Szavak, szavak, szavak...

Szavak, szavak, szavak...
 
Henri Pozzi (1879–1946), a XX. századi francia szellemi és politikai színpad ellentmondásos alakja, aki a harmincas években, másokat és önmagát sem kímélve, belenyúlt a versailles-i békecsinálás darázsfészkébe. Kockázatos akrobatamutatványra vállalkozott, csodálja Clemenceau-t és nagyon szereti hazáját meg az igazságot. Franciaországot tán egy picit jobban is, mint az igazságot. A kör négyszögesítése.
A háború bűnösei című könyvében (1936), mely kiverte a biztosítékot mindhárom kisantant-államban, és túlzott lelkesedést váltott ki a magyar olvasókban (mint pár évvel azelőtt a Rothermere-akció), nem kevesebbet állít, mint hogy a pánszláv eszméktől felturbózott, örökös terjeszkedési mániában szenvedő Oroszország és kis kedvence, Szerbia az első világháború igazi okozói.
Hogyan? Úgy, hogy az oroszok hatalmas pénzekkel megvesztegették, eltérítették a francia sajtót, s így megvezették a francia közvéleményt. Röviden, olvasóikból politikai zombikat csináltak az újságok. S minden állítását tényekkel, forrásokkal bizonyítja.
Ki volt ő? Annyi bizonyos, hogy közeli ismeretségben állt Clemenceau-val, bejáratos volt a párizsi követségekre és a nagypolitika kulisszáiba. Vannak, akik azt állítják (egy magyar történész is), hogy könyve pontatlan, felületes. Éppen ezért megtámasztottuk Alexandru Vaida-Voevod vallomásaival, leveleivel és egyebekkel. Nem mintha szükség lenne rá, de a római jogból tudhatjuk, hogy egy tanú nem tanú, legalább két tanú a tanú. Tegyük hozzá, hogy Pozzi szenvedélyes szavakkal ítélte el Magyarország feldarabolását.
 
Véleményipar, gondolatpláza, celebtőzsde és gumicsont
 
Ősidők óta manipulálnak minket, emberi lényeket, mi meg egymást és saját magunkat is. Valahogy el kell érni a célt, valahogy túl kell élni, valami önigazolás, magyarázat kell. A manipuláció – írja a Wikipédia – latin eredetű szó, jelentése kezelés, bánásmód, befolyásolás (egyszóval, megvezetés) melynek célja a tömeg, csoport vagy egyén gondolkodásának, érzelmeinek, döntéseinek és viselkedésének alakítása. Már Machiavelli is megmondta: „A legjobban úgy lehet az emberekkel bánni, ha azt mondjuk nekik, amit hallani akarnak.” Jusson csak eszünkbe a róka, a holló meg a sajt meséje – a mindannyiunkban ott mocorgó hiúság, mint csapda.
A manipuláció trükkjei, csúsztatás, elhallgatás, sejtetés, riogatás, hízelgés, címkézés, túlzás, rágalmazás, féligazságok, hazugság – de legyen benne valamicske igazság. Úgy hihetőbb.
Klasszikus példa a kommunista időkből.
Sporthír: Összemérte erejét az amerikai és szovjet atlétikai válogatott. Kemény küzdelemben az USA csapata kerekedett felül.
Ugyanerről a Pravda: Rendkívül erős nemzetközi mezőnyben találkozott a szovjet és amerikai atlétikai válogatott. Míg a szovjet atléták az előkelő második helyet szerezték meg, az amerikaiaknak mindössze az utolsó előtti hely jutott.
(Minden részlet, szó önmagában igaz – csak az egész, együtt hamis. A Pravda, ha már nem emlékeznénk, a szovjet kommunista párt vezérlapja volt, a világ kommunistáinak szent kinyilatkoztatása, nevének jelentése magyarul Igazság...)
A manipuláció nem tévesztendő össze a propagandával, habár édes testvérek. Több is, kevesebb is, mint a propaganda. Utóbbi leegyszerűsít, egyoldalúbb és ismétel- ismétel-ismétel, sulykol-sulykol-sulykol. És jóval agresszívebb. Gondoljunk a Kárpátok Feledhetetlen Géniuszának véget érni nem akaró, rekedt ordítozásokba torkolló „hőskölteményeire” a dáko-román kontinuitásról, az ősi román földről (Csíkszeredában, Kolozsvárott!), a belügyekbe való be nem avatkozásról, aranykorszakról, satöbbi.
Egy példa a propagandáról. A világháború idején a kisbíró kidobolja a faluban a harctéri híreket: „Vitéz csapataink ismét legyőzték az ellenséget. Több ezer ellenséges katona elesett, tízezer foglyot ejtettünk, ötven ágyút és száz géppuskát zsákmányoltunk!”
Mire valaki megkérdezi: „És hogy állunk a mi veszteségeinkkel?”
„Azt odaát dobolják!”
 
