Lefizethető Isten, férfiakkal hempergő Mária
Csornyij Dávid (1991, Beregszász) a kárpátaljai irodalom fiatal generációjának tagja, aki először a kárpátaljai Együtt folyóiratban tűnt fel verseivel. 2017–2022 között az Előretolt Helyőrség Íróakadémiának hallgatója. 2020-ban jelent meg első önálló kötete A jelzőlámpák diktatúrája címen. 2023-ban az Irodalmi Jelen folyóirat szerkesztősége Debüt-díjjal tüntette ki. Jelen írás versenek főbb motívumait, témáit, versnyelvét kísérli meg áttekinteni.
Csornyij Dávid szabadversei kijelentéseiket, megszólalásmódjukat tekintve nihilista hangvételűek. Úgy érezhetjük, nem igazán veszi komolyan a létnek nevezett jelenséget – magát sem különösebben, miközben nagyon is komoly témákkal, motívumokkal dolgozik.
Istenhez fűződő viszonyáról már a kötet nyitóversének első sora is sokat elárul: “Kicsit rám hasonlít az Isten” (Egy hasonmás nagyképűsége), “elmémben elüszkösödik /minden lépésed amikor / hozzád imádkozom” (Hiba az isteni kreációban). E versvilágban Isten és a szentek tiszteletüket vesztik, a vallásos motívumok a profán világ részeivé válnak: ”Egyszerűen nem megy. / Valakinek elmondani, hogy / láttam Máriát férfiakkal, / nem megy. Farizeusokkal hempergett / a glóriák kupacán, körülötte / sóval hintették be az angyalok / a megváltást” (Nem megy), “tegnap szentté avattam az erkélyt / egy kevéske pálinkával és madáretetővel, / fohász és víz nem volt, csak / az ima zománca pergett le lassan” (Fejben – mozi), “hiába fizettem le még az Istent is” (Az időutazás kérdései).
Az univerzum, a kozmosz olykor megszemélyesített formában tűnik fel a versekben: “Az univerzum akarta, / egyezséget kötöttünk, / én öntudatlant teremtek, / ő magzattá válik” (Ha felnő az univerzum), “vérfolyamból ittak halhatatlanok és hullócsillagok.” (Leónidasz halála után II.) Máskor már-már tájképszerűen jelennek meg e képek, akárha egy festmény előtt állnánk: “Éjfélkor kelt fel a második hold, / ragyogott az égen a sárkánytojás, / csillaggá vált és mezőre evezett, / az űrtenger hullámaival sodródott.” (Boe arcának megszemélyesítése) Ebből is látszik, hogy a szerzőtől nem áll távol a versen belüli világteremtés, saját törvényszerűségekkel, meggyőződésekkel. Bármi megtörténhet bennük: “gyűrődik a tér történetei közepette.” (Boe arcának megszemélyesítése) Az olykor szokatlan, szinte megdöbbentő szóösszetételek megerősítik mindezt: magzatpálinka, pettingtáska, szögesdrótszabadság, felhővásár.
A lét hiábavalóságának kérdése erősen körbelengi a versek hangulatát. Mintha tisztában lenne azzal, hogy minden csupán átmenetileg van jelen, ebből fakadóan a jelenlét értelme is megkérdőjelezhető: “gyászbeszédeket akarok hallani / ott legalább nyerhetek / hány évet nem élt hiába” (Az utolsó utáni napok), “Mert fonnyadunk, és elfogy a test, / köröm alá fúródnak az emlékek, / és ágyvégi kórképpé válnak. / Létünk túlszívott hamu, / mit az élet lepöcköl magáról.” (Én mindig csak hazudok neked) Az értéktelenné vált szentek és isteni létezők, a megváltás hiányának állandóan visszatérő, tényszerű közlése mindinkább azt sugallják, hogy létünknek nincs különösebb tétje, ne legyenek illúzióink, az idő ellenünk dolgozik: “Jelzőlámpa az Isten, / két éjszakája nem villog, / nem kapcsolták be, / lopott időt kapok tőle, / jutalom az esti imáért.” (A jelzőlámpák diktatúrája)
Már-már meglepően hat, hogy a nyers versvilágban a gyengédebb érzelmek is helyet kaphatnak, noha összhangulatukat tekintve ezek is inkább melankolikus hangvételűek: “Nem érdekes először, / én térdelek föléd, / vagy te hajolsz rám. / A szomszéd már füstöl, / élvezi légyott-elégiánkat, / nem fizet érte.” (A konyhában) Végső soron azonban a szerelem, az együttlét is felszámolódik, illékony, múló állomássá alakul: “Már nem látok rúzsos / cigaretta csikkeket a hamutálban. / Itt nem vagy, nem is voltál, de leszel. / Ez más otthon, más lakás, / itt nincsenek pillanataink.” (Itt más)
Kárpátalja vonatkozásában – ahonnan a költő is származik – a fentiek egyáltalán nem meglepőek, hiszen ott 2014 óta (2022. február 24. óta pedig még inkább) az emberi kapcsolatok – ahogy az emberéletek is – sajnálatos módon rendkívül múlékonyak lettek. Rengeteg család szétszakadt, általánossá vált a munkavállalás idegen országban, ami gyakorta vezetett és vezet egész családok széteséséhez. Ezt hivatott bemutatni a Nosztalgia című vers is: “Szipog az asszony, üres az asztalfő / helyén a tablet, / Skype-on vacsorázik / együtt a család (...) / de a korona minden könnyet felszárít.”
Újabb költeményeiben nem rugaszkodik el egészen korábbi versvilágától, sokkal inkább annak továbbszövése érzékelhető. Nyelvezete, megszólalásmódja kétségtelenül letisztultabb és gyengédebb: “Az mosogat, aki jobban fázik, s a másik a / küszöbön állva mesél sápadt történeteket, / és így loptam lyukat a Holdról, / amikor még csillagos volt az ég a Vár felett. / A csend idegen vendég és nem kap vacsorát.” (Sára vacsorája) A Mindennap egy alkalom című versben a versbeszélő tulajdonképpen felmentést nyer, élete, érzései nem rajta múlnak: “A rendkívüli kormányülésen megszavazták, / hogy ma se legyek boldog. / Tizenhat a kettő ellen, / a kedvügyi miniszter tartózkodott.”
Jogosan kérdezhetjük, mi állandó egy ilyen versvilágban. A választ maga a szerző adja meg egyik versében: “sóvárgás veszi át mindennek a helyét, / mindent bele a hamutálba. / Urna-aura. Égjen az ország.”
