Bollobás Enikő

Létösszegzés, életszenvedély és nyelvtisztelet Böszörményi Zoltán költészetében

 

A Böszörményi Zoltán verseiből Márton László válogatta kötet a szerző eddigi életművének hiteles lenyomata. A nyolc fejezetbe – Játék a széllel, A szerelem illata, Majorana homokórája, A vers nem lett osztályharcos, A dolgok síkos felületén, A lélek varázsbotja, El nem küldött levelek, Az elvarázsolt szilvafa – rendezett versfolyam tartalmazza a legjelentősebb műveket, reprezentatív képet adva a költő több évtizedes pályafutásának állomásairól, legfontosabb témáiról és elkötelezettségeiről, valamint változatos formaművészetéről.

A kötetet keretező két ars poetica – A vers és A költő trófeái – hitvallásként tartalmazza Böszörményi elveit a szenvedéllyel megélt élet poétikai projekciójának értékéről, a szó mindenekfölöttiségéről, valamint a nyelvhasználat és a versírás szentségéről. Ezek a gondolatok rendre visszatérnek a kötet más darabjaiban is, megerősítve a nyelv és a költészet iránti elkötelezettségét. Költői küldetése, mint írja, nem kevesebb, mint „közös nevezőre hozni / arasznyi létünkkel / a végtelent” (Mint fényreklámok), tudván azt is, hogy „A költőből is az Isten üzen” (A történelem folyosóin). Mi több, Böszörményi azt is tudja, hogy a 20. század vérzivatarai után a nyelv költői megtartása a megmaradás egyetlen záloga: „Maradt hát a szó, a szent lobogóra tűzhető” (Katedrális az örök télnek). Másutt pedig ezt olvassuk: „Csak szavakkal menthető meg / a fuldokló gondolat” (Megmaradni). Az aradi születéssel kapott szellemi örökség kötelezi a költőt a forradalmi poétikára, az önmagával és a nemzettel való folyamatos – hol önostorozó, hol kamaszos – Esti Kornél-os – szembesülésre (Katedrális az örök télnek), a verset tekintve a lázadás, a forradalom legfőbb formájának. A vers egyúttal a legmagasabb méltóság is: „A magyar szó a rangom” – írja a Megmaradni című versben, eszünkbe juttatva Faludy ódáját a magyar nyelvhez, vagy még inkább Kosztolányi emlékezetes hitvallását – „Az a tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható”1 –, amivel Böszörményi bizonyosan egyetért.

Böszörményi nyelvfelfogása továbbá Whitmanével is rokon – aki, tegyük hozzá, az egész életmű egyik eredetpontjaként jelenik meg a válogatásban. Whitman a nyelvet belső énje „ádámi” kiterjesztésének tekinti; felfogása szerint a nyelv hatalom, mely a beszélőt is hatalommal képes felruházni. Mint az Amerikai ábécéskönyvben (An American Primer) kifejtett gondolatokból tudható, Whitman a szavak puszta referenciális jelentésén túl azok „önnönvalóságára” helyezi a hangsúlyt: az „amerikai szavak” − melyek egyúttal a nemzeti jellem lenyomatai is − „mind kézzel foghatók és tiszta életűek, saját szövettel és szépséggel” rendelkező entitások.2 „A szavak élnek és izmosak – járnak, néznek, lépnek, magabiztosságot sugallva.”3 A nyelv Whitmanhoz köthető anyagszerű szemlélete egyértelműen megjelenik Böszörményinél is: a szavak nála is fizikai kiterjedésűek, tárgyak, hiszen az ő verseit is „Meg lehet tapogatni, rugdosni, szagolni, nézni, / hálni lehet vele” (A vers). Továbbá nála is hatalom a nyelv, amely a nemzet megmaradásának feltétele.

Védjük meg a Pál utcai fiúkat!
Még akkor is, ha Nyugaton a vers helyzete változatlan.
(Itthon sem más.)
Árgus tekintettel kövesd a verslábakat. Amíg lesznek lábak,
s nem kótyavetyélik el a megmaradás lehetőségeit,
mint elődeink száz évvel ezelőtt Magyarországot.
                                                          (És mindenütt a pénz)

Mindezen túl csak a vers és általában az alkotás képes felvenni a harcot a pénz uralmával szemben, hiszen „az alkotás magasztos reménye / a változás” (Majorana Moszkvában a Vörös téren) a jelen sivárságában, amikor az emberek nem olvasnak verset, és nem mozdulnak meg a szabadság eszméjétől (Sorok kétezer-tizenöt első napján).

Böszörményi költészetének talán legszembetűnőbb jellemzője az, ahogyan megszünteti a gondolat és az érzelem kettősségét, mi több, a konkrét és az absztrakt kettősségét is. Verseiben egységbe olvad össze a szellem és az intellektus, illetve az érzékiség és a szenvedély, igazolva Paul Valéry meglátását, aki szerint „az értelem világának sajátja az, hogy állandó izgalomban tartja az érzéki világ”,4 miközben a gondolat úgy rejtőzik el a versben, „mint tápérték a gyümölcsben”.5 Ez érvényes nagy témáit kezelő minden versére, így a természet, a szellem és a szerelem együttállását, az idegenség/otthonosság kérdését (Calgary 1984, Idegen), Istennek a természetben való magasztos jelenlétét (Barbadosi reggel) és a nemzet megmaradásáért való aggodalmát taglaló darabokra, amelyekben – Kabdebó Lóránt kifejezését kölcsönvéve – „a létezésre való rákérdezésnek”6 lehetünk tanúi. Számos nagyszerű verse mély és eleven gondolatiságról tanúskodik, igazolva, hogy Böszörményi követi Valéry útmutatását: „Annak szerettelek volna szentelni, Agyam, hogy mindent kristálytisztává tégy, szétoszlasd a tér keltette és az idő gerjesztette zűrzavart, hogy olyan ragyogást csalj elő belőle, amely megtisztítja világodat, úgy, hogy fényed e sugárzó rendszerről visszaverődve hozzád, önmagára záruljon a pillanatban, renddel helyettesítve a teret és örökléttel az időt”.7 Ezekben a versekben szinte testvéri szellemi kapcsolatot érez többek között Spinozával (Az óceánon), Hume-mal, Arthur Millerrel, Allen Ginsberggel (A quabradai sziklaugrók bátorsága) és Dylan Thomasszal (New York-i ballada). Ám a gondolat és az érzelem kettőssége csak részben köszönhető az elme ragyogásának jeleit a verstől is megkövetelő valéryi poétikának, a nagy kultúrtörténeti hagyományok megélésének. Ugyanennyire köthető annak a poétikai gondolkodásnak a felvállalásához, amelyet T. S. Eliot fogalmazott meg az angol metafizikus költőkkel kapcsolatban, akiknél a gondolat és az érzelem egységét dicséri, ugyanezt várva el a modern költőtől:

