencsére egyre több kifejezetten plasztikai bemutató kerül megrendezésre a kisebb és nagyobb kiállítóhelyeken. Ezért is különösen fontos, hogy a jelenkori művészet fellegvárának számító Műcsarnok kortárs szobrászati kiállításnak ad otthont. A Súlypontok című tárlategyüttes egy időben, külön-külön terekben párhuzamosan hat, a fiatalabb és a középgenerációhoz tartozó alkotó – Farkas-Pap Éva, Gálhidy Péter, Majoros Áron Zsolt, Menasági Péter, Polgár Botond és Yengibarian Mamikon – művészetébe enged bepillantást.
Ebben a szakmai kontextusban látható Majoros Áron Zsolt (1982) kiállítása, mégpedig a Műcsarnok kiemelt terének számító apszisban, amely impozáns hely, de félköríves formája és központi elhelyezkedése annyira meghatározó, hogy nem könnyű feladat itt térbeli műveket jól értelmezhetően installálni. Az értő rendezésnek (is) köszönhető, hogy Majoros szobrai és az őket megtekintő látogatók is jól érzik itt magukat. A szobrászatról általánosságban is elmondható, hogy egyaránt használja és teremti is az őt körülvevő teret. Minden forma meghatározza a teret, amelyben létezik, és a körbejárható plasztikák átalakítják az őket befogadó környezetet. Ezáltal a szobrász, amikor alkot, egyben teret is teremt.
Majoros Áron Zsolt alkotásai is a szobrászat alapkérdéseit érintik, hiszen elsődlegesen a térrel állnak összefüggésben. Szobrászatának alaptémája az ember és a tér, illetve az ember külső és belső tere közötti kapcsolódási pontok feltérképezése. Szobrai általában fémből készült antropomorf figurák, amelyek a művész által megfogalmazott szándék szerint sajátos hidat képeznek a klasszikus archaikus plasztikai gondolkodás és napjaink megújító, layerekből építkező képi-téri szemlélete között. A plasztikai hatásokat új anyagokkal (pl. üveg, kompozit, ólom, faforgácslemez, réz stb.) és eszközökkel gazdagítja. Az intenzitást színekkel, fénnyel és árnyékkal vagy akár vetítés effektusaival (Transcendo, 2023) is fokozza.
A szobrászi alkotói folyamat a teremtést imitálja, amelynek során az anyag a művész keze által átalakul, és spirituális tartalmakkal telítődik.
Majoros Áron Zsolt, ahogy említettem, alapvetően fémmel dolgozik, de újabban üvegből is készít sorozatokat (Percepciók, 2021). Acélszobrait szeletekkel nyitja meg, és teszi transzparenssé, az üvegplasztikák esetében pedig maga az anyag áttetsző, fényáteresztő. Majoros szeletekkel vagy korongok közötti résekkel megnyitott szobrainál, illetve üvegplasztikáinál a transzparencia révén a fény vizuális érzékelésben betöltött, kiemelt szerepe tovább árnyalódik. A most először bemutatott Metszet III. (2023) című üvegszobrot a posztamensben elhelyezett LED-lámpa belülről is megvilágítja, ezzel a plasztika nemcsak átereszti a fényt, hanem magából sugározza is. A belülről jövő fénynek köszönhetően az öntött üveg anyagszerűsége, megfolyásai, az öntés során spontán keletkezett mintázatai izgalmas plasztikai élményt nyújtanak, miközben a fej-sziluett fényforrássá válik. Ezzel nemcsak a fény szerepe, de értelmezése is tovább gazdagodik, hiszen sokrétű asszociációs gondolatsort indít az emberi elme, a szellem és a fejből kiáramló fényesség, valamint a fény által láthatóvá váló belső cizelláltság közötti kapcsolat.
