Látta magát, ahogy felriad. Nem tudta, ébren van-e, vagy álmodik.

Körülnéz. A szegedi főpályaudvar sugárzóan felújított épülete mered rá az ablakon túl. Érzékeli, hogy egy test dől hozzá szorosan, az nem más mint a fia. Arcán angyali béke. Ha megmozdul, felébreszti. Senki nincs a fülkében rajtuk kívül. Fel kellene állni. Hallatszik, ahogy a takarítók csörömpölve feljárják a vagonokat, közelednek az ő fülkéjük felé. Le kellene szállni. De hol a válltáskája? Sehol.

Felugrik, a gyerek felébred, sírni kezd. Ő sem tudja, hol van. Hazaérkeztünk – mondja az apa bizonytalanul, és furcsa idegenségérzet járja át, mint egy tetőtől talpig nyilallás. Kemény üzleti tárgyalások tobzódnak mögötte, két megkötött szerződés lapul a táskájában, a siker elégedettséget kellene szüljön. Azért rágná hiányérzet, mert a tárgyalások folyamán nem mindig tudott odafigyelni, azon járt az agya, hogy mi történik a fiával a gyermekmegőrzőben. Emiatt talán nem is annyira előnyös az a szerződés, mint amennyire első olvasatra látszik? Akkor most minden hiába? Aggódás, stressz, félelem a kudarctól, végső soron a kényszerű önrombolás mehet a kukába? A megelőző vitákkal, feszültséggel együtt, mert a felesége nem hagyhatta el az előadásait, nem talált helyettest, a nagyszülők gyengélkedtek, nem utazhattak hozzájuk gyermekfelügyeletre. A szerződés, a tárcája némi készpénzzel, bankkártyákkal, az irataival, a telefonja, a kulcsai, két váltás fehérnemű neki, s a gyereknek is – utóbbi persze nem nagy érték – a válltáskában volt, ami nincs.

– Szöged, végállomás – szól be a kalóz kinézésű, fejét halálfejes kendővel átkötő takarító.

– Tudom – morogja. – Nem találtak egy szürke, kétrekeszes, cipzáras, kulccsal zárható válltáskát?

– Utánanézök – válaszol kelletlenül az ipse. – Mögkérdezöm a többieköt.

A gyermek magához tér.

– Mikor érünk haza?

– Légy kicsit türelemmel!

Nem kell sokáig várni, a „kalóz” visszatér a nemleges válasszal. Udvariasan eligazít: az információs ablaknál bejelentést lehet tenni.

Az egyetlen nyitva tartó pénztárnál közlik, a külön információs szolgáltatás megszűnt, nekik is takarékosan kell gazdálkodni mindennel, a „humán erővel” is, a helyzetre való tekintettel: a külföldre szóló jegyeket kiadó kasszánál eligazítják.

– Most épp zárva van.

– Szólok a kollégának – mosolyog készségesen a dundi pénztárosnő.

Valóban, perceken belül elhúzzák a függönyt, a csinos kasszásnő ad egy formanyomtatványt, azt kell kitölteni. A gyerek nyűgös. Mikor megyünk már haza, ismételgeti. Anya kell, anya kell, anya kell! Visszaadja a kitöltött lapot, kap egy telefonszámot, amelyen érdeklődhet.

Bevillamosoznak az Aradi Vértanúk teréig, anya kell, anya kell, anya kell. Úgy érzi, minden utas őket nézi. A bérletét is a tárcájában szokta tartani, most izgulhat, hogy jön-e ellenőr. Megússzák. Éhes vagyok, apa! Átbattyognak a Honvéd térre. Ahogy megpillantja a sarki büfét, a követelőzés erősödik: éhes vagyok, apa, éhes vagyok, apa, nem értesz magyarul? Utóbbi kérdés gyakori megfogalmazása friss, amióta a temesvári üzleti úton megtapasztalta, hogy a világ egyes részein nem biztos, hogy értenek az anyanyelvén. Kikutatja a zsebeit, érmékből összekapar egy sonkás szendvicsre valót. Délelőtt csak negyven percenként közlekednek a buszok, az épp esedékes öt perce elment.