[…] az elme szüntelenül egységbe olvasztja a tapasztalat sokféle anyagát; a köznapi ember tapasztalati anyaga kaotikus, rendszertelen, töredékes. Az utóbbi szerelmes lesz és Spinozát olvassa, és nála ennek a kétféle tapasztalatnak semmi köze nincs egymáshoz, és nincs az írógép zajához vagy a főzés szagához; a költő elméjében ezek a tapasztalatok mindig újfajta egészeket képeznek.8

Böszörményi Eliot mértéke szerint ír: nála az Arno partján elraktározott észleletek összekapcsolódnak Firenze művészeinek – Michelangelo, Botticelli, Raffaello és Leonardo da Vinci – alkotásaival, az ott látott képeknek és hallott hangoknak megfeleltetve Firenze alkotó szellemét, egyúttal az intellektust az érzékek egyikévé emelve (Majorana az Arno partján sétál). Hasonlóképp, a Thomas Mannt megidéző költeményben (Szerelem Velencében) feltett nagy egzisztenciális kérdések nincsenek elválasztva a szép velencei ifjú keltette vágy ébredésétől, miként a gondolati és az érzéki sem a természetitől. Vagyis erre az esetre is áll az, amit Böszörményi a Jeligék a halhatatlanságnak című versben ír, miszerint „Az ember beszéljen az egészről. / Az egészben benne van az is, / ami valamilyen ürügy okán ebből kimaradt.” Ezt a gondolatot több más versében kifejti, legexplicitebben talán Az egész fenomenológiája címűben.

Az egész ámítja magát,
de nem szabad,
rész-világok laknak benne,
és mindegyik ereje más.
A végzetben ott az ellentmondás,
a végzettel nem lehet játszani,
mint a hatalmat, akarni kell!
A tudat abba is belebukhat,
hogy csak az út menti fát
ragadja magához,
és nem az (egész) éjszakát.

Ebben a szellemben alkot egységet nála szerelem és tudomány, valamint – Az irgalom ellipszise – művészet és tudomány is (eszünkbe juttatva Charles Olson nagyszabású poémáját, A dicsőítés9 címűt, amelynek megértéséhez a költő megadja a Fibonacci-számsor definícióját).

A szellemi és az érzéki együttállása talán az emlékezés poétikai kezelésében a legnyilvánvalóbb. Az emlékezés ugyanis mindig az érzékekhez, a pillanat szenzuális megéléséhez kötött: „az emlékek gödréből kifordul az a pillanat” (A quabradai sziklaugrók bátorsága). Az emlékezés számos versében egységbe fogja a gondolatit és az érzékit; Eliot kifejezésével, az érzékek nyelvhegyére tűzve a szellemit. Az emlék evolúciója című Böszörményi-vers önálló életet ad az emléknek, amely saját törvényei szerint hol feltör, hol elhalkul. A Mint sárgán várakozó szemaforok, megvillantak a narancsok látványosan őrzi az érzékszervekkel felfogottat az emlékek között, amikor a költő leírja, hogy miként idézi fel lázas betegen sétálva Monacóban koreai látogatását, amikor kutyahússal kínálták, majd mindez együtt készteti szerelemvallásra (eszünkbe juttatva Robert Creeley Hegyek a sivatagban10 [The Mountains in the Desert] című versét, amelyben a képzelet és az emlékek fogságába szorítottan válik bizonyossá a megszólaló számára a szerelem).

Maga az emlékezet a kötet legutolsó fejezetének a főszereplője: Az elvarázsolt szilvafa darabjaiban a költő elméje megnyílik, s hagyja, hogy a tudat mélyéből felszínre emelkedjenek az emlékek, ráhangolva, mint írja „a jelent a múltra”. Így jelenik meg a nagyapa kertes háza, a kertben az elvarázsolt szilvafával, a fiút meséivel ámulatba ejtő hajóskapitány, a költő harminckettedik születésnapja Bécsben, a szülőváros, Arad történelmi hagyatéka, az első világháborúban elesett dédapa, valamint az első találkozás Szőcs Gézával a kolozsvári Fellegváron. A múltba való visszatérés különös formája ez, amikor olyan helyzetekbe tér (vissza), amelyekről nem tudta, hogy emlékek lesznek. Erről ír a Reditio című versben.

Visszatérek oda, ahol még nem voltam.
Visszatérek soha nem volt magamba.
Visszatérek emlékeimbe, melyeket
nem magamnak elevenítek fel.
Visszatérek gyermekkoromba,
oda, ahol soha nem futottam versenyt
a széllel, és nem gondoltam arra,
egyszer emlékeznem kell erre.

[…]

A Majorana-ciklus, melynek darabjai az egész kötetben jelen vannak, látványosan testesíti meg a szellem és az érzékek egységére vonatkozó poétikai vezérelvet. Több fejezetben olvasunk elszórtan néhány Majorana-dalt, így a Játék a széllel, A szerelem illata, A lélek varázsbotja és Az elvarázsolt szilvafa címűekben, míg a Majorana homokórája fejezetnek minden darabja Majorana-vers. Ettore Majorana, a rejtélyes életű olasz elméleti fizikus (aki Fermi szerint Galileivel és Newtonnal azonos jelentőségű volt) a költő alteregójaként jelenik meg, aki beutazza a nyugati kultúra legjelentősebb helyszíneit, s megismerkedik több ezer év meghatározó alkotóival, az egyiptomiaktól a görögökön és a rómaiakon, a reneszánsz művészeken át egészen a kortárs francia Désirs des Arts-csoportig. A nagyszabású ciklus középponti verse a Majorana sestinája, amely az eszme, a fényesség, a lét, a szellem, a tudat, továbbá az ösztön, a lélek, az ihlet, az érzelem összjátékának különböző formáit írja le, az alkotói folyamat emelkedő-erősödő, majd halkuló-megnyugvó ívét követve. A szellemi képződmények nem absztrakciók, hanem a költészet megszemélyesítő potenciálja életre keltette fogalmak vagy entitások, amelyek azután maguk lendítik előre az alkotó vágyát és ekként az alkotói folyamatot.

