Kopriva Nikolett

Egy család mozaikdarabkái

2023. november. 25. - 09:00

Sántha Attila Ágtól ágig című verseskönyvéről

Sántha Attila Ágtól ágig című verseskönyvét végigolvasva az a gondolat támadhat bennünk, hogy minden család megérdemelne egy ilyen könyvet. Beható, mély családtörténet, szabadversekben. A benne megírt életek szálai szövetségben léteztek egymással, gyakorta ismétlődő sorsokkal, melyek egyáltalán nem voltak könnyűek. Itt egy olyan világ elevenedik meg, melyről elsőkézből már nem tudunk, melyben már nem tudunk tájékozódni, mégis zsigereinkbe van kódolva, meghatározza jelenünket.

Nem találunk benne ciklusokat, minden vers a családi emlékezet egy-egy mozaikdarabkája, így sikerült létrehozni egy jól megalkotott ívet, mely amellett, hogy összefogja ezt a tömény, sokfelé mutató világot, fokozatosan több generáció képét rajzolja ki előttünk. Ehhez hozzásegítenek a költő családi archívumából származó fényképek, élővé téve az olvasó előtt a versek szereplőit.

A szerző az apja megírásával indít, majd generációkon halad vissza az időben egészen a szépapákig, szépanyákig. Meghökkentő pontossággal idézi meg őket és az őket körülvevő embereket (például a szomszéd Tóth Béla bá, Dühüsdoktor Bajkazsigabá vagy Küpüs Lázár alakját), egyszerre tárgyilagosan és mély tisztelettel: “Kék vagy zöld szeme lehetett, / arcbőre nagyon világos…” (Nagyapám); “Hogy milyen volt, róla nem sokat tudok, / erős, inas asszonynak tűnik a képeken.” (Nagyanyám); “Született 1868-ban primor családba, / s élete nagy része azzal telt, / hogy a birtokot ő visszaszerzi. / A perekben szinte mindene elveszett.” (Rákosizsigmond dédapám)

Az Ágtól ágig esszenciája értelemszerűen a személyes történet, melyet a versek letisztult, díszektől mentes nyelvezete még inkább érvényesülni hagy. Ezt jól teszi, ezeknek a történeteknek nincs szükségük adalékanyagra – megállnak önmagukban. Hihetőségét emeli a nyelvezete, a versekben található székely nyelvhasználat, hiszen a kötet Székelyföldre (Kézdivásárhely, Csernáton, Mikújfalu stb.) kalauzol bennünket.

A szereplők leginkább munkásemberek, akik dolgos kézzel érték el azt, amijük volt. Megélték a két világháborút, közülük nem egy az életét vesztette a harcmezőkön: “Nyilasok fogták el, / a csapatból kiállítottak egyet, / fejéhez fogták a pisztolyt, lője le / elrettentésül kiszemelt nagyapámat / – lelőtte. // (...) Évekre rá Bardócz Béla bá / a kocsmában sírva mesélte, / mennyire fájt neki, hogy / ötgyermekes apát kellett lelőnie. / Bocsáss meg, Márti, / de Márti nem volt ott, / és nem is tudott volna mit mondani.” (Rákosijános nagyapám); “Piavénál három évre beásták / magukat a földbe, / a frontvonal és ő is megmerevedett, / ezért extra adag brómot kapott. // Lehet, megismert valami olasz lányt, / ki szerette, és friss cipót sütött neki, / de az is lehet, szűz volt, / mikor a szögesdróton fennakadt.” (Rákosidénes). De hiába voltak a harctéren a férfiak, otthon maradt asszonyaik, gyermekeik életveszélyben voltak. Így az egyik nagymama mindössze negyvenhárom évesen halt meg egy bombatámadásban (Nagyanyám). A másik gyermekeivel együtt éhezett, legnagyobb gondjuk mégis az volt, hogy életet adó tehenüket megmentsék: “... véresre sebzett kézzel / szedték a szulákot, hogy Virág tehén / valahogy megmaradjon.” (1945 tavaszán).

Csak úgy sorjáznak a meghökkentő történetek: például Judit szépanyát hosszú évtizedekre lecsukták, mert megölte a férjét, Bálintot (Román szépanyámról). Sántha szépapja bankókat hamisított, és amikor kiderült, hogy úton vannak hozzá a zsandárok, halotti tort rendeztetett magának, utána három napra befeküdt a saját sírjába: “Mikor továbbálltak, az asszony / ment, hogy férjét kiássa, / de az már halott volt akkor: / a koporsó csupa-csupa vér, / az ujjait lerágta.” (Szépapám, ki sírjában halt meg)

E versek világában még erősen élnek bizonyos hiedelmek. Vannak benne jósok és beteljesült átkok: “... azt mondtam, Jóistenem, segíts meg, / add, hogy csúszómászó legyen belőle. / S hát nem levágták-e mindkét lábát, / úgy kellett lábatlanul eltemetni, / egy gyermekkoporsóba es elfért volna?” (A Nappal szemben) A betegségek füvekkel, bogarakkal való gyógyítása, bizonyos zsolozsmák elmondása szintén bevett szokás volt ezeknek az embereknek a körében. Az álmoknak jelentőségük volt: “Na ekkor mondta el a gyermekeknek, / (...) hogy Szibériát miért is élte túl: / hallotta álmában, hogy hívja őt Mári, / az apja, / a rég meghalt öreganyja, / s egy csomó régi ember, akiket nem is ismert. / Tudjátok, fiaim, egyszer / titeket is hazahívnak, / és akkor jönni kell, jönni kell.” (Ágtól ágig) Ezek a mozzanatok még inkább erősíthetik az érzést, hogy van ebben a világban valami archaikus, valami megrendíthetetlen, ami túlmutat a jelen valóságán.