Látsz engem? – Szemünk fénye
Látlak (Can See You) című szabadtéri csoportos kiállítás
Standby Project
2023. 10. 11. – 2023. 12. 12.
Kodály Körönd (Hübner-udvar előtt) Budapest VI. Andrássy út 92–94.
Az alkotók:
Ázbej Kristóf, Jakatics-Szabó Veronika, Verebics Kati, Nádas Alexandra, Zászkaliczky Ágnes, Weiler Péter, Szőke Péter Jakab, Verebics Ági, Ferenczy Zsolt, Nemes Anna, Szurcsik József, Gaál József, Baksai József, Fehér László, Szikra Ági, Gesztelyi Nagy Zsuzsa, Naomi Devil, Széchy Beáta, Szerényi Gábor, Töttös Kata, Irina Drozd, Horváth Dániel
A képeket Verebics Kati
és Szilléry Éva válogatta.
A kiállítást a most épülő Hübner-udvar előtt
Horváth Éva Mónika nyitotta meg.
Zenélt: Huzella Péter
Abafáy-Deák Csillag
Látsz engem?
Kívül közöny, belül tériszony – olvasható Vonnák Diána Látlak című novelláskötetében (Jelenkor Kiadó, 2022). A Kodály Körönd, mint tágas tér a huszonkét kép által drámai szögletek és kiszögellések halmazává vált. A Látlak cím mögött ott a kérdés, az érzékelésben van-e a másikat értő gesztus, bizalom, vágy. Van-e világban és egymásban helyük a látónak és a látottnak? Mózes egy, huszonkettő – adta még Szabó Magda 1967-ben a Bibliát idéző címet parabolaregényének. Szabó Magda Izsákjai azt érzékeltetik, csak a saját istenükért hajlandók odaadni az életüket, s nem vállalják, hogy családi döntés szabja meg, mi a neve az áldozatkérő istennek, aki-ami eszmének vagy ideológiának is nevezhető.
Merjük-e megmutatni magunkat a társunknak? Kik is vagyunk valójában, maszkkal és maszk nélkül, szabadon és pőrén? Látlak, amikor valakit nézünk. Fordított a helyzet, mint Adynál: Szeretném magam megmutatni, / Hogy látva lássanak (Sem utódja, sem boldog őse). Az alkotók szeretnének valakit megmutatni, de önmagukat is – a világnak, a nézőnek. Beleállnak a világba, és vállalják önmagukat (vagyok, aki vagyok), mert életük természetes része az önelfogadás és az önelfogadtatás, más szóval megmérettetés.
A látlak szó mögött ott van, hogy látom magam, tisztában vagyok erősségeimmel és a gyengeségeimmel, önítélet ez, önbántalmazás nélkül. Weiler Péter is tisztán lát, portréja (Diederik Strapel) egy antihős, akiben igaz és hamis eggyé válik, nincs éles határ a két fogalom között, a valóságban, a neten, a kommunikációban. Fake news, a történet kitalált, ellenőrizhető tények, források vagy idézetek nélkül. Weiler Péter műve egy holland tudóst ábrázol, akinek nevét 2011-ben ismerte meg a világ, amikor lelepleződött, hogy a korábban nagy port kavart társadalmi kísérletei és kutatómunkája általa meghamisított adatokra épültek. Egy tudományos karrier dőlt össze. Weiler vallomása: Valahogy úgy éreztem, most jött el az ideje, hogy egy antihősről készítsek portrét. A mesterséges intelligencia korában még fontosabb lesz, hogy tudjuk, mi az igaz, és mi a hamis. Össze fognak mosódni a határok, és még a tudományban is nehéz lesz ezeket szétválasztani.
Csapdahelyzet van. Az alkotó saját belső frusztráltságait, ítéleteit, kételyeit kivetíti-e a látott alakra? Milyen nyomógomb indult el az alkotás során? Biblia-motívum, hogy az alkotó megnyitja kapuit, és beengedi a látott személyt, arra a helyre, amelyet kevesen ismernek, talán senki sem. Titkos helyet nyit meg az alkotó, okkal és ok nélkül, engedi látni, hogy miként is hat rá a másik, a látott személy? Miként hat rá a kor, jelenünk, miként nem igazodik a mások valóságához. Szembenézés is a mű, az alkotás, rejtett és tisztán kivehető tekintetekkel.
Horváth Éva Mónika festőművész nyitotta meg a tárlatot, Huzella Péter dalokkal és személyes történetekkel szórakoztatta nézőket. Huszonkét festőművész portréinak reprodukcióit láthatjuk a Kodály köröndön.
A képzőművészet csele, hogy már – vagy még – akkor is látjuk a képet, ha alanya, alkotója nincs, vagy netán ismeretlen. A látás örök, ahogy a fény is az. Fehér László a figura tekintetét elrejti a fekete napszemüveg mögé, de ahogy láttatja képe alanyát (Hannus napszemüvegben, 2023) dacos, kissé keserű szájjal, az emberi értelem, az öntudat létezését, születése pillanatát éri tetten. Ázbej Kristóf kultúrtörténeti korszakok festői mozzanataiból építkezik (Anasztázica, Build 230811, 2023), korunk frusztráltságát, a saját identitás kibillenését mutatja meg. Gaál József alkotása más oldalról veti fel az önazonosság kérdését (Hasonmások, 2020), miként is lehet és szabad különbözni másoktól, netán önmaguntól is.