Mint már utaltam rá, Böszörményi költészetének egyik jellemzője a konkrét és az absztrakt kettősségének megszüntetése. Ez az imperatívusz ikerpárja a fent leírtnak, hiszen a bent és a kint szétnéző költői szubjektum teljességére, egységére vonatkozó poétikai parancsával egy tőről fakad. A versekben életre kelnek az elvont entitások: az idő, a jövő, a szerelem mind emberi formát ölt, s humanizált voltukban emberi karakterjegyeket öltenek. Ekként írja a Bora-borai razglednicákban, hogy „fejét az idő / tenyeremre / hajtja”; a Márai ébresztésében azt, hogy „A jövő vacogó foggal, / hóbuckák között didereg, / a szkepszis állványzatáról színpadi / az eleven valóság vergődése;” a Levélben is ebben a szellemben ad emberi formát a reménynek és a szerelemnek: „nem hadonászott a remény / nem futkosott bennem a szerelem, / mint boldog ismerős, / hanem leült mellém.” A fogoly című versben szintén a szerelmet humanizálja, amikor a költő fogolyként tartott férfiként konceptualizálja a fogalmat.

[…]

fogolyként él bennem
a szerelem
mégis
néhanapján kiengedem
a világba
levegőzzék
bámészkodjék
érezze jól magát
ilyenkor
ünneplőbe öltözik
kezét hátrateszi
úgy sétál ki előttem

[…]

szemöldökét összevonja
nem tudja eldönteni
barátja
vagy ellensége vagyok

A Magyar ballada című himnuszban hasonlóképp ad arcot az absztrakcióknak: az eszme szorgos munkás, nem henyél; a jövőnek arca van; a fellegek ölelésre képesek; az országnak feje, pontosabban füle van. A Majorana írja Szilágyi Domokosról című költemény az abszurdnak kölcsönöz emberi jegyeket: „Didereg az abszurd a gondolat méhében”, míg A lélek varázsbotjában a részvét humanizálódik: „A várakozás az érzelmes részvét hideg lehelete.” A példák további felsorolása helyett egyetlen verset említek, a Majorana sestináját, e mesterien kidolgozott prosopopeia-konstrukciót, amelynek bonyolult összjátékát – akár egy szimfonikus zenekarban – minden résztvevő együtt hozza létre. Miként már korábban is utaltam rá, az eszme, a fényesség, a lét, a szellem, a tudat, az ösztön, a lélek, az ég és az ihlet mind-mind emberi arcot kap az alkotás folyamatában, előállítva annak crescendo–decrescendo-ívét, előbb a végsőkig fokozva az intenzitást, majd együttesen segítve nyugvópontra a kreativitás pályaívét.

Létösszegzéseinek alapja ez az egységteremtés, akár istenkeresés a témája, mint a Bora-borai razglednicáknak, akár a tudás bizonytalansága, mint a Hol tévedek?-nek, akár az önzés és önzetlenség, mint az Én, a lélek nyílt és őszinte partizánja című versnek. Ám a világtapasztalat értelmezése helyett utóbbiban a figyelem parancsát fogalmazza meg – „csak egyáltalán létezni, / figyelni, érezni szeretnék”; a világra való kitekintést, a világban való körültekintést teszi meg feladatának, jól tudva, hogy egyszerre kell résztvevőnek és szemlélőnek lennie: „Látni és láttatni egy és ugyanaz?” (Szerelem Velencében). A bent és a kint egyenlő arányban alkotják figyelmének tárgyát, hiszen nemcsak a belső folyamatok megértésének a vágya hajtja, hanem a nemzetféltés, az Európa-féltés, sőt a világféltés is. A nemzet fennmaradásának és egységének kívánalma, ez az „ezeréves vágy” (Darabokra tépett táj) végigvonul az egész köteten, sugallva, hogy olyan világban élünk, amelyben még megmaradni is csak óriási erőfeszítések árán lehet.

Suttogok, pedig kiáltanom kéne,
ébressze szavam
hazámat, e szelíd vidéket,
kitartásra biztasson, téged is,
aki még érted a magyar szót:
megmaradni, ez a küldetésünk,
megmaradni mindenáron,
mint soha nem múló fény kése az éjben.
                                      (Megmaradni)

Ám nemcsak a nemzetféltés (és persze Erdély-féltés – lásd pl. A végeken című verset) témája tér rendre vissza, hanem az Európa iránti aggodalom is: nosztalgiával tekint XIV. Lajos, Mozart, Napóleon, Franz Kafka, Joyce, Déry Tibor, valamint Voltaire, Kant, Schopenhauer, Hegel, Spinoza Európájára, amely még a szellem és az igényesség Európája volt. A perspektívát tovább tágítva jelenik meg az egész globális világ rossz irányba történő változása, a pénz hatalmának eluralkodása, valamint a szellem elsivárosodása felett érzett aggodalom is.

Mindez összefüggésben van a hely D. H. Lawrence-i valorizálásával, akár a traiskircheni lágerről van szó (Traiskirchen), ahol a legfájóbb a magyar szó elhallgatásának kényszere volt, akár a Kanadába való megérkezésről (Calgary 1984), akár a Németországban megélt magányról (Nürnbergi éj), a torontói metró közönségességéről (Hajnal a torontói metrón), a barbadosi piac színkavalkádjáról (A bridgetowni piacon), a Michelangelót, Raffaellót, Botticellit és Leonardo da Vincit egy időben eltartó Firenzéről (Majorana az Arno partján sétál), a Golden Gate-híd magasztosságáról (San Franciscó-i reggel) vagy a Dylan Thomas jelenlétét őrző Greenwich Village-i tavernáról (New York-i ballada).

A szellem, az érzékek és az emlékek hármas együttállása jellemzi A szerelem illata című fejezet tartalmazta szerelmes ciklust. A hol vallomásos, hol értelmező, de végig éncentrikus és megszólító beszédmódban írt versek egy szerelem történetetét adják elő, dominánsan a lírai jelent alkalmazva a jelen és a múlt eseményeinek feldolgozására. A megértés vágya hajtja itt is a megszólaló lírai szubjektumot, mutatva, hogy Böszörményi ebben a tekintetben is jó Valéry-tanítványnak bizonyul, elfogadva a francia költő meglátását, miszerint „a szerelem és a szellem keveréke a legrészegítőbb ital”.11 Az aposztrofikus intonációjával Paul Géraldy póztalan diszkurzusát is idéző ciklus beszédmódja valóban a minden érzékszervet mozgósító szerelmi tudatállapot megragadására vállalkozik, amelynek során a szerelem teljességének megélését egyszerre bízza egyrészt a látás, a hallás, a tapintás, a szaglás és az ízlelés, másrészt a nemi érzékiség felajzott állapotának bemutatására. Ugyanakkor tanúi vagyunk a képzelet és az emlék játékainak is, amelyek – a szerelem érzékeket stimuláló képessége okán – egyaránt élő, változó, fejlődő folyamatokként jelennek meg.