Leülnek a buszmegálló padjára. A gyerek, miután éhségét csillapította, szomjas lesz, szerencsére van egy köztéri ivócsap, felemeli, hogy elérje. A kicsit nagyon szórakoztatja az ivás rendhagyó módja, ujjacskájával részlegesen leszorítja a lyukat, lepriccolja magát, az apját is, nagyokat kacag. Engedélyt kér, hogy kihasználja a játszótéri eszközöket. Az apának nincs kedve, de elkíséri a fiát. Felesége valószínűleg dolgozik, hogy fognak bemenni? Telefonálni nem tud, talán az lenne a legcélszerűbb, ha előbb felkeresné a felesége munkahelyét, és elkérné a kulcsát. Gyalog öt kilométer. Persze ez lutri, állandóan mozgásban van, egyik óra a város egyik végén, a másik a másikon, a központi irodában kellene érdeklődni, hogy épp hol keresheti, de fennáll a veszély, hogy mire gyalog odaérne, már épp elindult a következő helyszín felé. Ha szerencséje van, akár otthon is találhatja, sajnos az órarendjét sosem tudta megjegyezni, nem tartotta érdemesnek, hiszen félévente változik. Némelykor délben kezd, ha szerencséje van, ez a nap ilyen. Ha nincs, a derűs időt tekintse szerencséjének, lehet vagy húsz fok, a május ebben az évben nyárias időjárást hozott. Szerencse a szerencsétlenségben. Kéredzkedjen be valamelyik szomszédhoz? Már csak a gyerek miatt. Hátha vécéznie kell? Az még hagyján, egy gyerek elintézheti a kisdolgát az utcán, de mi lesz, ha őt fogja el a szükség? Mondjuk délelőtt alig van forgalom, és épp előttük nőtt egy bodzabokor, a villanypózna tövébe. Már sokszor elhatározta, hogy kivágja, mert az arra járók szemetesnek használják, valamilyen ismeretlen okból a város nem telepített kukákat abba a kerületbe, csak a főutcára. Amikor vágta a füvet, mert ugye a közterület-fenntartók jó, ha egy évben egyszer levágják, vedernyi sörös, üdítős, erőitalos, alkoholos palackot gyűjtött össze, hogy ne csorbítsa ki a fűnyíró élét. Aztán mégsem vágta ki, egyrészt, mert engedélyt kellett volna kérnie a közterület-fenntartótól, másrészt a villanyoszlopon sárga tábla figyelmeztet, hogy megközelíteni életveszélyes. Hát az a bokor adott esetben most még jól is jöhet. Aztán bemászhatna a kerítésen, de a házba úgysem tudna bejutni. Betörjön a saját házába? Nem lenne könnyű. Pár hónapja tettek új ajtókat, öt helyen záródnak a biztosító igényei szerint. Meglátná valaki, idegennek nézné, még riasztaná a rendőrséget. Nemrég laknak az utcában, csak a legközelebbi szomszédokat ismeri. Minél tovább gondolkozik, annál kevésbé látszik értelmes dolognak hazamenni. De hova máshova? Legalább a gyerek ne lenne vele.

Befut a busz. A fia folyamatosan kérdezősködik az útba eső különlegesebb épületek rendeltetése felől. Ritkán látja a belvárost, a négy kerületi óvoda egyikébe jár. Arról ábrándozik, hogy melyik játékával fog játszani, ha végre az otthonában lesz. Ezért nem figyeli, merre haladnak, csak akkor kap észbe, amikor a járat a Jerney utcánál, ahol be kellene fordulnia, egyenesen tovább halad. Nem ülhetett rossz buszra, a Honvéd térről más nem indul a kerületbe. Új lenne a sofőr, nem figyeli a menetrendet? Egyszer már járt így, épp a pesti vonathoz sietett, késésben volt, s a 36-os a 75-ös vonalára tért. Figyelmeztette a sofőrt, az elnézést kérve visszafordult az első lehetséges alkalommal. Meg is fenyegette, hogy ha lekési a vonatot miatta, panaszt tesz a Volánnál. Előrerohan a vezetőfülkéhez. Maga hol él? – kérdez vissza a sofőr. A Dobos utcát rakétatalálat érte, még szerencse, hogy lakatlan házra esett, de két épp arra kerékpározó személy így is megsebesült. Az utca lezárva, amíg a vizsgálat tart, ideiglenes vonalon közlekedünk. Csak két napja mentem el, s ilyet! – csodálkozik ő. Igaz, a szomszédban háború dúl, de akkor is. Csak nehogy már belekeveredjünk!

