Hol a helyük a meséknek?

Gyerekkorom már-már elfeledett emlékeit ébresztette fel Mezey Katalin közelmúltban ismét kiadott meseregénye, ami az életműsorozat darabjaként megújult külsővel látott újra napvilágot.

Fölmerülhet a kérdés, hogy sokszorosan fölpörgetett életünkben van-e még helyük a meséknek. Korunk ifjúsága fogékony-e a megélt valóságtól távoli világra, ahol három nap egy esztendő, sárkányok és boszorkányok testesítik meg a gonoszt, és a főhősnek minduntalan kemény próbákat kell kiállnia?

Nagyapai minőségbe lépve azonban azt látom, nagyon is szükség van arra, hogy a mindennapokat egyre jobban behálózó virtuális térből valahogy kimenekítsük a gyerekeket. Szükség van a pozitív üzenetekre, amiket a mesék hordoznak, ahol a főszereplők – kitartásuknak és elkötelezettségüknek köszönhetően – végül elérik a céljukat. De addig is, míg a dolgok helyükre billennek, együtt izgulhatunk velük, és elégedetten tehetjük le a könyvet, hisz a gonosz megkapja megérdemelt büntetését, a jók pedig boldogan élnek, míg meg nem halnak.

Mindez nem rejti el az élet esetleges igazságtalanságait, de gyógyírként hat, reményt ad, és egy magatartásformát is megerősít, amelyben a szeretet, a tisztesség, a becsület, az igazságért való kiállás, az őszinteség, a bátorság kap kulcspozíciót.

A mese bizonyos elemei így átvezetnek a megélt világba, a valóságos időbe. Talán épp ez volt az oka annak, hogy régen nem csupán a gyermekek voltak a mesék hallgatói, hanem a felnőttek is. Mert a mese iránytű is. Segít tájékozódni. Megmutatja az igazi mélységeket, és lehetővé teszi, hogy az ember önmagához közelebb merészkedhessen.

Mezey Katalin meseregényének hőse – Kivala Palkó – özvegy édesanyjával éldegél borzasztó szegénységben, ám egy nap felébred benne a kíváncsiság, hogy felderítse a távolibb tájakat, megnézze, miféle körülmények veszik körül az ott élőket. Elindul hát, hogy világot lásson. Vándorútja során egy megnyomorodott, bicebóca vaskályha személyében lel megbízható társra, „aki nemcsak meleget ad, és ételről gondoskodik a hideg éjszakákon, de bátorító szavaival, okos tanácsaival gyakran átsegíti őt a nehézségeken”.

Barangolásuk során eljutnak egy lepusztult vidékre, ahol az éjszakát egy düledező tanyán töltik, amelynek rettegésben élő gazdái – az elvadult környezetben rejtőzködő öregember és felesége –, minden mondatukban a legteljesebb reménytelenségnek adnak hangot. „Nem lehet.” Ezt szajkózzák, bármit is kérdez tőlük Palkó.

A fiú azonban nem adja fel, a vaskályha segítségével életet lehel a kietlenségbe, befűt, vacsorát készít, rég nem tapasztalt, harmonikus estét varázsol, és ezzel ráveszi az öreget, hogy mesélje el a történetüket. Kiderül, hogy egy gyilkos háború tette tönkre az egykori pompás környezetet. A falu elnéptelenedett, ők pedig bujkálásra kényszerültek ezen az elátkozott vidéken, ahonnan életkoruk és gyöngeségük miatt menekülni sem volt reményük. Szerencsére a repkény borította kis tanya menedéket biztosított a számukra.

Így tudják meg a vándorok, hogy ez a Vértes király által kifosztott, néptelen vidék nem más, mint az addig sosem hallott Nemlehet-ország, ahol már semmi örömre okot adó dolog nem található.

Palkó azonban – a népmesék vándorlegény hőseihez hasonlóan – nem torpan meg, sőt még inkább erősödik benne a kíváncsiság, s a nyilvánvaló veszélyek ellenére folytatja útját újdonsült barátjával.