Sajtó, propaganda és a tömeg
 
A politikusok, népvezérek – általában a hatalom – mindig feszült figyelemmel fordul a hírközlés, információáramlás és információtermelés felé. Akié az információ, azé a hatalom, a közvélemény, a tömeg. Ez fordítva is igaz.
Mi majd gondolkodunk helyetted, kedves konzumidióta, a félkész (mirelit) vagy McDonald’s (kész) gondolatokat házhoz szállítjuk – te csak csámcsogjál, emésszél, más dolgod nincs. Amit eszel, azzá leszel.
Már Henry Ford is megmondta, hogy legnehezebb dolog a gondolkodás. Tegyük hozzá, kétszer is nehéz, elkezdeni és abbahagyni. Elkezdeni sosem késő – jobb későn, mint soha. Vagy mindig késő, mert nem lehet elég korán kezdeni. Az „elkezdeni” és „abbahagyni” közötti mágikus szakadékot tölti ki a média, mindig valamilyen hatalom érdekeivel, gondolataival. S a jámbor olvasó egyszer csak elhiszi, hogy ezek az ő saját érdekei, gondolatai. A legnagyobb baj, amikor a politikusok is elhiszik saját hazugságaikat. S ez így megy több mint kétszáz éve, mióta az emberek sokasága olvasni kezdett. A tömegkommunikáció valójában már évtizedek óta végzi a tömegember klónozását – mondja Turgonyi Zoltán filozófus. Már a „nagy” francia forradalom idején megmondta Mirabeau: „A közvélemény szajha, az utókor ostobaság.”
Az egész felfordulás nagy nyertese, Napóleon, mikor hatalmas tömeg ünnepelte, megvető arccal közölte,: „Ugyanennyien lennének akkor is, ha a guillotine alá vinnének!” (Ezt persze nem az éljenzőknek mondta.)
Ki ne ismerné azt a cuki magyar anekdotát, mikor két sokat tapasztalt úr bámulja az 1945-ös „első szabad május elsején” felvonuló dolgozókat. Vörös csillag, Sztálin képek,
„éljenaszovjetunió”, miegymás, ahogy dukál. Mondja az egyik úr: „Mintha ugyanezeket a pofákat láttam volna tavaly októberben is, akkor Szálasit éltették!” Mire a másik úr: „Ja kérem, kis ország vagyunk, be kell érjük egy csőcselékkel!”
 
Sajtószabadság vagy sajtókalózkodás? A francia sajtó diszkrét bája
 
Kétségtelen, hogy Magyarországnak nagyon rossz sajtója, reménytelenül rossz híre volt a nyertesek Párizsában. Nem véletlenül. A cseh, délszláv és román politika – karöltve a megvesztegetett (néha csak becsapott) francia, brit, amerikai „szakértőkkel” és újságírókkal, a lehető legképtelenebb szövegeket volt képes lenyomni a médiafogyasztók torkán. Akkoriban Párizs a világ fővárosa, a francia sajtó a világ fáklyája. Erre, erre, így, így...
Vigyázó szemetek Párizsra vessétek. A vigyázó szemetek tényleg oda vetették szemüket, pénzüket és mohóságukat. Erről írt Pozzi. A mű megdöbbentő. Még az edzett gyomrú olvasó is kínlódva, de mégsem szűnő kíváncsisággal esik túl a fejezeteken. Minden személy, újság, korrupció, disznóság és pénzösszeg pontosan feltüntetve.
Kezdődött Oroszországgal. Az oblomovok, csinovnyikok, az unalom és önkényuralom tunya Oroszországa a korrupció, sikkasztás és elsinkófálás magasiskolája volt. Talán csak a korabeli Románia baksisgépezete működött olajozottabban. De ez ügyben forduljunk inkább Caragialéhoz, Slavicihoz vagy Arghezihez.
 