A fiával alig bír, előreszalad, nem tud vele lépést tartani. Az Adél-közi kis üzletek zárva. Ennek is a rakétához lenne köze? Gyakran vásárolt a zöldségesnél, kedvelte, néha kedvező akciókkal csalogatta a fészbukon a vevőket. Mellette a kutyakozmetikus, csak hébe-hóba tart nyitva, ha valaki online bejelentkezik. A virágüzlet és a vegyibolt viszont elég nagy forgalmat bonyolít, felesége a háztartási vegyszereket, hajfestéket a kedvező ár miatt rendszerint ott vásárolja. Ezek is zárva. A Bethlen utca sarkán lévő búfelejtő viszont nyitva. Oda nem kívánkozik. Egyszer járt a Kutyaszorítónak becézett kocsmában, odaköltözésük idején, még dohányoztak, vendégük volt, elfogyott a bagójuk, ez volt a legközelebbi hely, ahol vasárnap füstölnivalót lehetett vásárolni. Nem ragadta meg a látvány, néhány cigányember könyökölt a söntésnél a homályos, koszosnak tetsző helyiségben, meg az alkesz hírében álló egyetemi tanár, közismert reformkommunista, egy időben országgyűlési képviselő. Orvos feleségétől elvált, vagy a doktornő tőle, többféle verzió is keringett a városban, azóta gyakran útba ejti a Kutyaszorítót.

Az Ilosvai utcában a fia csikóként fickándozik, pár száz méter, és otthon lesznek. Hogy magyarázza meg neki, hogy álmodozása hiábavaló? Valamit ki kell találni. Azt nem fogja elfogadni, hogy mivel ellopták a táskáját, benne minden önnön létét igazoló iratával, még azt sem tudná bizonyítani, hogy ott laknak, ahol, ha netán valaki kétségbe vonná. Nem kellett volna elaludni a vonatban. Mindig a nyakába akasztja a táskát, a karjait ráteszi. Most nem hitte, hogy elalszik, a békéscsabai motorvonat annyira ráz, hogy képtelenség rajta elszundítani. Nekik sajnos sikerült.

A rozoga kerítést még nem volt pénze kicserélni, az udvarról ellopták a vadonatúj kerékpárját. Házőrzőt kell szerezni. Most ott csahol egy méltóságteljes kuvasz, vagy valami olyasmi. Létezik, hogy míg távol volt, a neje megelégelte az ő tesze-tosza magatartását, és beszerezte a házőrzőt? Panelban nőtt fel, nem tartottak háziállatot, idegenkedik a kutyáktól is. Megharaphatja a gyereket, megfertőzheti ki tudja milyen betegséggel, bolhával töltheti meg a házat, satöbbi, satöbbi. Csak a lopás késztette jobb belátásra.

Szétnézett, látja-e valaki. Senki nem járt az utcán. Lesz, ami lesz, becsenget. Semmi mozgás. Újra csenget, és elsétál a másik utcára néző ablakok előtt. Mintha a vendégszobában meglebbent volna a függöny. Van a feleségénél valaki? Nem létezik, nem az a hűtlen típus, alapjában véve ragaszkodnak egymáshoz, ha néha felmérgelődik valamilyen balfaszsága miatt és válással fenyegetőzik, utólag megbánja. Különben is tudja, mikor kell hazaérkeznie, miért kockáztatna? A fia végigkocogtatja az ablakokat, ő is mozgást észlelt volna? Semmi reakció. A gyerek leül a küszöbre, sírdogál, és időnként könyörgő hangon követeli: csinálj már valamit apa, csinálj már valamit! Elsétál a közvetlen szomszédok előtt, nem érzékel mozgást sehol. Tehetetlenségében helyzetelemzésbe fog.