A ciklus középponti darabja a fejezet címét is adó szonettkoszorú, A szerelem illata, amely sűrítve és – a szigorú formai és szemantikai előírások betartása révén – komplex módon jeleníti meg a teljes ciklusban vissza-visszatérő szellemi és érzéki tapasztalatokat. Szemantikai tekintetben a tizennégy alapszonett a Lotz János által lefektetett szabályoknak12 megfelelően „a téma variációinak összefüggő és összekapcsolt sorozata”.13 Böszörményi alapszonettjei valóban egy-egy általános gondolatot bontanak ki, mégpedig az emlékezés, a szenvedély, a gyönyör, a beteljesülés, az egyesülés, az elbizonytalanodás, a megtorpanás, a kétség, a felvillanó idegenség, a féltékenység, a másik elvesztésének lehetősége, a folytatás kétsége, az eltávolodás, a szakítás, az emlékké válás, az újbóli reménykedés és a múlt iránti vágyakozás témáit részletezve, amelyeknek összegzését a mesterszonett adja majd. Böszörményi ugyanakkor lazít az olasz reneszánszból eredeztetett sonetti a corona szerkezetén, amennyiben nem tartja be – miként József Attila sem tartotta be – az oktett és a szeksztett közti éles szemantikai határt, hanem a kilencedik sorban folytatja az előző két versszakban megkezdett gondolatot, olykor enjambementokkal is érzékeltetve a strófákon túlnyúló szemantikai összetartozást. Ugyanakkor sehol nem sérül a szonettkoszorú szerkezeti alapszabálya, s az alapszonettek utolsó sora rendre a következő szonett első sora, amely sorok azután a mesterszonett egyes sorait alkotják, s így visszatérnek, mint Lotz írja, „az egész gondolatlánc kiindulási pontjához”.14 Egyéb formai tekintetben Böszörményi inkább szorít a követelményeken, amikor az oktettben általában kettőnél, a szeksztettben pedig háromnál több rímet alkalmaz. A hol ölelkező, hol páros rímekből álló alaprímek és a mesterrímek bravúrosan fogják össze a tizenöt szonettet, miként az egész szonettkoszorú is – mind szemantikailag, mind formailag – nagy nyelvi és gondolati virtuozitásról számot adó költői teljesítmény.

Kényszerleszállás Shannonban a címe annak a több mint húszoldalas versciklusnak, amely egy valóságosan (és hosszan) megélt halálközeli élmény, a Karib-szigetekre tartó repülőgép írországi kényszerleszállásának a krónikája. A résztvevő és a szemlélő kettős perspektívájából tárul elénk a helyzet, amennyiben a narrátor egyrészt beszámol a megbillent repülőről, a rémülten futkosó légikísérőkről, majd a kigyulladt, füstölő gépről, másrészt az eseményeknek és a vég lehetőségének hatására feltörő gondolatokról és érzésekről. A szemlélő pozíciójából terelődnek gondolatai Sziszre, vagyis Szilágyi Domokosra, aki a kényszerleszállás metaforáját kibontva írt a haláltól megzavart életről. Fogadja továbbá a gyermekkor feltoluló emlékeit, a nagyapa simándi házát, a sorstársnak érzett Bartókot, a Monte Carlo iránti vonzalma okán fivérének tekintett Adyt, majd kitágítva a szemlészi perspektívát a nemzet nagy tragédiáit veszi sorra. Goethe, Hamvas, Churchill és leginkább Pascal sorait mormolva éli át a majdnem-tragédiát, amelynek elfogadásához – „Minél közelebb érzem a nemlétet / annál távolabb sodródom a reménytelenségtől” – a félelemmel való szembenézés segíti, mégpedig a halálfélelem artikulálása révén. Refrénként több változatban is megjelenik a lefelé csúszás képe, hol a félelem, a dolgok, az emlékezés, az emlék, a gondolat, hol a bizonytalanság, az aggodalom felületéről a halál szakadékába való lecsúszás rémképe: „A félelem síkos felületén csúszom lefelé”, „A dolgok síkos felületén csúszom lefelé”, „A gondolat síkos felületén csúszom lefelé” stb. A tragédiát felfogó elme gondolatfolyamát és a maguktól feltoluló, illetve tudatosan előhívott emlékek zuhatagát a véletlen és a sors természetéről való elmélkedés tucatnál is többször visszatérő refrénje pontozza, szervezi – akárha a moirák kórusát hallanánk, akik a Boeing-777-es végzetét is irányítják.

Pörögnek a véletlen motollái,
fenn, a csomagtérben a pillanat lila-zöld
hátizsákja lapul. Csak működésbe kell hozni
a visszaszámláló vörös kijelzőjét,
a sors ezüstkerekeit, a látható láthatatlant,
a villanást.

Böszörményi kötete sorra nyújtja olvasóinak az intertextuális „aha-élményeket” áthallások és utalások formájában, mintegy elrejtve a sorok között a nagy elődök szavait. Hiszen a Bora-borai razglednicák cím eszünkbe juttatja Radnóti bori noteszét; a szellem és a szerelem egysége és a vers osztályharcos voltának felvetése megidézi József Attilát, miként ezek a sorok is a Fénypórázon című versből:

Megkövülsz, ha érkezel,
törvény, hogy nem lehetsz
egyszerre odakinn
és odabenn.

Másutt, a „Megemészt a roppant tűz idebenn” Csokonait emeli be A szerelem illata című versbe, a „fénybe öltözött haramia” (El nem küldött levél John Updike-nak) és a „nincs, ki átvigye egy másik partra” [az örömöt] (Üres vonatok) Nagy Lászlót, az olyan sorok pedig, mint a „senki sem éhes a szóra” (A vers nem lett osztályharcos) vagy a „kétmillió kivándorolt magyar szívét / őrizem a szívemben” (Mint aki nem fut mindhiába) Adyt. Ezzel Böszörményi versvilága afféle visszhangkamra lesz, amelyben a sorokba belehangzik a magyar nagykánon, s ennek következtében úgy érezhetjük, ha Böszörményit olvassuk, akkor vele együtt Csokonait, Adyt, József Attilát, Radnótit, Nagy Lászlót és másokat is. Mindeközben Böszörményi – Noam Chomsky szellemében – azt is igazolja, hogy véges számú lexikai elemből végtelen számú mondat generálható, amelyek mindegyike – miközben fejbólintás az elődök előtt – eredeti és egyetlen.