Jakatics Szabó Veronika alkotása (Szeles portré, 2022) is tele van érzéki jelekkel. A nő érzéki ajka hordozza a vágyat, a jelen pillanatát, minden körülmény ellenére sem tűnik el az érzelem, legyen a múlthoz vagy jövőhöz kötődő. A fejtartásban dac van, és valamiféle rejtett szomorúság is. Mintha elfordítaná tekintetét, mintha nem akarna valamit vagy valakit látni.
Naomi Devil a történelemhez, a tájhoz, a Balatonhoz fordul, egy női arcban felfedezi a természetet, visszatér a természethez (Landscape Portrait 37., 2022), figyelmünket az életmódra és szokásaink változásaira irányítja. Miénk a Balaton? Lehet birtokolni? Csónakba merészkedhetünk?
Gesztelyi Nagy Zsuzsa a látó szemre, magára a látóra koncentrál, mérnöki pontossággal rajzolja meg a látás pillanatát (A szemed, 2022), az idő ráncait. Horváth Dániel (Mánia, 2022) egy bohóc szivárványszínben pompázó arcát festi meg, bohóca nyitott gondolkodásmódjára utalva. Irina Drozd a gyermeki arcra épít, a vágyra, az álomra, amely megvalósultan is csupán meglepetés (Ice Cream, 2023). Anyám, én nem ilyen lovat akartam!
Megrendítő alkotás Nemes Anna műve (Finally, I See The Future, 2023), amelynek misztériuma, melankóliája felidézi a keresztre feszített Jézust, a fájdalmat, a megváltás súlyos terhét, a halált. A nagy technikai tudással és precizitással megalkotott mű festékfoltokból, érzékeny részletekből és azok finom összekapcsolódásaiból áll. Szurcsik József műve a hasonmást idézi, az önmagunkban lévő maszkokat, szerepeket (Kibontott valóság, 2023), a létezés sokarcúságát, amely önmagában még nem jelent hazugságot, inkább titkot, rejtettséget, szeretet utáni vágyat. Fogadj el olyannak, amilyen vagyok!
Nemes Anna: Finally, I See The Future
Az Avatar című film egyik legszebb és legerősebb mondata: Látlak téged. Látlak, aki testet öltött, megtapasztaltad a valóságot, ismerem lelked rezdüléseit, közel állsz hozzám, vagy távolabbról nézlek, mindegy. Nem ítélkezem, nem várok tőled semmit. Mindegy, hogy teljes vagy tökéletes lény vagy-e, vagy, aki vagy.
A Látlak tárlat a kimondás és a ki nem mondás határán egyensúlyoz, emberi pillanatokat tár elénk, önképünket szólítja meg. Az online-világban szemtől szembe állhatunk az alkotásokkal, a míves reprodukciókkal, és tudjuk, hogy az eredeti helyett annak másolatát látjuk. Vágyott és nem vágyott ideák előtt megállva elgondolkozhatunk azon, miként is látjuk önmagunkat, ideákkal vagy ideák nélkül.
Kölüs Lajos
Szemünk fénye
Látva vagyunk, és látunk. Hol saját szemünk, hol mások tekintete által. Stílus, irányzat, vonulat, divat, művészeti szabadság, határkitolás csap össze a kiállított képek nyomán. Nem a portrék uralják a teret, hanem a gesztusok, a helyzetek, a pillanatok, a testbeszédek. Hol Isten tüzét érzem, hol a pszichikai mozzanatok kötik le figyelmemet.
Szemünk áldás is, meg nem is. Ha valami nagyon értékes, fontos számunkra: úgy vigyázunk rá, mint a szemünk fényére. A külvilágból érkező jelek hetven-nyolcvan százalékát bonyolult összhangban dolgozó szervpárunk, szemünk segítségével fogjuk fel. Az emberi agy kapcsolja értelmes egésszé a látás, hallás, szaglás, ízlelés és tapintás idegsejtjeinek működését, hálózatát.
A látóérzék döntő szerepet játszik az első pillanat varázsában. Az átfogó benyomás nagy részét a gesztusok, az arckifejezések és a testbeszéd alkotja. A másodperc törtrésze alatt képesek vagyunk eldönteni, hogy valakit vonzónak találunk-e, vagy sem.
Amikor azt olvasom, hogy „látlak”, bármi vagy bárki legyen a tárgya, szükségszerűen a tudatom is tételeződik. Én látlak, és nem más. Öntudatom része a látott dolog, személy. Látlak, tehát vagyok. Hogy milyennek látja alanyát az alkotó, a kép, azt mutatja, már nem fontos a szándék, a látás eredménye számít, és a néző tekintete, a befogadás, a felismerés, mi hogyan látjuk a kép alanyát. A képeket látva eszembe jutnak Ady híres versének (Elbocsájtó szép üzenet) záró sorai: Általam vagy, mert meg én láttalak / S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.
