Ketten együtt: Madách és Petőfi

Soha nem találkoztak. Életútjuk jelentősen eltért egymástól. Petőfi első verse 1842-ben jelenik meg, Madách ekkor már hazatér a pesti egyetemi évek után, Sztregova, Balassagyarmat, Csesztve háromszögben zajlik az élete. Tegyük még hozzá Keszeget, ahol Mária nővére lakik most már özvegyen, s talán majd Csécse is bekerül a sorba, ahol egy Fráter Erzsébet nevű hajadon él. Kisebb-nagyobb megyei úti céljai vannak (barátok, rokonok), Pestre is utazik olykor néhány hivatalos ügyben. Véglegesen Nógrád lett a világa.

Madách Imre 1837–1840 között tanult Pesten, de tovább folytatja tanulmányait „levelező” tagozaton. 1841-ben Balassagyarmaton patvárián (joggyakorlaton) van Sréter János másodalispán mellett, aki nagy hatással van szellemi, politikai fejlődésére, majd 1842. december 19-én megkapja ügyvédi diplomáját. Addigra már megyei tiszteletbeli aljegyző, erről a tisztségről 1843-ban lemond, táblabíróvá választják, 1846-ban megyei katonai (hadi) biztos lesz, népszerű nevén: „szalmakomisszár”. Ígéretesen alakul megyei karrierje. Közben pedig – 1846-ban – megnősül. Mondhatjuk: kész, felnőtt férfiú.

Petőfi ekkor még elkeseredetten küzd önmaga céljaival: még mindig a középiskolával bajlódik Pápán, kísérti őt a színészi sors lehetősége, mígnem 1844-től kiköt Pesten mint első kötetes költő és segédszerkesztő. Nem él mindig a fővárosban, ő is sokat utazik, s eközben egyszer egészen közel jár Sztregovához, amikor 1845-ös utazása során Losoncról az Ipoly völgyében Balassagyarmatra, majd Pestre tart. Ő is táblabíró lesz: Rimaszombaton tisztelik meg ezzel a szépen hangzó, ám inkább csak baráti titulussal. Lassan azonban a magyar irodalmi élet meghatározó személyiségévé lép elő.

Petőfi soha nem hallott Madáchról – miért is hallott volna? Mint pályatárs, Madách ekkor még nem szerepel a korabeli lapokban, nem sokszor merül fel a neve az újságokban. Összesen három verse jelent meg a Honművészben, de egyik sem tűnik ki a kortárs líra gyermeteg alkotásai közül: 1839-ben Az anya –­ gyermeke sírján, 1840-ben pedig a Templomban, és 1841-ben Szemei című versei. (Küldött egyet az Athenaeumba is, de azt nem közölték.) Drámákat is bead az akadémiai pályázatokra, ám mivel azok jeligések és mind sikertelenek, itt sem tűnik fel a neve.

Ismert egy verseskötete 1840-ből, de az kimondottan családi használatra készült. Bérczy Károly úgy emlékezett, ezt a kis könyvet Madách szétosztotta a barátai és az ismerősei között, „soha sem jött tágabb forgalomba”, tehát a közvélemény nem tudott róla. A Lantvirágok 26 verse inkább csak próbálkozás, talán némi szerelmi bánat lírai visszatükröződése. (Ilyen élménye Petőfinek is lesz bőséggel.) S aztán csend, noha majd barátjával, Szontagh Pállal aktívan politizál a megyei közgyűléseken, cikket írnak s küldik be Pestre, többnyire álnéven vagy jelzésekkel teszik ezt.

Madách ismerte Petőfit – de hát ki ne ismerte volna? Ki ne hallott volna róla? Madách folyamatosan olvassa a korabeli sajtót, költőnek s drámaírónak készül, hát persze, hogy figyeli, mi készül a magyar irodalomban. Ismerte közvetett módon közelről is, hiszen két nógrádi barátja, akikkel rendszeresen találkozik, ott van Petőfi környezetében. Az egyik a költőcske Lisznyay Damó Kálmán, akinek ekkor jóval nagyobb a híre, mint a tehetsége (szokott ez így lenni…), a másikuk Bérczy Károly, a balassagyarmati megyei orvos fia, aki szintén a Tízek Társaságának tagja lesz. Nem tudni, ők milyen megjegyzések kíséretében ábrázolták a hirtelen országos hírnévre kapott Petőfit Madáchnak, válaszolva barátjuk érdeklődő kérdéseire.