A tiszteletadás gesztusa A lélek varázsbotja című fejezetben a legnyilvánvalóbb, amelyben hommage-ok sorakoznak olyan magyar, európai és amerikai költők, képzőművészek, gondolkodók, történelmi szereplők megidézésével, akik Böszörményi szellemi nagykorúságáért felelősek. Intellektuális gazdagodása nekik köszönhető: őket fogadta be „föníciai cserépedényként”, mint Én című versében írja:

ó
én föníciai
cserépedény
alázattal
befogadom
amit elhelyeznek
bennem
vagy
csak úgy
belém
szórnak

A magyar szellemi tárház a legnépesebb, itt sorakoznak a költőre leg­na­gyobb hatást gyakorolt magyar hírességek, köztük Rákóczi, Balassi, Szi­lágyi Domokos, Lászlóffy Aladár, Faludy, Márai, Molnár Ferenc, Lincoln, Kertész Imre, Esterházy Péter, Kocsis Zoltán, Presser Gábor, Sztevanovity Dusán, Krúdy, Jászai Mari, Bodor Pál, Bréda Ferenc (François Bréda), Szi­lágyi István, Bartók Béla, Szabó Lőrinc, Szőcs Géza, Pilinszky, Mandics György, Nádas Péter. Az európaiak közt találjuk Federico García Lorcát, Descartes-ot, Brâncuși-t, Spinozát, Paul Celant, Szókratészt, Vergiliust, Pü­thagoraszt, Thalészt, Hippokratészt, Arkhimédészt, Nietzschét, Kantot, Teslát és Marconit, végül két amerikait, északról Walt Whitmant, délről Pablo Nerudát. Az El nem küldött levelek fejezetbe összegyűjtött versek hasonló szellemben íródtak: nem hommage-ok ugyan, de a költőnek a címzettekkel való rendezetlen kap­csolatát tisztázzák. Ami az életben undone business maradt, hogy Olson kifejezését használjam, mert nem volt lehetőség a rendezésre (vagy lelki restség okán, vagy mert nem ismerték egymást, vagy mert nem lévén kortársak nem is találkozhattak), most a megszólított halála után tisztázódik, rendeződik el. A címzettek között szerepel John Updike, Konrád György, Thomas Mann, Ady Endre, Csoóri Sándor, Szabó Lőrinc, Tamási Áron, Orbán Ottó, Lászlóffy Aladár, Bogdán László, Szőcs Géza (neki két levél is megy), Nagy László, Farkas Árpád, Nemes Nagy Ágnes, Kavafisz, Marcel Proust, Bréda Ferenc, Petőfi Sándor, Salvatore Quasimodo és Tandori Dezső. A Böszörményi által a két fejezetben felvonultatott alkotótársak pantheonja a magyar és általában a nyugati kultúra meghatározó, sokszínű, sokhangú képviselőinek találkozóhelye. (Többször valóságos vagy elképzelt találkozásokról ír, így Bartók és Szabó Lőrinc, Bartók és Pilinszky képzelt találkozásáról, amelynek folyományaként egymás gondolatait veszik át.) Úgyszólván teljes ez a nagyszabású pantheon – egyetlen élet szellemi lakomájának menüjeként mindenképpen az.

Végül röviden Böszörményi formaművészetéről. Ennek legfontosabb jegye, hogy a szertefutó gondolati sokféleségéből organikusan kinövő forma is sokféle. A strófaformák különösen nagy változatosságot mutatnak, kezdve a szonettkoszorúval (A szerelem illata) és a költő számára különösen kedves szonettel (Idegen, Hajnal a torontói metrón, Majorana lebeg, Majorana kedve nem apad), a tercettel (A bridgetown-i piacon, Hóvihar Pepével és Brankúzival, A szél), a szesztinával (Majorana sestinája), a Whitmant idéző, áradó gondolatritmuson (A quabradai sziklaugrók bátorsága, Mágikus recept, Aranyvillamos III., Randevú) át egészen a szabadvers-strófákig (Széllovak, Darabokra tépett táj, Majorana az Arno partján sétál, Woodstock boogie), elsősorban a refrénre és egyéb visszatérésekre-ismétlésekre bízva a versfolyam strukturálását (Kényszerleszállás Shannonban). A forma lazításának kétféle módjával találkozunk: egyes esetekben a kötött strófaformákban elhagyja az eredetileg megkövetelt időmértékes metrumot (Idegen, Hajnal a torontói metrón), máskor a sorokat nem szedi ugyan szabályos strófákba, de követi az időmértékes (Hexameterek) vagy a magyar ütemhangsúlyos verselést, lazítva a felező nyolcas mértékén (Megmaradni, Fénypórázon, Fekete sirály).

Lexikai szempontból jellemzőek váratlan szóösszetételei, így pl. a széllovak, a fémcsillámok, a szélparipák (Széllovak), az oroszlánfellegek (Esernyős pillanatokba botlom), a fénytulipán (Nürnbergi éj), a fényruha (Elbújik a szó a szádról), az illatgőz, a szerelemhegyek, a füstegér (A szerelem illata), az emlékfonat (Üres vonatok), a fénygyíkok, a pöttyparázs (Majorana a reggeli fényben), a lármafák (És mindenütt a pénz), a fénypille (Krúdiász), a fénypóráz (Fénypórázon), a tűzpára (Összegyűrött ég), a jégtömb-szavak (Fekete sirály), a fényszegek (El nem küldött levél Nemes Nagy Ágnesnek). Ezen esetekben is felfedezhető Whitman hatása, akinek mesteri szóösszetételeit a költő maga idézi a Csak kezek és lábak és fejek című versben: „szerelemgyökér, selyemfonál, villafa és venyige”. Ezek a kifinomult nyelvi kreativitásról tanúbizonyságot tevő összekapcsolások a katakrézis elvét követik, amennyiben egy, a nyelvben korábban nem létező fogalmat hoznak létre. Valéry az efféle egyéni leleményeket nevezi „meghatározatlan szavaknak”, amelyek – mint írja – „lehetővé teszik, hogy olyat írjunk le, amit nem tudnánk elgondolni”.15 Ám Böszörményi nem hagyja őket az absztrakció szintjén, hanem mindegyiket beemeli az érzéki világba, konkrét, látható-hallható-tapintható-érzékelhető entitássá téve meg őket. A nyelvi kreativitás kiterjed szójátékaira – „Minnesota / Minden oda”, „Sarasota / Szar azóta”, „szemek egén / foltnyi egér”, „mily sóvár a só-vár” (Ötcsillagos luxusvers), „Világoson / világ oson” (Katedrális az örök télnek) – és rímjátékaira – Görgei / görgeti (Magyar ballada) – is, a szavak hangtestével való játékban fel-felvillantva mindazt a tudást, amit maga a nyelv őriz.

 

1 Kosztolányi Dezső: Ábécé a nyelvről és lélekről. In: Nyelv és lélek. Szerk. Réz Pál. Szépirodalmi, Budapest, 1971. 74–80. 74.