A szeletekkel megnyitott figurális fémszobrainál a szelvények között levegős térrészek „lebegnek.” Ezzel még szemléletesebben helyet ad a szervek fizikai tere helyett azoknak a szellemi, lelki tartalmaknak, amelyek különbözővé, egyedivé tesznek minket. Ezeket tükrözi vissza a külsőnk is, nem fiziognómiai, hanem érzelmi vonatkozásban. A test így maga is egy képpé válik. A róla alkotott műalkotás pedig a kép leképezésévé.1
Majoros Áron Zsolt alkotásain (elsősorban a szeletekkel) a virtuális világ irányába megnyitott személyes tér egyben lehetőséget kínál a valós térből, illetve a valódi testünkből való menekülésre is. Ez viszont feltételezi, hogy kell lennie valaminek (nevezhetjük léleknek vagy szellemnek), ami ki akar vagy ki tud onnan szabadulni.2 Majoros ars poeticája szerint a testet és a test-hiányt megformálva, az emberi alak autentikus megjelenítési lehetőségeit kutatva valójában ezt a szellemi, lelki tartalmat keresi. Nem biológiai értelemben boncol, hanem hiányokat képezve feltárja a szobrok látszólag üres belső tereit. Az üres részeket először is azok a térszegmensek töltik meg, amelyeket ezek az áttetsző szeletek a kiállítási terükből kimetszenek. A szobrok tehát a kiállítási miliőnek és abban a nézők mozgásának, helyzetének megfelelően változnak. Egészen más, ha szabadban, vagy ha belső térben, és azon belül is más, ha egy klasszikus múzeum, illetve galéria falain belül, esetleg köznapi környezetben kerül elhelyezésre egy-egy ilyen szobor. Körbejárhatóságuk révén nézőpontunk változtatásával alakul nemcsak a plasztikák nézete, de a körülvevő térből „áteresztett” tartalom szerinti vizuális élmény is. Ez a művek elsődleges jelentése is egyben. Hiszen alapvetően mi is alkalmazkodunk a körülöttünk lévő világhoz, befolyásol minket létezésünkben mindaz, ami körülvesz a hétköznapjainkban. Ugyanakkor saját igényeink szerint mi is alakítjuk környezetünket. Ez a kölcsönhatás az, ami a műalkotások és a nézők viszonyát általában is jellemzi. Majoros szobrai esetében ez a szándék felerősödik, ami a befogadók egyénenként eltérő interpretációiban érhető tetten. Mindenki mást lát ezekben a transzparens közökkel megnyitott szobrokban. Mindenki a saját értékrendje, érzelmei, személyiségjegyei által interpretálja ezeket a fémlemezek zárt, valamint a szünetek vagy hiányok nyitott szeleteiből váltakozva épülő figurális szobrokat.
Az üvegszobrok esetében maga az anyag átlátszó, így a többnyire antropomorf formák akár színes, akár színtelen üvegből készülnek invizibilitásuk miatt átlényegülnek, szinte feloldódnak a körülöttük lévő térben, miközben ki is jelölnek egy-egy koordinátát, egy-egy személyes aurát az adott helyen.
Majoros Áron szobraival tükröződés és mobil elemek beiktatása nélkül alakít ki az alkotó, a plasztika és a néző relációi szerint változó, mégis a szobor által meghatározott téri viszonylatokat. Figuráinak horizontális (Koncentráció, 2019; Korlát, 2019) vagy vertikális (Mellényes, 2020; Boxer, 2018) „megnyitása” által a külső és belső terek, átjárhatósága, illetve egymásra hatása válnak főszereplőkké szobrain. Általuk olyan fogalmi kérdéseket is felvet, mint az egyetemes és a személyes, illetve az intim és a publikus határai, azok átlépésének kérdései és a határok bővítésének vagy szűkítésének lehetséges következményei. Nagyon aktuális problémafelvetés ez mai, virtuális terekkel tovább tágított világunkban. Ehhez nem is választhatna jobb formai megoldást, mint a digitális rétegektől kölcsönzött szeletek (Büszt, 2014; Woman, 2015) vagy a pixelekre emlékeztető körök alkalmazását (Szóródás, 2016; Gyűjtemény, 2017). Mindkét esetben azonos formájú, kissé eltérő méretű alkotóelemek (körök vagy szeletek) ismétlődéséből építi fel szobrait.