Most térjünk át Pozzi adataira.
Történik, a XX. század elejétől a párizsi békekonferencia befejezéséig.
Főszereplők, Alekszandr Petrovics Izvolszkij (1856–1919), Oroszország külügyminisztere 1906 és 1910 között, majd franciaországi orosz követ az első világháború végéig.
Szergej Dmitrijevics Szazonov (1860–1927) 1910-től 1916-ig orosz külügyér.
A ravasz, dörzsölt, pánszláv Izvolszkij elszánt, számító pánszláv Szazonovnak jelent, Szazonov a jellembeteg II. Miklós cárnak, a cár az idegbeteg cárnénak, a cárné Raszputyinnak, akire nem aggatunk jelzőket, mert az égvilágon mindent elmond annyi, hogy Raszputyin. Ennyit az Orosz Birodalom erkölcsi és szellemi állapotáról.
André, továbbá Pierre, Gabriel, Amédée Tardieu, tíz ízben mindenféle miniszter, háromszor miniszterelnök a Nagy Háború után. Történetünk idején a Le Temps nevű igen befolyásos sajtóorgánum vezető újságírója, politikai bennfentes, mondhatni, a francia politikacsinálás szürke eminenciása. Ősei ősidők óta rézmetszők voltak Párizsban, ő határmetsző lett Trianonban.
Nikolaj Hartwig (1857–1914), Oroszország belgrádi követe. Németes neve ellenére Goriban született, ott, ahol Sztálin, és a nagyorosz-pánszláv álmok álnok apostolaként ismert. A „nagyszerb” ambíciók támogatója, II. Miklós balkáni politikájának zászlóvivője. Ma már kevés komoly kutató tagadja, hogy a szerb fanatikusokkal együtt kulcsszerepet játszott a világháború előkészítésében.
És végül a Pénz, a „guruló rubelek”.
A botrány úgy kezdődik, hogy az 1917-es, un. Nagy Októberi Szocialista Forradalom után Leninék nyilvánosságra hozzák a cári kormányok titkos iratait. Köztük a követségek szigorúan bizalmas jelentéseit is. Óriási cirkusz, már-már földcsuszamlás fenyeget, de még folyik a háború. Párizsban, Londonban, Rómában, Belgrádban, Bukarestben vagy elhallgatják a dolgot, vagy azt mondják, hogy a bolsevikok hazudnak, ez hamisítás. A bolsevikok tényleg hamisítottak, hazudtak, ha kellett, ha nem – de ezek az aláírt, lepecsételt, utólag többszörösen ellenőrzött diplomáciai papírok nem.
Lássuk a tényeket. Izvolszkij azt írja haza nem sokkal kinevezése után a francia sajtóról: „Ez a harceszköz megbénít majd minden ellenállást és elvakítja a parlamentet, közvéleményt.” És pénzt kér, sok pénzt, aminek felhasználásáról természetesen nyugtákat körmölnek. Például, hogy jótékony célokra kellett. Ez igaz. Izvolszkij jótékonykodik Tardieu és a Le Temps meg más újságok javára, Tardieu és a Le Temps Oroszország érdekében. És láss csodát! 1911 februárjában Tardieu mint tüzes demokrata és művelt, haladó európai oroszellenes, a cári autokrácia éles bírálója – ám 1912 májusában már oroszbarát, az Osztrák–Magyar Monarchiában rabláncra fűzött szláv népek szószólója. Ára 300 000 aranyfrank.