A szemben lakó Szabóéknál mindenki dolgozik, délután öt előtt nem várható haza senki. Sáfránynét öregotthonba vitték, a házat az unokája árulja, a lakás üres, az unoka valahol vidéken él, néhanapján kocsival megjelenik, a látszat kedvéért tesz-vesz, felsöpri a járdát, kimegy-bemegy, pár óra elteltével távozik. Újvárosi Simon, a kereszteződés negyedik sarokházának tulajdonosa nemrég halt meg, a kívülállók számára váratlanul. Szabó Edina laboráns szerint – iskolatársa volt, rég ismeri – a fonalgyárban volt valami csoportvezetőféle, a legmenőbb srácnak számított a környéken a sárga Ladájával, a rendszerváltáskor a gyárat bezárták, munkanélküli lett, kapott valamicske végkielégítést, azóta csak alkalmi munkát vállalt. Láncdohányos lett, zugivó. A felesége viszont pénztárosnő volt a Corában, majd az Auchanban. Volt egy lányuk,  tinédzserként férjhez ment egy kopasz, kigyúrt fickóhoz, aki Németországban dolgozott. Csak ritkán tűntek fel a kopár udvaron. Galambot, baromfit tartottak. Miután Simon meghalt, eltűnt az özvegye, az állatok is. Még élt az öreganyja, aki alig járt ki a házból. Amikor odaköltöztek, próbáltak kapcsolatba lépni velük is a jó szomszédság nevében, a férfi nem fogadta a köszönést, így alábbhagyott a barátkozó lendület. A Dinnyés utca felőli szomszédasszonyt szintén bevitte a testvére egy öregotthonba, bár Esztók néni állította, hogy el tudja látni magát. Azt a házat is árulták. Az Ilosvai utcai közvetlen szomszéd még valószínűleg aludt, a redőnyök lehúzva. Özvegyember, kapitánytermészetű felesége pár hónapja távozott az élők sorából, minden vasárnap kijár hozzá egy csokor virággal a temetőbe. Gyönyörű rózsákat termeszt, van miből válogatni. Éjszaka nem tud aludni, tévézik, váltogatja a csatornákat hajnalig, s kora délutánig durmol.

Hova menjen, mivel töltse az időt? A plébániatemplom tornyában delet harangoznak. A gyerek gyomrában is rövidesen harangozni fognak, nincs egy fityingje sem. A Harangvirág utcában szociális kifőzde-féle működik, olcsón kaphat kaját a rászoruló. Tudomása szerint hitelre nem adnak semmit, elvi okokból. Ismerősének magyarázta egy ott dolgozó – a piacon épp mellettük vásárolt –, hogy ha teljesen ingyen adnák, nota bene hitelre, kialakulhat az érintettekben a meggyőződés, hogy a mindennapi betevő nem érték, az jár, azért nem kell tenni semmit.

Elterelő hadművelet: menjünk a játszótérre, javasolja. Bejön. A fiúcska lelkesen fut előre, a sarkoknál megvárja az apját. A játszótéren rajtuk kívül senki, ebédidőben gyerekek és szülők máshol szoktak ténykedni. Annál jobb, nem kell várni egyik játékszerre sem, lehet nyugodtan csúszdázni, mászni a különféle mászókákra, nem kell közelharcban elfoglalni a hintákat, mert ugye egy normális gyerek, mindig arra a hintára vágyik, amin valaki már ül.

Fél óra elteltével a gyerek megkérdezi:

– Nem mondod, hogy nemsokára indulnunk kell?

– Nem mondom.

– Azt se mondod, hogy siessek, mert nincs időnk?

– Van időnk bőven.

– Már nem akarok játszani. Nincs itt senki. Unalmas.

– Örülj neki, nem zavarnak a játékban. Építs homokvárat például, nem kell félned, hogy valaki belelép, eltapossa, „véletlenül”. Ahogy te is szoktad tenni más gyerekek homokváraival.