Madách tehát olvasta a kortárs szépirodalmat. Könyvtárában (részben apja vásárlásaiként is) ott szerepelnek Verseghy, a két Kisfaludy, Szemere Pál, Berzsenyi Dániel, Vörösmarty Mihály, Tóth Lőrinc, Fáy András, Dugonics András, P. Horváth Lázár, Dayka Gábort, Szigligeti Ede, Jósika Miklós, Kölcsey Ferenc, Kazinczy Gábor, Bajza József és bizonyára Petőfi kötetei. Azt gondolnánk, megvásárolja Petőfi sorra megjelenő versesköteteit, de egyik sem található a megmaradt családi könyvtárban. Ami persze elképzelhetetlen, mert legalább az 1847-es, kétkötetes Petőfi-kötetnek ott kellett lennie. 1864-ben, amikor már befutott költőként maga elé teszi addigra már több százra rúgó verseinek kéziratcsomóját, s elhatározza, hogy – főleg sikere hatására –, kiadja azokat, tárgyalna is erről Emich Gusztávval. Nagy Ivánnak írja 1864. február 17-én: „De apróbb költeményeim gyűjtésével s javításával, rendezésével most foglalkozom, mik Petőfy (!) kiadásának formájában körülbelül teendnek annyit, mint annak két kötete.” Közvetett bizonyíték, de bizonyíték. Egészen valószínű, hogy a Petőfit-kötetek annyi sok más könyvvel együtt Madách fia, Aladár jóvoltából tűntek el. Amikor az 1910-es években Szücsi József listázza a könyveket, a megjegyzésében pontosan erről ír, kinek, hogyan ajándékozott el könyveket a spiritiszta éjszakákba menekülő fiú.

És mégis találkoznak, noha nem a szó szoros értelmében. 1844-ben Petőfi még segédszerkesztő a Pesti Divatlapnál. Sok más aprólékos gondja mellett az ő feladata a szerkesztőségi üzenetek írása. Klasszikus és kedvelt műfaj (kivéve azok számára, akiket megszólít a segédszerkesztő), hiszen itt kielégítheti iróniáját, cinikus megjegyzésekkel reagálva a sok reménytelen és tehetségtelen költő, író zengeményeire. Petőfi nem is kíméli tollát, élvezet olvasni ezeket a megjegyzéseket.

Így történt, hogy 1844. december elsején ebben a rovatban egy rövid üzenet jelenik meg Timon számára, amely így hangzik: „Timon költeményeiben sok szép gondolat villan meg, de egy sincs köztük, mely egészében kielégítő volna.” Kerényi Ferenc, aki ezt a Petőfi-üzenetet megtalálta s közölte, hozzáfűzte, az üzenet tartalma „igen találóan Madách Imre líráját” jellemzi.

Mert Timon írói álnév, s Madách Imrét takarja! Már 1844-ben tudósításokat küld a Nógrád megyei és balassagyarmati, főleg politikai és közéleti eseményekről a Pesti Hírlapba. Az első 1844 júliusában, az utolsó 1845 decemberében jelent meg, s mindet Timon név alatt adja közre. Vagy ha Szontagh Pállal közösen írják a cikket, akkor jeleket használnak név helyett. (1846 januárjában jelezte a Pesti Hírlap, hogy „eddigi tisztelt levelezőnk lemonda”.)

Hogy honnan e név? A családi könyvtárban ott szerepel „Timonnak” nem is egy műve, franciául persze. A Timon álnév nem mást rejt, mint Louis Cormenin francia írót, filozófust (1788–1868). A Madáchéknál megtalálható két műve: De la centralisation (Paris, 1842) és Livre des oerateurs (Paris, 1844). A friss kiadási dátum ne lepjen meg senkit, Madách folyamatosan figyelte és követte az európai irodalmat, ráadásul akkoriban a megrendelés után hamar érkezett a könyv is. Ugyanakkor ez utóbbi Cormenin-mű egyértelműen hat majd rá később is, hiszen Danton alakjának a forrása lesz, és francia forradalom megírásához is használta.