Kalandos útjuk során végül eljutnak az egykor virágzó fővárosba is, ahol az ifjú rábukkan a Jó király elhagyott kastélyában bujkáló Annára, aki teljesen magára maradva él itt örökös rettegésben, ám kitartása, bátorsága révén sikerül átvészelnie a borzalmakat. Szülei történetét elmesélve fejti ki a kulcsmondatot: „Ha az embernek van, akit szeressen, könnyebb életben maradnia.” Édesanyja azért kesergett halála előtt, mert félt, mi lesz a lányával, ha magára marad, milyen élete lesz az örökös bujkálásban, megismerheti-e valaha a boldogságot.

Gyermekként még játéknak fogta fel a bujkálást, mert semmit nem tudott a normális világról, és természetesnek tekintette mindazt, ami körülvette – mindaddig, míg az édesanyja el nem mesélte neki, milyen volt itt az élet a háború előtt. Igaz, csak képzeletben kóstolhatott bele ebbe a szépségbe, mégis kapaszkodót jelentett számára a sivár jövőtlenségben.

A történet azonban új fordulatot vesz, megváltozik minden. Hűséges alattvalói kíséretében a Jó király is visszatér, és a birodalomban ismét felvirágzik az élet. Palkó pedig Annával és a felújított vaskályhával hazaindul édesanyjához, hogy – amint a mesében illik –, boldogan éljenek halálukig.

A boldogságosra váltó befejezés tehát követi a népmesék ritmusát, és az élhető jövő felé mutat. Ám amíg idáig eljutnak a mű szereplői, nem kevés megpróbáltatást kell kiállniuk, és föl kell ismerniük azt is, hogy egymás nélkül tehetetlenek.

Mezey Katalin meseregénye a népmesékből táplálkozik, de tovább szövi a mesefonalat. Ebben a történetben ott bujkál – több szálon is – a család motívuma. Az árván maradt kislány, a félárva Palkó mellett a királyi család és a tanyában rekedt két öreg házaspár más-más aspektusból mutat rá az összetartozás fontosságára. De a különböző élethelyzetek mindegyike azt igazolja, hogy a család az a molekula, ami az emberi lét egyedüli és kizárólagos biztosítéka.

Fontos elem, hogy mindegyik család történetével szembesül az olvasó. Láthatjuk, hogyan állták ki a próbát. Azért fontos ez, mert ilyen legendák vesznek körül mindannyiunkat. Szüleink, nagyszüleink sorsa a példa, ami megmutatja, honnan, hova érkeztünk, mihez kell alkalmazkodnunk, milyen utat érdemes választanunk.

És fontos, hogy megismerjük egymás történetét, s mindig legyen, aki mesél nekünk. Mert ez adja az élő kapcsolódást a valósághoz. Nemcsak a halványuló múlthoz, a valóságon túli emlékekhez, hanem a jelenhez is, ahol folyton útkereszteződések nehezítik a haladást, s nekünk dönteni kell, melyik irányt választjuk. A mesék, a mesehősök egyfajta mintát adnak, formálnak, iránymutatóként szolgálnak, és igazolják, hogy a felelősség nem kikerülhető: a lehetőségek közül magunknak kell választani.

Mezey Katalin hőseinek komoly próbát kell kiállniuk a mesevilágban. De ezek a próbák jelen vannak a mindennapokban is. A gyermeki létben is. Azért különleges ez a mese, mert az olvasó gyermek azzal szembesül, hogy az őt körülvevő világot s a benne élő embert sajnos nemcsak a jóra való törekvés mozgatja, hanem a mindennapok része az önzés és az abból fakadó ártó szándék is. A háború, a pusztítás sajnos a jelenkort is megfertőzte.

Olvasmányos és tanulságos mű született Kivala Palkó kalandjaiból, amit a kötetet illusztráló Berki Viola gyönyörűséges akvarelljei még közelebb hoznak a gyermekekhez.