– Én nem szoktam. Szándékosan nem. Ez Ádinak a szokása.

– Pedig én már nem egyszer kértem bocsánatot anyukáktól, mert elrontottad más játékát.

– Menjünk haza, apa, fáradt vagyok.

– Én is fáradt vagyok. Menjünk, nézzük meg, hátha hazajött anya.

  A gyerek félúton leül az aszfaltra, nem bírja tovább, bizonygatja. Fel kell vegye a nyakába. A ház elé érnek, becsenget, semmi.

– Éhes vagyok.

– Gyere, nézzük meg a kifőzdét, hátha kapunk valami kaját!

– Inkább másszunk be! Én be tudok mászni.

– Én is, nem az a gond. A házba úgysem tudunk bemenni, a kulcsom is a táskában volt, már magyaráztam.

– A fészerben van balta. Törjünk be, ahogy a filmekben szokták.

– És ha megtámad az a hatalmas dög?

– Van egy lyuk a kerítésen. Én is ott szoktam néha kiszökni az utcára, amikor szombat délután lepihentek. Valamivel ki kéne csalni. Ha lenne csontunk, vagy ilyesmi.

– Hát igen… Várj csak, nem rossz ötlet. Elballagunk a népkonyhára, kérünk egy kis ételmaradékot.

– Nem lehetne ételt is kérni? Én annyira éhes vagyok.

– Hát, úgy tudom, csak az igazolhatóan rászoruló helybeliek ehetnek ingyen.

– Mi helybeliek vagyunk, nem?

– De nincs mivel igazoljuk. Hacsak nincs az ott dolgozók közt valaki, aki ismer minket. Próba, szerencse.

Látta magát, lehajtott fejjel bandukolni egy olyan hely felé, ahova sohasem akart menni. Remélte, hogy soha nem fog odáig „süllyedni”. Az önmagukat ellátni képteleneket gyenge, önhibájukból lecsúszott lényeknek tartotta, akik megérdemlik sorsukat. Most neki ide kell alacsonyodnia, hogy egy ilyen intézménybe belépjen, könyöradományt kunyeráljon? Ő, a sikeres vállalkozó, akinek hitte magát?

Több száz métert kell gyalogolniuk, a gyermek nem szökdel, dúdol, ahogy szokott, kullog az apja mellett. Az intézmény körül mindig paprikás-illat terjeng, odavezeti őket. A kellemes időre tekintettel az ajtó nyitva. Bent sorban állnak az ételért, mindenki kezében ételhordó. Ezek elvitelre dolgoznak? Azt hitte, helyben lehet fogyasztani. Megszámolja: nyolcan állnak előtte. Hogy ne várjon hiába, az ételt kimérő három asszony elé járul. Rászólnak: mi is ugyanoda várunk, várja ki a sorát! De én csak… – meggondolja, nem fog magyarázkodni idegeneknek, beáll a sorba. Úgy érzi, undorral nézik. Egy idő után rádöbben, hogy ő az üzleti tárgyaláshoz öltözött, a legjobb öltönyét, ingét viseli, még jó, hogy a nyakkendőt hazafelé már a táskába tette. A sorban állók kopottak, az arcok fáradtak, a tekintetek tompák. A kabátok ujja kifényesedett. A cipők elhasználtak, széttaposottak.

Végre a pulthoz érnek. Elmakogja, milyen szerencsétlenség érte, s nem tudja igazolni, hogy ide valósi. Csak a gyereke számára kér egy tál ételt. A három nő egyike, odahívja a főnökasszonyt. Szigorú, kimért stílus: nekik be kell tartani bizonyos szabályokat, mert ha nem tennék, itt kuncsorogna a fél megye, és nekik arra nincs kapacitásuk. Egy női hang szólal meg a sorból: én ismerem az urat, kábé fél éve költöztek ide, három sarokkal arrébb laknak, tanárnő a felesége. A főnökasszony vacillál, ő nem kőszívű, de a szabály az szabály, neki is van főnöke stb. Utasítja a kiszolgálókat, a gyerek kaphat egy tányér csirkepaprikást. A csont-probléma is megoldódik. Míg a gyerek az ablakpárkányon kanalazza az ételt, odalép az asszonyhoz. Hálálkodik. A nő nem tanúsít érdeklődést iránta, annyit mond: emberek vagyunk. Szinte biztos benne, hogy nem ismeri, ő legalább is sosem látta, nem fél éve költöztek oda, pár nap híján egy éve, a feleségéről viszont gyorsan elterjedt a hír, hogy nyelvtanár. Talál papírzsebkendőt a zsebében, betekeri a két csontocskát. Visszaviszi a tányért, többszörösen megköszöni. Végre kint.