1904 és 1911 között a különböző francia újságok, hírlapírók, politikusok, illetékesek 7 894 360 aranyfrankért egy barátságos, szerethető, hasznos Oroszországot és egy civilizált, szabadságszerető, hősies és franciabarát Szerbiát meszelnek a gall égboltra, akiket a barbár germánok és a durva, ázsiai magyarok el akarnak tüntetni a térképről. Hát tűrheted-e ezt, te szabadság és Marseillaise népe?!
1912-ben tovább fényesedik Oroszország és a délszláv ügy. Most már Románia is felkarolandó, mivel francia szempontból latin testvér, orosz szempontból ortodox testvér. Ára 882 140 aranyfrank.
1913-ban a moszkovita birodalom még szebb és jobb, a franciák legfőbb támasza a német kardcsörtetéssel szemben.
A kicsi, de bátor, igazáért rengeteg vért áldozó Szerbia a példakép. Románia bekebelezi a bolgár Dél-Dobrudzsát. A Szajna partján a Regát civilizációs és béketeremtő missziójáról írnak. Virtus romana rediviva!
Ára mindösszesen 1 102 500 aranyfrank.
1914 – újabb orosz, szerb, szláv igazságokat és jogokat sulykolnak a francia közvéleménybe. Bajtársak, barátok vagyunk a végső győzelemig!
Ára 1 025 000 aranyfrank.
1915 aránylag sovány esztendő volt. Az orosz hadsereget megverte a német–osztrák–magyar hadsereg. Bátorításra szorultak. Nyugaton beállt a lövészárokháború, a patthelyzet.
Ára alig 931 000 aranyfrank.
1916. Szokatlan helyzet állt elő. Izvolszkij fizet azért is, hogy miről írjanak Párizsban, és azért is, hogy miről ne. (Ez majd Vaida-Voevoddal is megesik.) Ne írjanak Raszputyin orgiáiról és a tarlótűzként terjedő panamákról.
Ára 1 153 222 aranyfrank.
Közben a kis Szerbia, Románia és Görögország is szépen tejel a francia újságoknak, és fizetnek Edgar Roelsnek, az Agence des Balkans hírügynökség igazgatójának. Az írott, olvasott és elhitt szó nagy erő. Egy kis hab a tortán, a háború végén a délszláv királyság – természetesen hitelből – kereken 3 millió aranyfrankot fizet Fiumeért.
Fizet a francia újságoknak, politikusoknak, hogy a kikötő ne legyen az olaszoké. Az antant ugyanis szórakozottságában mindkettőnek odaígérte a magyar Fiumét. Végül is kidobott pénz lett, mert Gabriele D’Annunzio, a futurista költő és kalandor szabadcsapatával megszállta és olasszá deklarálta. Mitől e nagy buzgóság? Olaszországnak és Jugoszláviának nincs sehol tengerpartja, csak Fiume? Nézzünk a térképre.
 
