A 20. század második felében a művészeti ágak között a szobrászat méltatlanul periférikus helyre szorult, s ez a mellőzöttség bizonyos mértékben egészen napjainkig érzékelhető. A közelmúltban a kiállítótermekben elenyésző volt a kifejezetten szobrászati tárlat. Sajnos mind az állandó, mind az időszaki kiállításokon, ha egyáltalán megjelent a plasztika, akkor is csak a képeket kísérő térbeli dekorációként került a falak közé, de leginkább elé. Legtöbbször háttérbe szorult, sőt elveszett a szobor alapvető tulajdonsága: az, hogy körbejárható, több nézetből is értelmezhető.

Néhány héttel ezelőtt hallottam a hírt: egy floridai iskolában a szülők botrányt csaptak, amiért a diákoknak egyik órán bemutatták Michelangelo Dávidját, amely szerintük erkölcstelen, szeméremsértő. Megdöbbentett ez a prüdéria és álszemérem, és eltűnődtem, hogyan és miért is ábrázolták az emberi testet az őskorban, az ókorban vagy a reneszánszban.

A Magyar Művészeti Akadémia Élőfolyóirat-estjén átadták az Év Legjobb Könyve Díját és a Könyv Nívódíjakat. Ez utóbbi egyik jutalmazottja az Irodalmi Jelen szerkesztője, Király Farkas, mellette Csender Levente részesült elismerésben. A fődíj Kontra Ferencet illette.