Ki kell találni valami stratégiát. A gyerek nem maradhat az idegen kutya közelében. Felteszi a kerítésre, kicsalja a kutyát a lyukon, de hogy akadályozza meg, hogy vissza bújjon? Odaérnek a házukhoz.

– Apa, nézd csak! A Sanyi bácsival határos kerítéshez támasztva áll az az izé, deszka vagy mi…

– A betonozásból visszamaradt zsalu… Elbírnád esetleg?

– Nézd meg, milyen erős vagyok!

A gyerek megfeszíti a békáját, s odatartja a karját, hadd tapogassa meg az apja.

– Igen, ez kemény, mint a kő. Erősen bízom benne, hogy meg tudod csinálni. Felteszi az özvegyember kertjével közös betonkerítés és az utcai drótsövény találkozásánál képződött, viszonylag biztonságos magaslatra. Megközelíti az összedrótozott szakadást, kibontja, a kutya morog, de nem támad, talán ő is idegennek érzi magát. A csonttal csalogatja. Az állat gyanakodva fogadja a közeledést, rövideket mordulva a kerítéshez oldalog. Félig kidugja a fejét, a szája szélét nyalja, a csontok vonzereje legyőzi tartózkodását, és teljes terjedelmével kibújik a lyukon. A csábító nagyot lép hátra, majd az aszfalt közepére dobja a csontokat. Fürgén átlendül a kerítésen. Közben a fia már beugrott a kertbe, és a lyukhoz vonszolta a zsalut, ami a válláig ér. A gyerek a hátával tartja, míg az apa támasztékot keres. Szerencsére hamar talál egy megfelelő méretű vastag orgonaágat, ő metszette le két hónappal korábban a tavaszi lombkorona igazítás idején. A kutya, miután megropogtatta a csontot, ellohol.

A gyerek pacsizik az apjával, a szerszámoskamrába szalad, s már hozza is a baltát. A házigazda megvizsgálja az ajtókat, az egyikben belülről benne van a kulcs. Rombusz alakú szigetelt ablakocska biztosítja a kilátást az ajtó felső részén. Beméri kívülről, hogy a karja befogná-e a távolságot a kulcsig. Épp, hogy eléri. Közben szivattyú motorként jár az agya, újabb és újabb lehetőségeket vetve felszínre: ha benne van a kulcs, valakinek otthon kell lennie; ki más lehetne, ha nem a felesége? Ha ő, miért nem reagál a csengetésre? Ha nem ő, akkor ki? Vagy kik?

A balta fokával egy ütéssel szétroncsolja az ablakocskát, óvatosan kiszedegeti a foncsorokat. Benyújtja a karját, és elfordítja a kulcsot a zárban. Végre bent…!

A gyerek szobájának ajtaja nyitva szokott lenni. Tulajdonképpen nem gyerekszoba, a ház legtágasabb helyisége, néhány hónapja alszik és játszik ott. Eleinte félt az új, tágas lakásban, és az ő hálószobájuk mellett, egy átjáróhelyiségben volt a kuckója. Nekiront az ajtónak. Zárva. A házigazda benéz a kulcslyukon, belül ott a kulcs. Betörő? – néz rá kérdőn a fia. Gőzöm sincs – mormogja –, ennek semmi értelme. Erősen megmarkolja a baltát, és öklével dörömböl. Semmi válasz.

