Zsoltárparafrázisok

Elhagyatva

“Mert bajok vettek engem körül, 
amelyeknek számuk sincsen; 
utolértek bűneim, 
amelyeket végig sem nézhetek; 
számosabbak a fejem hajszálainál, 
s a szívem is elhagyott engem..” 
                              (Zsoltárok könyve:40:13.)

Mert elhagyatnak akkor mindenek, mondtad,
és én remegtem akkor, hogy a bűneim, de nem,
nem így volt mindez, újabb gyalázatot beszél
az, aki elleplezi, ami körülöttünk, s nem lepel,
lepel csak a haldokló testén, és annak a testén,
aki feltámadott, de ki az, aki feltámad végre.

Elképesztően fáradt vagyok, azt hiszem, hogy
reménytelenül fáradt, mondják, ez épp annak
a jele, amit – másképpen – beletörődésnek is
nevezhetünk, befejeződik valami, a kudarcok
arcodra vésik önmagukat, miként az bűnöd,
miként a bűneid, arcodba süppednek végleg.

Ne nézz a tükörbe, ha kérhetem! Aki csalódik,
mindenben csalódik, menekülne, ha tehetné, 
de nincsen is hova, s mára már értelme sincs,
s a rosszkedv szembejön veled, magadra, ha
nézel, ezt fogod megpillantani, s ez magában
is visszatartó erő: elhagyatva mindenek által.

 A vizek felett

“ott van a nagy vizek felett.” 
                                  (Zsoltárok könyve:29:3.)

Valaki ott, a nagy vizek felett, széjjelnéz,
úgy, mint aki válaszolni tud kimondatlan
kérdésekre is, mint aki sejti, mi lesz a jövő
ezen a tájon, hogyan is menekülhet a világ.
Elmenekül, innen messzire, oda, ahol nincs
semmi olyasmi, ami hasonló lenne ehhez.

Nincs semmi olyasmi, ami arra emlékeztetne,
ami itt, a sajátunk, ami a miénk, ha van olyan,
hogy valami a miénk. Vannak még tárgyaink?,
ez a kérdés a „jövendő” előtt, milyen „szép” is 
ez a szó, hogy „jövendő”, pátosszal teli, igen,
emelkedett és hazug, mint minden magasztos

szó, emelkedett és hazug. Csak a jelen van, és
az is csak annyira, amennyire még lehet lenni,
amennyire még lenni lehet abban a káoszban,
ami itt, csak a jelen, ha még van egyáltalán, ha
még bármi is lehet, ott van a nagy vizek felett
valaki, széjjelnéz, és csöndesen elsírja magát.