A szeletek olykor önálló szobrokká is válnak, mint az acél Metszet II. (2020) vagy a Percepciók (2021) üveg fejmetszetei. A szeletek analizáló jellegét erősíti tovább az Emberöltő I-II. (2021) fa évgyűrű metszetébe komponált Vitruvius-figurája. Ez a munka visszautal Majoros Áron Zsolt szobrászatának kezdeteire, amikor elsősorban fával dolgozott. Többek között Ember című diplomamunkája is hársfából készült 2008-ban. Ezen a farönkbe saját testének lenyomatát faragta bele. A fatörzs, akár egy szarkofág, őrizte az egyedi karakterjegyeket (itt a művész saját vonásait), de egyben univerzálisan fogalmazta meg az emberi lét két végpontját, a születést szimbolizáló bölcsőt és a halált jelképező koporsót. Mindkettőt egyaránt jelentheti egy belül emberalakra formált, kivájt farönk. A test befogadására szolgáló eszköz, akár egy ereklyetartó. Szépen kapcsolódik ehhez a gondolathoz a fa évgyűrűinek viszonyrendszerében megjelenő emberi figura (Emberöltő I-II.), utalva az idő relatív voltára, az emberi lét és a természet kapcsolódásaira is. Az idő múlása szintén az egyik alapprobléma-felvetése Majoros szobrainak. Ennek másik legkifejezőbb megjelenítése a jelenlegi tárlaton a Transcendo (2023) acélból kimetszett, zárt lábakkal és karokkal frontálisan álló nőalak-sziluettje. A fényes felületű test-metszeten videóvetítéssel érzékelteti az idő múlását. A szobor felszínén megszárított, majd felrepedező és lepergő gipszréteg felvételeit használta fel a fényvetítéshez, amely fokozatosan borítja be a nőalakot újra meg újra. A gipsztörmelékek mintegy az elmúlás mementójaként a talapzaton, a lába körül rusztikus ellenpontot képeznek a sima, fényes szoborral. A széttöredezett, megsemmisült felület újjáéledése asszociatívan a főnix mitológiai alakját is megidézi, ugyanakkor utal az idő pusztító-építő tevékenységének esztétikai-művészeti értékeire is.
Majoros Áron Zsolt jelenlegi kiállításának címe Kontempláció, amely vita contemplativa (szemlélődő élet) kifejezést idézi fel, és ezzel utal szobrainak meditatív jellegére. Az időtlenség, az ünnepélyes nyugalom és harmónia valamennyi szobrának sajátja, de fokozottan érvényes az apszis terének közepén elhelyezett legújabb, kétszeres embernagyságú Katakézis (2023) című szeletelt acélszobrára.3 Másik legújabb alkotása, a Litánia (2023), ugyancsak ezt a meditatív, szertartásos állapotot tükrözi. A kiállítással azonos címet viselő Kontempláció II. (2021) esetében a szeletek között nincsenek rések, ezzel a befelé fordulásra, a belső értékeit magába záró attitűdre utal, így tartalmilag szorosan kapcsolódik az előbbi két műhöz. A szobrok szakrális jellegét tovább erősíti a hely, a félköríves apszis, amely templomok szentélyére emlékeztet. A Koncentráció (2019) begubódzó testtartása a megnyitott szeletelés ellenére is zártságot tükröz, amivel a Korlát című szobor pandanjának tekinthető. Ez utóbbi szobrot négy oldalról láthatatlan síkok határolják, amik csak a testet zárják korlátok közé, a lélek és a szellem szabadon áramlanak. Az egyenes, nyílt tartás és a kifelé forduló fej büszkeségről és a külvilágra irányuló nyitottságról árulkodik. A nyugodt, harmóniát árasztó alak zárt tömbje vízszintes szeletekkel tagolt, így maga a kompozíció is a zártság és a nyitottság dualitását hangsúlyozza. A két szeletelt acélplasztika (Koncentráció és Korlát) együtt még inkább hangsúlyozzák ezt a kettősséget, ezért kerülhettek egymással szemben, egymásnak felelgetve elhelyezésre a félköríves kiállítótérben.
Majoros Áron Zsolt szobrai a látszólagos ürességgel a belső értékekre irányítják a figyelmet, és a nézőiket is elmélyülésre késztetik. A szemlélők, befogadók a szobrokat körbejárva, előttük állva mintegy rá vannak „kényszerítve”, hogy saját gondolataikra, érzéseikre koncentráljanak. Egyfajta meditáció ez. Ez az elmerülés szükséges ahhoz, hogy átjussunk a műalkotások által kínált átjárón, kapun, ami kiszakít a mindennapok korlátolt világából, és megnyitja előttünk azt a végtelen univerzumot, amit művészetnek nevezünk.
1 vö. Hans BELTING: Kép-antropológia [Bild-Antropologie, Wilhelm Fink Verlag, München, 2001]. Ford. Kelemen Pál, Kijárat Kiadó, Budapest, 2003. 104.
2 vö. Hans BELTING: Kép-antropológia, 2003. i.m. 107.
3 A katekézis leggyakrabban a keresztény-katolikus hitéletben használatos kifejezés, amit a magyarban hagyományosan a hitoktatás szóval fordítunk, jóllehet sokkal többről van szó, mint oktatásról. A katekézis kifejezésben az oktató személyének elkötelezettsége, hitelessége, s az is benne van, hogy nem csupán hitbéli ismereteket akar átadni tanítványának, hanem be akarja vezetni egy hívő életstílusba.