A házigazda leroskad a nappaliként szolgáló üveges veranda egyik foteljébe. Zúg a feje, úgy érzi mindjárt szétrobban.  Ennie kellene valamit, inni egy kávét. A gyerek nem éhes már, játszani szeretne, többször visszamegy dörömbölni az ajtón. Talál a hűtőben egy palack pálinkát, alaposan belekortyol. Szalámit, sajtot fogyaszt, a kenyér kissé száraz, de ehető. A gyerek belefárad a tehetetlenségbe, kéri, hogy kapcsolja be a tévét. Befekszik a szülei ágyába, mesenézés közben elalszik.

Látja magát mint egy amerikai horrorfilmben, amit mindig azzal a megnyugtató érzéssel nézett, hogy ilyesmi vele sosem történhet. Fél, az arcán is látszik, amikor belenéz a bejárati ajtó mellé függesztett tükörbe.

Kávét főz. Milyen jó lenne, ha… Amikor át akarták íratni a nevükre a vonalas telefont, olyan előnytelen feltételeket kínált a posta, hogy lemondták. Mindkettőjük rendelkezik mobiltelefonnal, a vonalas többe került volna, mint a két mobil-előfizetés együtt. Aztán egy hónap elteltével levelet kaptak a cégtől, amelyben kecsegtető feltételeket kínáltak, ha meggondolják magukat. Ezután már elvből nem reagáltak a kínálatra. Most milyen jó lenne, ha lenne!

Aztán csak ül, nem tud mit kezdeni a helyzettel. Bámul ki az ablakokon, de nem látja a virágzó fákat, nem hallja az éneklő madarakat, nincs az az üdítő érzés mint máskor a verandán, hogy olyan, mintha kinn ülne a természetben. Idegen a saját házában. Idegen vagy idegenek tartózkodnak nála ismeretlen okból, nem akarnak vele kommunikálni, miért, miért, miért? Hívja a rendőrséget? Ja, persze, nincs mivel. A tehetetlenségtől még idegenebbül érzi magát. Kik lehetnek, mit akarnak, milyen címen laknak itt, ki engedte be őket, egyáltalán közük van a feleségéhez? Ismeretlen, távoli rokonok? Azért illene kinyitniuk az ajtót, akárkik is legyenek. Hacsak nem rajtakapott betörők. Nem lehet, ha azok lennének, kiugorhatnának az utcára néző ablakon. A gyerek felébred, felfedezi az átjáróban, korábbi fekhelye fejénél egy hatalmas reklámszatyorban a játékait. Kiborítja, játszik. Egyik másik tárgy megsérült, a tűzoltókocsinak letört a létrája, a rendőrjárőr egyik kereke hiányzik, a kisvasút vágányai csak részben kerültek a szatyorba, satöbbi, satöbbi, sorban jelenti be sérelmeit, és követeli az apjától, hogy intézkedjen.

Bealkonyodik, mire Anya megjön. Szatyrok alatt görnyedve, ami rendhagyó, a férfi szokott bevásárolni. Lerogyik a férjével szembe, a másik fotelba, aki csak annyit kérdez: Mi van itt? A gyerek meghallja az anyja hangját, kiront, az ölébe ugrik.

– Képzeld, anya, betörtünk a saját házunkba, apa elvesztette mindenét, de a fejét nem, szerencsére, elkergettük a fehér vadállatot. Nem tudok bemenni a szobámba, valakik be vannak zárkózva. Kit hoztál ide, amíg távol voltunk?

– Én senkit. Amúgy az nem jutott eszedbe, hogy a központi irodában a titkárnő telefonján próbálj elérni? Bementem volna, s átadom a kulcsot, legfeljebb elmarad egy órám a diákok felettébb nagy örömére. Most még azon is törjük a fejünket, hogy találunk-e asztalost, aki elvállalja az üvegezést.

– Képzeld, sok minden eszembe jutott, ez nem.

– Anya, ki a franc foglalta el a szobámat? Az engedélyem nélkül.

– Megmagyarázom, csak jussak szóhoz.