2 Walt Whitman: An American Primer. Szerk. Horace Traubel. City Lights, San Francisco, 1904. 18.

3 11.

4 Paul Valéry: Füzetek. Ford. Somlyó György. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1997. 200.

5 Valéry, 257.

6 Kabdebó Lóránt: Valami történt – Szabó Lőrinc átváltozásai. Prae, Budapest, 2022. 84.

7 Valéry, 30.

8 T. S. Eliot: A metafizikus költők. Ford. Takács Ferenc. In: Káosz a rendben – Irodalmi esszék. Szerk. Egri Péter, Gondolat Kiadó, Budapest, 1981, 134–146. 142.

9 Lásd Charles Olson: Semmi egyéb a nemzet, mint költemények… Válogatás Charles Olson verseiből. Szerk. Bollobás Enikő. Ford. Szőcs Géza. A Dunánál Könyv- és Lapkiadó, Budapest – Qui Te Quint Kiadó, Kolozsvár, 2003. 53–61.

10 Lásd Bollobás Enikő: Az amerikai irodalom története. Osiris, Budapest, 2005. 554.

11 Valéry, 147.

12 Lásd Lotz János: József Attila szonettkoszorújának szerkezete. In: Szonettkoszorú a nyelvről. Gondolat, Budapest, 1976. 258–270.

13 Lotz, 259.

14 Lotz, 259.

15 Valéry, 86.

 

---

Laik Eszter

Szüntelen rácsodálkozás a világra

 

Szimbolikus értékű, hogy a jelen kötet élén álló, mintegy mottóként szereplő költemény címe: A vers. A benne foglaltak nem üres szavak: költőjük megélte a vers „hús-vér” valóságát, hiszen életének egy pontján a költészet adott új irányt számára, és terelte vissza több évtized múltán ahhoz a valósághoz, amely igazán a sajátja: az irodaloméhoz.

E kiemelt költemény első sora óhatatlanul Kányádi Sándor szállóigévé lett mondatát idézi fel az olvasóban: „A vers az, amit mondani kell.” A Böszörményi-vers még tovább megy: „a tanúság arra, hogy vagyunk”. Létkérdés, minden értelemben. Szembesülés, „ősanyag”, az élet motorja. Mint a költő írja: „a tér, melyben az idő az anyaggal kézen fogva jár”.

Talán nem is egészen véletlen, hogy a kötetnyitó költeményben Böszörményi Zoltán akarva-akaratlanul Kányádi Sándort invokálja. Hiszen Kányádi volt életének egyik olyan mestere, akinek jelenléte a pályakezdés pillanataiban szinte eldöntötte, hogy az akkor ifjú szárnypróbálgatóból karakteres hangú költő válik. A kolozsvári Gaál Gábor Irodalmi Kört látogató, illetve a Napsugár című lapban tizenévesen publikáló Böszörményi olyan, mára klasszikusokká lett költők keze alatt forrott ki, mint – Kányádi mellett – Lászlóffy Aladár, Szilágyi Domokos, Király László, Csiki László, Farkas Árpád, és még megannyi jeles alkotót említhetnénk a két Forrás-nemzedékből. E generációs jegyek, akár a felmenőinktől örökölt vonások, szinte bevésődtek Böszörményi Zoltán költészetébe, és bármely korszakának versesköteteit lapozzuk fel, megtaláljuk az elődök életművéhez felnövő, hozzájuk méltó színvonalon csatlakozó művek sorát. Érdemes ilyen szemmel is olvasni a jelen válogatást, és ráismerni többek közt a Lászlóffy Aladár-féle bölcsességéből táplálkozó sorokra („ha vét mások ellen / elvárja / ne számítsa azt fel az Ég / csak az Úr fura rögeszméje / a bűnbeesés...” – Az Úr fura rögeszméje); a Kányádi Sándor balladisztikusságát idéző ritmikára („erősödöm magányomban / bőröm mint a dobok háta / koppan rajta bánat-pálca” – Fekete madár); vagy a Szilágyi Domokos halálvárását hátborzongató közelségbe hozó alludációra („A csillaghullás azonban nem jelent, / nem jelenthet lemerülést a semmibe. / A semmi is csak a vanban van, / ahol megtörténhet, / múltunk sincsen, jövőnk se lesz” – Majorana írja Szilágyi Domokosról). Kiemelendő itt a Forrás-alkotókhoz a hetvenes években csatlakozó, Böszörményi Zoltán életében nemcsak költőtársként, de jó barátként is meghatározó szerepet játszó Szőcs Géza alakja, aki nem csupán több alkotás megszólítottja e kötetben, de lírája hangulatai újra és újra felbukkannak a kötet lapjain – olvassuk csak el a Forradalom, az Ötcsillagos luxusvers vagy a Majorana: Désirdesarts című költeményeket.

Böszörményi Zoltán műveinek befogadásakor-értelmezésekor az erdélyi kapcsolódási pontok mellett nem hagyható figyelmen kívül az ezekkel párhuzamosan ható anyaországi költészet öröksége, annak is egyértelműen Nagy László-i (még visszább nyúlva: József Attila-i) ága. Ez a forrás ugyanúgy táplálója Böszörményi Zoltán költészetének, s immár pozicionálja a kortárs alkotók között elfoglalt helyét is. Hiszen bőségesen fellelhetők rokon vonások a Nagy László-i gyökerekből táplálkozó Kilencek, de éppúgy a Hetek költőcsoportjának némely alkotójával – kiemelendő itt a Kilencekből Utassy József, Mezey Katalin, Oláh János és Kiss Benedek; illetve a Hetekből Ágh István és Buda Ferenc –, akik bár mind egyéni utakat tapostak ki maguknak a tiltásokkal teli korszakban és azt követően, számos jegy kapcsolja őket össze egymással, és olyan, utóbb induló társakkal, mint e kötet szerzője is. A két csoport alkotóit szokás megkülönböztetni a „népiesebb” (Hetek) és a „városiasabb” (Kilencek) témák és feldolgozásuk módja szerint, mégis: közös vonásuk a szülőföldhöz való ragaszkodás, az elődök és a hagyomány tisztelete, a közösséghez való tartozás abszolút értékké emelése. Nem nehéz ráismerni ezekben az értékválasztásokban Böszörményi Zoltán költészetének pilléreire. Ő maga ráadásul könnyed gesztusokkal valósítja meg a két irány lírai szintézisét: világpolgár „örök utazóként” óceántól óceánig tágítja a patriotizmus horizontját. Üzenete világos: ha a Föld másik felén jár is, a hazája mindig ugyanott marad („az el nem hordott kövek elesettségérzete / és az óceánok – melyeket azóta / bejártam – gőgös ereje // én, a tücsök / azóta minden este / ülök a fövenyes parton, / álmosan pislogó csillagok között ciripelek” – Majorana Kolozsvárra látogat); amiképp a Calgarytól New Yorkig ívelő utakon is „a mi kicsi falunk apraját-nagyját” hívja elő emlékezete, a leves kanalazásától András bácsiig (Az elvarázsolt szilvafa).