(Hogy Timont Cormenintől vette Madách, arra utal egy korabeli politikai vita is, amelyben Kossuth Lajos a Pesti Hírlapban, Dessewffy Emil a Budapesti Híradóban érvelt a Védegylet mellett s ellen, s amelyben Dessewffy – ha csak lábjegyzetben is – említi Madách-Timont, aki maga is cikket írt ez ügyben Kossuth lapjába. Desewffy így „teszi helyre” az ifjabb hozzászólót: „Mint a 405. számú P. Hírlapban felszólalt Timon, ki azon álnév alá, mellyet a gyönyörű tollú franczia iró Cormenin használni szokott, búvá, feljogosítva érzé magát megfúni a diadali tárogatót, mielőtt még meg volna küzdve a csata, és szegény magamról, meg statusgazdasági véleményemről olly contemptussal, és a hajdani athenei Timontól kölcsönzött keserűséggel beszél, mintha ő Smith Ádám és List Fridrik öszvesített tudományával, ’s a görög misanthróp szeszélyes epéjével bírna, holott az egészből főleg azon ifjonczi praepotentia tűnik csupán ki, meIlyet épen azon szilárd vitatási képesség szokott nagyon kerülni, melly inkább okoskodásainak erejétől, mint egy hánykolódó vitatási modortól várja a sikert.”)

Madách tehát összeszedi bátorságát, s 1844-ben elküldi néhány versét Petőfinek a megjelenés reményében. Nem tudjuk, mennyit, azt sem, hogy mily jellegűek, de azért biztos, ami biztos, álnevét, a Timont használja, elkerülendő az esetleges otthoni kínos baráti megjegyzéseket. Ekkor már készen áll egy kiadásra szánt verseskötete Falusi tilinkó címmel, amelyről 1844 júniusában egy levéltöredékben tájékoztatja barátját, sőt el is küldi a kéziratot véleményezésre Szontagh Pálnak. Hozzáfűzve, számít rá, hogy a megjelenés után egyeseknek nem tetszenek majd a versei, ellentmondásokat vélve felfedezni azokban. „Ezen uraknak csak azt mondom, hogy nem bölcsészeti tant írtam kényelmes dolgozó szobában, nyugodt kedélylyel, nem háborgatva senkitől, melly esetben el bírtam vólna én is az ellentmondásokat kerülni, tudtam vólna én is a leg kellemesebb világ nézeteket ki keresni. De írtam az élet gyors folyamán rohanó hajón, majd vihar közt, s majd nap fényben, mint a percz ihletett…”

A Madách verseire reagáló Petőfi szerkesztői üzenetén kívül a két nagyság közvetett kapcsolatára Madách utolsó drámakísérletében találunk utalást. Ez volt az 1864-ben írt Tündérálom – az, amelyet a korabeli újságok úgy harangoztak be, hogy a szerző már írja a Tragédia folytatását, ami vígjáték lesz.

A drámából csupán az első szín készült el, és a másodikból pár sor. Tündérszép Ilona felettébb unatkozik birodalmában, nincs szerelmese, mármint egy földi férfiú, akit megbolondíthatna az iránta érzett vágyakozással. Madách azt sugallja, hogy kiveszőben van a lírai szerelem hatalma, a modern világ átveszi a mesék helyét:

„...vasút robog
Távirda játszik, gőzkazán fütyöl,
Papírral ölnek a napilapok,
Légszesz lámpák közt a hold elcsücsül,
Várat, zárdát dönt a villám, rág a szú,
Csak a moslékos gyár büszkélkedik…”

Kiderül, hogy a Csilla nevű tündér jelenleg is büszkélkedhet egy földi rajongóval, csakhogy az nem léphet be a tündérvilágba. Tündér Ilona pedig igen megkívánja a szerelmet, a földi férfi udvarlását, rajongását. Hiszen utoljára éppen egy magyar legény volt a szerelmese:

„De jó, ne mondd honát, úgyis tudom
Mi volna más, mint a magyar haza,
Onnan került utolsó bajnokom
János vitéz is, a szép dalia. –
Csak ott találni még egy-egy zugot
Hol pásztortűznél rólunk szól a dal…”

Aligha szorul magyarázatra, mi volt éppen ekkor Madách Petőfi-vers-élménye, s csak sajnálhatjuk, hogy nem tudjuk meg, a modern világban vajon mi lehet a mesés szerelem végzete.

A közvetett üzenetváltáson kívül ez az a vékonyka, de létező szál, amely e két, idén 200 évest összeköti egymással és velünk. S még valami: egy fontos Madách-vers. A Tragédia szerzője sajnos – Petőfitől eltérően – verseit sem datálta (a megírás helyszíne persze többnyire Alsósztregova, házassága boldog évei alatt Csesztve), s így nem tudjuk, mikor írta meg 1849 után a forradalom költő-hősét megidéző versét, a Petőfit. Lehet, hogy már az ötvenes években, amikortól kicsit szabadabban szólhattak az alkotók Petőfiről és főleg eltűnéséről, kereséséről. De az is lehet, hogy csak a hatvanas évek elején.

A Tragédia sikere után Madáchhoz sorra érkeztek folyóiratoktól, almanachoktól, emlékkönyvektől verseket kérő szerkesztőségi levelek. Ő ezeknek olykor eleget is tett. Arany János is többször kér tőle a verseiből. Nagylelkű gesztus ez Aranytól, mert bár érzi a költemények itt-ott bizonytalanabb minőségét, de úgy véli, Madáchnak folyamatosan jelen kell most már lennie a magyar olvasók előtt. 1863 márciusában lapjában, a Koszorúban közreadja Madách Elveink című versét. Ugyancsak itt jelenik meg szeptemberben A könnyek, októberben A rab család. 1864 áprilisában ugyancsak a Koszorúban olvasható Madáchnak a Borbálához című, titokzatos szerelmes verse. (Titokzatos, mert rejtély, pontosan ki lehet ez a Borbála.) Később a Két kérő című terjedelmesebb lírai műve szerepel a lapban.

1864 márciusában a Fővárosi Lapokban megjelenik az Emlékkönyvbe, majd valamivel később ugyanitt A költő és kedvese. Ugyanezen lap hasábjain májusban lát napvilágot a Csalódás, augusztusban az Egy nőhöz, majd az Otthon című verse, amelyben a cím mögött kivételesen ott a megírás dátuma: 1849.

A Részvét könyve című segélykötetnek – melyet a Magyar Írók Segélyegylete jelentetett meg 1863-ban – három verset is adott: Önmegtagadás, Megnyugvás a sorsban, Télen.

A kor népszerű hetilapja, a Vasárnapi Újság sem marad ki, 1864 márciusában közlik Madáchtól A világ baja című versét, és ami bennünket igazán érdekel: május 29-én, a lap 22. számában bukkan fel Madách Petőfi című költeménye. Lehet, hogy meglévő kéziratai közül választotta ki, bizonytalanságban hagyva bennünket a megírás dátumát illetően. De talán nem is a keletkezés pontos ideje a lényeg, hanem maga a vers:
 
I.
Te a szabadságot megüdvözölted
Még bölcsejében. Az viszont neked
Utolsó búcsúzásaképp megírta
Ágyúdörgésekkel – sírversedet.
 
II.
Nem mondja kisded síri jel:
E zugban porlik tested el.
És jól van az: mert így a sír
Amelyen egy hon népe sír
S körülragyogja szellemed –­
Egész e honnak keble lett.
 
Nem szükséges értelmezni, nem szükséges magyarázni. Petőfi életműve a maga pótolhatatlanságában jelenik meg Madách előtt. A nemzet vesztette el legnagyobb költőjét. Nem tudhatta, hogy hasonló érzelmekkel búcsúzik majd tőle is a hazai irodalom 1864 őszén.