A Nagy Egyesülés órája
 
A háború bűnöseiből megtudjuk, hogy Románia árvereztette magát. Persze, titokban. Ki ad többet? Ehhez képzeljük még hozzá a Zűrzavaros éjszakát (O noapte furtunoasa) és megvan a zsánerkép.
Szazonov itt is vesztegetett. Hol, ha nem itt?
Take Ionescu (1858–1922) a bukaresti beszállító. Ez az úr a politikacsinálás (politicianism) vérbeli, utolérhetetlen művésze-bűvésze. Mint Dumitru G. Ioan látta meg a napvilágot, de élete folyamán úgy váltogatja a neveit, pártállását és nézeteit, mint más a gatyáját, míg végül megragad a Take Ionescunál. Több kormányban mindenféle miniszter, míg végül 1921–22-ben Nagy-Románia miniszterelnöke. Még a sokat megélt regáti politikában is unikum. Eugen Lovinescu a román politika legszomorúbb, legártalmasabb jelenségének nevezi a „tákizmust”, Tudor Arghezi pedig rákfenének, vérbajnak, mely olyan a politikában, mint a filoxéra a mezőgazdaságban. Take megfogadta Szazonovnak, hogy átállítja a befolyásos román újságokat orosz vonalra. S lőn.
Universul. Ára 350 ezer aranyrubel. Az Adevarul, Dimineata és National ára, külön-külön 100 ezer aranyrubel, a La Roumanie be kellett érje potom 50 ezer aranyrubellel. Történik ez 1912-től. Szazonov a románoknak ígéri egész Kelet-Magyarországot, a Tisza forrásától a Tisza torkolatáig, ha Bukarest melléjük áll. Ekkoriban jön az aranyszájú Tardieu is „kelet Párizsába” és nagy lelkesedést keltő „tudományos” előadást tart illusztris közönség előtt. Címe: Erdély – Románia Elzász-Lotaringiája. Mi köze van Erdélynek Elzász-Lotaringiához?
Mondhatta volna azt is, A Hold – Románia Elzász-Lotaringiája, ugyanannyi értelme lenne.
Mikor Take eljut Párizsba, ő is veszteget. Valahogy megint Caragiale jut eszünkbe, Lantul slabiciunilor (Gyengeségek láncolata). Minden mindennel összefügg.
Alexandru Vaida-Voevod – már mint Nagy-Románia miniszterelnöke (1919 december – 1920 március) – tehát kitaposott úton jár, mikor a francia sajtónál kilincsel.
Jól ismeri a média erejét, toronymagasan jobban, mint budapesti kortársai. Tudja, hogy (csak!) jó propagandával nem lehet háborút nyerni, de rossz propagandával el lehet veszíteni a háborút és békét is. Emlékirataiból, Maniuhoz írt bizalmas leveleiből egy intelligens, furfangos, gátlástalanul magyarellenes politikai figura néz vissza ránk. A cél szentesíti az eszközöket! Kóstoljunk meg néhány ínyencséget. Koszta István, Nem (csak) Erdély volt a tét – kései tudósítás a párizsi konferenciáról című mindig aktuális krónikájából. Megéri.
Vaida sürgeti Maniut. „Készítsetek egy albumot a magyarok erőszakoskodásairól, ők már készítik! Ennek nagy hatása van!”
Tippeket is ad. „A románok megcsonkított hulláit magyar ruhába öltöztetik, lefényképezik, hogy azokat aztán a békés román nemzet és – a rendtartó és a magyarokat saját bolsevizmusuktól megvédő – Románia hadserege által elkövetett kegyetlenkedések áldozatainak mutassák be.” Az a gyanúnk, Vaida könnyedén összetéveszti az áldozatot a tettessel. A kisebbrendűségi érzésből hipp-hopp, a felsőbbrendűségi érzésbe katapultálja magát.
Újabb ötletek. „Fotókat, képeslapokat szép népviseletbe öltözött román lányokkal.” S újra, „A magyar bántalmazásokról összeállított albumot.”
Indoklás: „Rengeteget írtak a mi ügyünkről, de ki olvassa azt el? Csak sajtókampánnyal, élőszóval, ebédmeghívásokkal és sok beszélgetéssel lehet elérni eredményt.” Megint, „Küldj a magyarokat és szerbeket kompromittáló anyagot. A lehető leggyorsabban, mert a magyarok ide érkezése előtt el kell készítenünk a leleplező brosúrákat.”         „Megszerveztem az ellenpropagandát Svájcban. Comnen kapott 22 ezer frankot...
„Küldj képeket fölakasztott és nyakig beásott románokkal.” „Fényképek Berthelot körútjáról, lányok népviseletben, küldj szép parasztarcokat minél többet.” Ez igen!
Szépség, szadizmus, halál együtt. Démoni ötlet!
Egy sokat látott pszichiáter vagy FBI-profilozó sokat tudna erről mesélni.
„Véget nem érő futkosás és házalás után sikerült az újságokat rábírnom ötszázezer frank előleggel (!), hogy álljanak rendelkezésünkre.”
Testvériség? Igaz ügyszolgálat?
Ostobaság. Teljes őszinteséggel bevallom, hogy üzleti érdekek fordították felénk a lapokat, jól álltunk, ki kellett használnunk a helyzetet és ezért pénzt kaptak.  
Öt újság kötelezte el magát a román álláspont támogatására. Bratianu egymillió frankot fizetett ezért” – írja Vaida.
Aztán jön a hidegzuhany.
„Érdeklődésemre kiderült, hogy nekem is fizetnem kell egymillió frankot.” Vaida ígér, kérlel, cselezik, csúsztat, halaszt, könyörög, morog, de a végén – természetesen francia hitelből – fizet.
Igazából mi fizettünk és fizetünk azóta is.