A hiányra építi alkotását Széchy Beáta (A nagypapámra gondolok, 2023), aki saját életéből merít, személyes, belső nézőpontból, és egyedi módon elemzi, mutatja be a kapcsolat–kötődés–hiány problematikát. A mű címe ellenére a nő kerül a középpontba.
Szikra Ágnes önportréja (A Selfie Never Sent, 2023) önbizalomtól sugárzó arcot mutat. Fejkendője másra is utalhat, nincs haja, mert kihullt. Verebics Kati S. kagylója, 2023 szürreális elemekből áll, mégis líraian érzékeny, pszichologizáló portré. A belső szorongás, a lélek rejtőzködő és fájdalmas mélysége, Babits Jónás könyve világa egy tekintetben sűrűsödik össze.
Szőke Péter Jakab alkotása Jean Paul Belmondo portréjának feldolgozása (A visszatérő, 2023). Emberi arcban ábrázolja a káoszt, helyezi el a részleteket, amelyek valamilyen módon az ábrázolt alak történeteire utalnak. Belmondo életében többször visszatért. A Ho! (Autóversenyző) című filmjében a zseniális autóversenyzőből gengszterbanda tagja lesz, majd saját szakállára bankokat rabol ki, sőt a börtönből is sikerül meglógnia. Élete egy időszakában évekig visszavonult a filmezéstől és a színpadtól, majd 2008-ban visszatért De Sica klasszikus filmdrámája, A sorompók lezárulnak remake-je, az Egy ember és kutyája főszereplőjeként.
Töttös Kata nem válik cirmos cicává (Béke, 2023), bohóccá sem, békegalambja egyszerre idézi fel Picasso művét, de egyben Magritte kalapos férfiját is, akinek orra előtt száll el a fehér galamb (Man in a Bowler Hat, 1964). Töttös békegalambja az arc jelévé válik, belekarcolódik, belevésődik az arcvonásokba, a test része lesz. Míg Magrittenél a férfi arca le van takarva, mintha a galamb éppen akkor repült volna a keretbe, amikor „elkapta” a képet, Töttös női figurája tágra nyílt, szomorú és kérdő szemmel tekint ránk, nézőkre.
Verebics Ágnes is a rettegést, a szürreális, misztikus szorongást és fenyegetést ragadja meg (Boszorkány, 2023). Boszorkányok pedig nincsenek, mondta volt Könyves Kálmán, de mai világunkban továbbra is létezik a nők démonizálása, a hagyományos női szerepek vak tisztelete és megkövetelése. A kép látványa – a karomszerű körmök – egyszerre bizarr, állati, fenyegető és kiismerhetetlen. Genetikai változás előtt állunk? Ideje újraolvasni Gabriel García Márquez A szerelemről és más démonokról című regényét.
Nádas Alexandra az otthon mint menedék szimbolikus világát járja körbe (Kis őrző, Hordozható kertek sorozat, 2022), a gótika építészeti, a természet virágmotívumait felhasználva, meleg, pasztelles színekkel oldva a női arc befelé fordultságát, büszke kötelékvállalását. A jelenből a múltba lép, hidat épít közöttük értékőrzőként. A védett, zárt tér menedéket nyújt. A kérdés nyitott, kinek és mikor és hogyan?
Baksai József nemesen egyszerű portréja profilkép, arcél (Újra látom, 2021). A szellemi és fizikai világ egységben van, nyugalmat áraszt, a tekintet a nyugalom völgye, hitben született, hitet hordozó. A halhatatlanság, a feltétel nélküli szeretet, az örök várakozás és remény szimbóluma. Zászkaliczky Ágnes Bécsben élő festőművész dekoratív, fotószerű, hiperrealista alkotása (Emotions VI., 2022) a szabadtéri tárlat legüdítőbb alkotása. A kép és a háttér kontrasztja magával ragad. Hallom a figura belső hangját, létezem, vagyok, tele bizalommal és örömmel. Mintha bánat nem is létezne a világon. Szemünk fénye! Ilyen társra vágyunk.
Poussin szerint „...kétféleképpen lehet a tárgyakat látni: egyszerűen vagy pedig megfontolva és figyelmesen. Egyszerűen látni nem más, mint a látott dolog formáját és hasonlóságát a szem által természetes módon felfogni. De megfontolva nézni egy tárgyat, az több mint a forma egyszerű és természetes befogadása szemen keresztül, ilyenkor azon túl egy különleges módon azt keressük, hogy miképpen ismerhetjük meg ezt a bizonyos tárgyat…”
A tárlat a mindenkori nézőben felkelti ezt a megismerési vágyat. A szemlélő befogadást, elemzést. Milyen sokszínű kortárs képzőművészetünk! Molinókon is.
