Ha most kilőnénk magunk a pillanatból

Már nem a miénk
                                  Nagy Gáspár emlékére (is) 

„Már nem a miénk az Óperenciás…”
Nagy Gáspár

Milyen kegyetlen show-műsor,
vér-burleszk, túlvilági cirkusz ez az egész,
mely élvező cinkosává tesz bennünket is?

Hamis pecsétet üt ránk a tavaszi fény,
és halált hirdet most az újjászületés 
a késve kibomló, vérző rügyekben,
madarak rádióhullámú dalában,
míg zöld levelek apró radartányérjai
bemérik lassan sápadt arcainkat.
Ha most kilőnénk magunk a pillanatból,
mint célját vesztett cirkálórakéták
sodrodnánk irányíthatatlanul 
az idő virtuális sikátoraiban,
várva a közelgő becsapódás, 
megsemmisülés kegyetlen eksztázisát.
Gondolataink súlyos lánctalpasok,
melyek újra és újra elakadnak
a történések mélyülő sártengerében.
S ha mindent másképp próbálnánk is,
végül akkor sem rajtunk múlna,
hogy éppen honnan és hová jutunk:
indíthatnánk megannyi titkos műveletet,
mert küzdelmünknek nagyobb hatalmak
bennünk égő proxy-háborúja szolgáltatna okot.

„Már nem a miénk az Óperenciás…”– írja a költő. 
S ahogy éppen kimondjuk, 
kifordul váratlanul e sor a költemény  
lágy testéből, mint haslövéskor a bél.
Igen. 
Tán úgy lehet ez, hogy nem is volt sosem,
csak a tudat gőzét álmodtuk egykor annak.
De most elhinnénk lebombázott
érzékeink pincerejtekében,
hogy egyetlen megcsillanó vízcsepp 
is kódolt, reményt remegő üzenet, 
mely megfejtve békés beltengerré
nőhetne, áradhatna közénk,
megdermedt tekintetünk 
kopár szárazföldjeinek szélén.

Az Augusztot játszó öreg bohóc dala

Nekem már csak a cirkusz maradt:
a csillogó manézs-magány,
a soha fel nem növés illúziója,
két bukfenc között is a belső mosoly,
nevetésen feszülő kíntorna.

Én vagyok a csetlő-botló vagány, 
belül a poénban–karakterben,
de kívül jelenlétem téridején, 
s míg tótágast állok hirtelen,
szívemben összenő valóság és vágy. 

Gúnyolnak ripacs-szerelmesnek ám,
mert színes rongyaim s piros orrom 
okán csak bugyuta Maszknak hisznek,
míg ukulelémen vallok szerelmet
vödör vizet fejemre húzó nőknek.

„Szegény Auguszt! Buta Auguszt!” –
így kacag rajtam  az egész világ,
s a Fehér Bohócot tartják Művésznek,
ki még a fingáson is komolykodik,
és túltolja a melankóliát.

Röhögjetek csak rajtam, semmi gond!
Végül is én akartam, hogy így legyen:
bolondságomban talán bölcsebb leszek,
mint a porond hősei, s a nézőtéren
figyelő ezerfejű szörnyeteg!

Néhány régi viccem játszom újra még,
az évek is csak unott rutingyakorlatok,
jutalmam őszülő halánték, rossz gyomor, 
rozsdás ízület, szétkiabált torok, 
és a didergő, csupasz öntudat csupán.

S hogy éppen az utolsó fellépésem ez?
Lüktető kettőspontok után most
a mozdulatlanná dermedt, néma pont,
ahonnan kifordíthatom a semmit,
a mindent jelentő üres színpadon.

S mikor felharsan majd utolszor a taps,
megértem: bár hittem hiún és naivan,
hogy belőlem válhat a nagybetűs BOHÓC,
ó, jaj, csak egy átvezető szám lehetek
élet és halál hatalmas mutatványa közt!

Tizenhetedik helsingöri feljegyzés

A szív, a szív remegő bibe,
és zárvatermő benne annyi vágy,
de duzzadó idővirágban annyi szép,
termékenyítő pollen-pillanat,
megannyi hím-verskezdemény
a tudat rebbenő szélén megragad.
Ám néha mégis mozdul, röpül tovább
(a célba juttatás kényes feladat),
legyen az orchidea vagy dögvirág,
beporozza szószemcséivel a sorok
közt kinyíló pozsgás önmagát.

Tizennyolcadik helsingöri feljegyzés

Pusztuló rovarok, fejlődő roverek,
ki túléli majd, halni a Marsra megy.
A Földet terraformálni volna jó,
ó, ió, ció, utolsó stáció,
recseg-ropog a civilizáció, 
s nincs hova félreugrani,
dőlve dől és körbe pörg az annyi.
Árnyékként nyúlik a remény: 
talán a szellem összetartja egy ideig
még e sorstéglákból épült történetet,
s talán érkezik egy égi statikai terv,
melyet megértenek lent a szóművesek,
mielőtt az omlás mindent betemet,
s csak a csend evidenciája 
marad e kurta, tejútvégi szegleten.