A betolakodók is meghallhatták a háziasszony hangját. Elfordul a kulcs a zárban, kinyílik az ajtó, kilép egy harminc és negyven közti nő. Mögötte 16-17 éves magas, vállas kamasz, és nála valamivel fiatalabb leányzó.

– Ti kik vagytok? – áll meg előttük a gyerek.

– Refugee – válaszolja némi késéssel az asszony, a gyerek hangsúlyából következtetve a kérdés értelmére. – Menyja nazivajut Kamelia Bondarcsuk, ányí Szasa i Natalia, mái gyetyi.

– I was buying for you some foods. – A háziasszony a szatyrokra mutat. A fiatalember felveszi, azt mondja, szpaszíva, meghajol, és visszamegy a szobába. Az asszony is elismétli, szpaszíva, és a lánnyal együtt visszahúzódnak. Hallatszik, ahogy elfordítják a kulcsot a zárban.

– Mi ez? – kérdezi a házigazda.

– Tegnap az önkormányzat emberével érkezett ez a három menekült. Ukránnak mondják magukat, de oroszul beszélnek. Legalább is velünk. A fickó írásbeli rendeletet hozott, miszerint a menekülteket kötelesek vagyunk befogadni, legalább három hónapra. A képviselő-testület megszavazta, ugye a mi nevünkben, hogy a város 300 menekültet befogad. A lakásnyilvántartásból kiválasztották a nagyobb lakással rendelkezőket, s szerintük kötelesek vagyunk hajlékot biztosítani a rászorulóknak.

– Milyen jogcímen?

– Azt mondta a fickó, hogy amíg nem fizetjük ki a teljes vételárat, a tulajdonjog az önkormányzaté, a tulajdonos pedig rendelkezhet a saját vagyonával. Tiszta kommunizmus, ahogy annak idején a szüleinkkel elbántak. Állítólag az élelmezésük nem a mi feladatunk, a beszerzése azonban igen. Itt hagyott a fickó egy harmincezer forintos utalványt, meg egy kisméretű hűtőt. Sok minden nincs tisztázva, segít-e az önkormányzat a megnövekvő rezsiben, kötelesek vagyunk-e rendelkezésükre bocsátani a konyhát, s ami benne van, vagy ki fizeti a kutyatápot. Mert ezek a háziállatukat is magukkal hozták. Van egy macskájuk is. Mi elvből nem tartunk ugye, de kötelesek vagyunk az idegenekét eltűrni. Furcsa, nem? Jó, hogy nem hoztak egy egész állatkertet. Kommunikálni sem tudunk velük, csak a saját nyelvüket beszélik, néhány szót angolul. Holnap első dolgod lesz, hogy bemész az önkormányzathoz mindent tisztázni.

– Nekem legelőször az elveszett irataimat kell megcsináltatni, bankkártyát letiltani, újat igényelni, telefont venni, a cégnél megmagyarázni, hogy a szerződések eredetijéből egy példány a másik félnél van, valahogy ki kell kunyerálnom tőlük egy hiteles másolatot...

– Kennelt is kell csináltatni a kutyájuknak, mégis csak felháborító, hogy nem merészkedhetek ki a saját udvaromra!

– Még jó, hogy leválasztottuk az utca felőli részt, a tervezett házőrzőre tekintettel.

– Egyszer az életben előrelátó voltál. Hurrá!

– Tudtál nyugodtan aludni az idegenekkel a házban?

– Hát, ahogy ők, én is bezárkóztam, de hogy jól aludtam volna, az túlzás.

– És velem mi lesz?

– Visszaköltözöl a régi kuckódba. Ideiglenesen.

– És meddig fog tartani az ideiglenesség?

– Készítek vacsorát, aztán mindent megbeszélünk. Gondolom, éhesek vagytok. Korán befejezzük a napot, holnap nehéz menet vár ránk.

– És holnapután is, és azután is… és mindörökké. Ámen – mondja a gyerek sírásra görbült szájjal, és visszabaktat a játékaihoz.

– Talán nem most kellene gyakorolnod a hittanon tanultakat – igyekszik a helyzet magaslatán maradni a családapa.

– Hagyd! Elvégre igazat mondott, nem?