De vajon még kikkel és hogyan rokonítható a mában, a fent említett meghatározó örökségen túl Böszörményi Zoltán költészete?

Bár a rendszerváltozást követően alig-alig beszélhetünk generációs költészetről avagy egységes irányzatokról a Kárpát-medence magyar lírájában – sokkal inkább egyéni univerzumok egymás mellett létezéséről –, a korábban említettek fényében egyáltalán nem meglepő, ha e mai lírai diverzitásban Böszörményi nem az ént és csakis az ént középpontba állító, kontemplatív versbeszédet követi kizárólagossággal, sem nem az autofikciós utat, sem nem a posztmodern utáni „metamodern” költészet nyelvi truvájait, hanem egy jóval színesebb, szenvedélyesebb, sokféle arcot (akár játékos álarcot) öltő poétai szerep híve. (Ebben az ízlésben egyébként felfedezhető Faludy György ars poeticája, aki szintén rajta hagyta a maga keze nyomát Böszörményi egyes korszakain.) Mondhatjuk: Böszörményi nagy tudatossággal integrálja a maga poétikájába a kortárs magyar költészet legkülönfélébb árnyalatait, úgy is mint szerepjátékokat és úgy is, mint a festő, aki kikeveri a rendelkezésére álló színekből azt a koloritást, ami csakis rá jellemző.

Így aztán a válogatott versek gyűjteményében éppúgy felbukkannak a Gergely Ágnes „világköltészetével” rokonítható, egyetemes és klasszikus irodalmi hatásokat mutató darabok, mint az Aranyvillamos-sorozat vagy a Téglaház; megtalálhatók a Nádasdy Ádám prózai és verses beszéd határán egyensúlyozó, tökéletes forma- és ritmusérzékkel megkomponált darabjainak nyomdokaiba lépő filozofikus vallomások (Lábatlan idő, A fogoly); a Szőcs Géza egyedi modernségét követő, minden regulát lerázó költemények (Nikola Tesla fehér galambja, Születésnap Bécsben – és persze a magát Szőcs Gézát megszólító/megidéző alkotások); felfedezhetjük a lírai-önreflektív Böszörményi-sorok rokonságát László Noémi tűnődő, klasszikusokat alludáló verseivel (ilyen többek közt a Majorana a tér tenyerén); vagy megcsillannak a Sántha Attila olykor groteszk, kíméletlen fricskáira emlékeztető, ugyanakkor közösségi felelősségtudattal telített, „csattanós” szövegek, mint Az egész fe­nomenológiája vagy Az irgalom ellipszise. A jelen kötetben külön ciklust kiérdemelt szerelmi költészet olvastán aligha feledkezhetünk meg Ladik Katalin lírai bravúrjait idéző darabokról, amelyek egyszerre viselik magukon a Nemes Nagy-i örökség és az avantgárd legmerészebb jegyeit (Akt, Libabőrösek lesznek a fák). Végül a legfontosabb vonulat, amelybe nemcsak hogy beleillik Böszörményi Zoltán költészete, de kijelenthetjük, hogy napjainkban talán ő maga ennek legjelentősebb képviselője: a hazafias költészet. A tematikának 2012-ben önálló antológiát is szenteltek a Magvető Kiadónál, s egy mai, új kiadás esetében minden bizonnyal helyet követelne benne Böszörményi lírája – lapozzunk csak A vers nem lett osztályharcos, illetve az El nem küldött levelek című ciklusokhoz, amelyekben olyan örökérvényű költemények sorakoznak, mint a Katedrális az örök télnek, a Magyar ballada, a Látom a jövő fehér gyolcsait, az El nem küldött levél Konrád Györgynek, Nagy Lászlónak, Farkas Árpádnak – és még hosszan sorolhatnánk. Nem véletlen az sem, hogy több Böszörményi-vers megszólítottja ott szerepel ama tíz évvel ezelőtti antológia szerzői között, így Faludy György, Kányádi Sándor, Orbán Ottó, Szőcs Géza, Kemény István... E lírai párbeszédek már csak azért is jelentősek – túl azon, hogy szorosan beleszövik a kortárs vagy közelmúltbeli költészet szövetébe a Böszörményi-életművet –, mert a jelen válogatás is azt mutatja, hogy a versek szerzője folyamatosan keresi a dialógus, az építő polémia lehetőségét, ha valóban téttel bíró kérdésekről (hazáról, nemzetről, történelemről, közös jövőről) esik szó. Márpedig ez a készség, ez a hevület, a másokat tettekre sarkalló tenni vágyás az egyik legjellemzőbb vonása Böszörményi Zoltán költészetének.

Még egy vonulatot meg kell említenünk a kapcsolódási pontok vizsgálatakor: meglepően hathat, de egyáltalán nem idegen Böszörményi Zoltántól az avantgárd befolyás. Mindjárt két irányból: az erdélyi hagyományt a többek közt Szőcs Géza, Sántha Attila, Bréda Ferenc, Bretter Zoltán szerkesztette kolozsvári Echinox folyóirat hagyománya képviseli, míg a határon inneni középnemzedéki avantgárd szintén nem hagyja hidegen Böszörményit, lásd Fenyvesi Ottó, Debreczeny György, Cselényi László, Petőcz András, Géczi János, Tolnai Ottó vagy Zalán Tibor költészetét – itt megint csak érdemes megemlíteni az Aranyvillamos-ciklust, a Majorana-verseket vagy az olyan formai játékokat sem nélkülöző darabokat, mint a Descartes, az Én, vagy a társadalomkritikus, „lázadó” szövegeket (És mindenütt a pénz).

Talán ez a rövid áttekintés is jól mutatja (habár messze nem térképezte fel teljességében azt a szerteágazó kölcsönhatáshálót, amelybe beleszervül Böszörményi Zoltán költészete), mennyire sokarcú és színes poétikával van dolgunk, melynek legfőbb hívószavai a szenvedély, a téttel bíró gondolatiság, a felelősségérzet. És még valami: a vers ontológiája.

Ha visszatérünk a kötetnyitó költeményhez, a befogadóban óhatatlanul felmerül a kérdés: valóban lehet ekkora súlya a költészetnek? Valóban lehet az élet alapja és közege? A jelen válogatás, amely Márton László biztos kezű, átgondolt koncepciójának eredménye, és a Böszörményi-lírát évtizedek óta ismerő és értő alkotó strukturális elképzeléseinek tükre, részben erre ad választ: hogy mi történik, amikor a vers valóban „a szívdobogásunk”, „a mindig újraszülető forradalom”, vagy épp „a csend, a megismerés”. Mindez igen eltérő hangulatokat, indulatokat, más-más ritmikát és atmoszférát feltételez, ám Böszörményi Zoltán mintha tudatosan igyekezne úgy összeállítani repertoárját, hogy költői hangszereit teljes intervallumukban megszólaltassa. Az olvasó ízelítőt kaphat a szenvedélyes hevület crescendójától („Tűzeső pelyhei hullnak, a fény mámora bekerít” – Kényszerleszállás Shannonban) a rezignált, mély bölcselet csendjéig („A kis halak sorsából hiányzik a tragédia, / a nagy vonulásban csak részlet ez” – Katedrális az örök télnek), és a kettő között megannyi szólam szerephez jut.

Böszörményi Zoltán kiérlelt sokhangúsága forrásainak megismeréséhez nem kell hosszas kutatásokat végeznie az olvasónak. A válogatott versek között ugyanis felvonul az egykorvolt vagy épp mai költőtársakhoz írt fiktív El nem küldött levelek gyűjteménye, szinte ikertestvérként A lélek varázsbotja cím alatt egyberostált művekkel, amelyek együttesen rajzolják ki e kötet szerzőjének tájékozódását, megkapóan tágas horizontját – Ady Endrétől Thomas Mannon át Szőcs Gézáig és Orbán Ottóig. A nagy elődökhöz és kortársakhoz írott versekben megfogalmazott kérdésfeltevések, perlekedések, főhajtások és fohászok azoknak a kétségeknek a manifesztációi, amelyek Böszörményi Zoltánt, a folyamatos önvizsgálatban létező költőt foglalkoztatják.

Ám az önreflexivitás az ő esetében nemcsak a szigorú határokkal kirajzolt énre vonatkozik. Böszörményi – lehántani sem tudná magáról e szerepet – a közösség költője: a világ és a haza dolgai iránt érzett aggodalom hatja át még a személyes sors talajáról elrugaszkodó költeményeit is. Nem restelli felvállalni a lírikus felelősségét nemzetéért – és mint világpolgár az egyetemes kultúráért. (Esetében ráadásul, hogy őt idézzük, nem pusztán „légből kapott, felfuvallt szavak” ezek, hanem komoly tett-fedezet áll a versbéli magatartás mögött – de ez már az életrajz része.) Egy egész ciklus – A vers nem lett osztályharcos – tanúskodik a kötetben erről, és olyan költemények, mint a Megmaradni, a Látom a jövő fehér gyolcsait, az Apokrif-történet – és még hosszan sorolhatnánk. A költőt olykor a vita hevéig fűti az igazságigény – elég utalni itt a Kemény Istvánnal polemizáló, nevezetes Egy búcsúlevélre című költeményre.

S persze helyet kapnak a gyűjteményben azok a líraibb darabok, amelyek a költő szerelmes-romantikus vagy épp a gyermekkorba visszavágyó énjét hozzák közelebb az olvasóhoz. A szerelem illata ciklus költeményeiből az világlik ki, hogy ha a verssorok hőse nem is riad vissza a szenvedély „húsukba harapó vad kiáltozás”-ától, azokat az elégikus pillanatokat is éppúgy keresi, mint amikor „Az akácfák újra megszállták a folyópartot” (Üres vonatok). A kötetbéli nosztalgikusabb, ám annál éltetőbb emóciók felé evezve pedig aligha lehet nem megkedvelni a gyermekkorba visszavágyó költő teremtette hangulatokat Az elvarázsolt szilvafa című ciklus verseinek olvastán.

S hogy a filozofikumba öntött játékosság se maradjon ki a könyvből, helyet kap még egy bőséges merítés Böszörményi Zoltán nagyszerű költői szerepjátékából – az Ettore Majorana fizikus „bőrébe bújt” versbéli beszélő nemcsak a Majorana homokórája ciklusban toppan elénk, de a válogató Márton László leleményének köszönhetően újra és újra felbukkan a versek között, hogy – mint egy virtuóz trubadúr – remek sorokkal kápráztassa el olvasóját („Végül is nem szerettem, / ez volt a tévedés. / Kit a legjobban szerettem, / szívemben ő a kés” – Majorana vallja).

Szólnunk kell még a Játék a széllel ciklus darabjairól, amelyek nem véletlenül kerültek a kötet élére, ismét Márton László víziója eredményeképp, aki jó érzékkel találta meg e versekben Böszörményi Zoltán egész lírájának esszenciáját: az úton levés, a hazák között létezés közös motívumát, a világra való szüntelen rácsodálkozás gesztusát („...miféle élet / óceánok között sodródni / a televényes égben / miféle erő / miféle végzet / utazik most is büszke szélparipákon” – tűnődik a világpolgár, de örökké a magyar földhöz láncolt költő).

Akár az előbbiek csúcspontjaként tekinthettünk az önálló ciklust kapott Kényszerleszállás Shannonban című hosszúversre. Ez a megrázó szövegfolyam nemcsak a Böszörményi-filozófia legfontosabb összegző műve (a véletlen és az elrendeltség viszonyát firtató, a szükségszerűség fizikai és metafizikai következményeibe beleborzongó, az Isten- és életcélkereső, az alkotói küldetést szüntelen megkérdőjelező attitűd lenyomata), hanem forma és tartalom harmóniája szempontjából az életmű magaslata. Arra is jó példa, hogy milyen otthonos terep e kötet szerzője számára a szabadvers: jóllehet számos alkalommal csillantja meg kötött formában biztos tudását – legyen az szonett, tercina, szonettkoszorú, hexameterek, sőt sestina –, az igazán fajsúlyos közlendők újra és újra kötetlen formában jelennek meg, s ezen belül is a gondolati líra darabjaiban.

Persze lehet, hogy az olvasó, aki most ismerkedik meg mélyebben Böszörményi Zoltán költészetével, mindezeket másképp látja és érzi majd. A válogatáskötet ezt is – vagy talán épp ezt a célt – szolgálja: hogy valamennyi befogadó kialakíthassa a maga viszonyulását ehhez a sok szempontból társtalan, különleges lírához. Ami bizonyos: valamennyi olvasat éppúgy érvényes, egyedi és megismételhetetlen lesz.

 

---

Böszörményi Zoltán: Fellázadt szavak. Magyar PEN Club, Budapest, 2023.