A híd nélküli hídverő

Kányádi Sándor idézi egyik interjújában Illyés Gyula hozzá intézett szavait, amelyek jól kifejezik a költő irodalomban betölteni kívánt szerepét: „Te állsz a víz közepén, hídverő úr – mondta kitárt karral, hídként –, és egyik parton sem akar leakadni a híd szárnya.”

Kányádi Sándor (1929–2018) halálának ötödik évfordulója alkalmából az MMA Kiadó interjúkötettel tiszteleg a költő emléke előtt. Mint utószavában Pécsi Györgyi, az írások válogatója, a kötet szerkesztője és a jegyzetek írója említi: „Kányádi Sándornak az élőbeszéd, a társalgás volt a legjellemzőbb és legkedveltebb megszólalási formája. Rendszerint verseit is fejben írta, s később rögzítette papírra. A versfordításaihoz írt, gazdag jegyzetei kivételével nagyon kevés írásos esszé maradt utána. Ezért különösen fontosak és irodalomtörténeti értékűek a kötetben olvasható beszélgetések, interjúk, amelyek nemcsak életének, hanem ars poeticájának, költészetről, irodalomról, közéletről, a nemzetiségi viszonyokról vallott gondolatainak summái.”

Közel negyvenöt év (1968–2011) huszonkét interjúja kapott helyet a valamivel több mint háromszáz oldalas könyvben. Közülük is kiemelkedik a Ferenczes Istvánnal folytatott beszélgetés (Vershitet nem cseréltem. Soha! Székelyföld, 13, 5. sz. 2009), amely a maga száz oldalával igazi mélyinterjú, a legátfogóbb és legérdekesebb írás a könyvben.

Az első hat beszélgetés még a romániai rendszerváltás előtt készült, míg a további tizenhat az azt követő időkben. Így a politikai helyzet alakulása, történelmi változások jól kitapinthatóak a kötetet lapozgatva. Az első beszélgetést (A költészet válságáról) Huszár Sándor készítette a kolozsvári Utunk folyóirat számára 1968-ban, abból az alkalomból, hogy Kányádi Sándor az osztrák Pen Club meghívására Bécsben tartott előadást a romániai magyar költészet helyzetéről. Kányádi Sándornak ez volt az első külföldi útja, ha nem számítjuk 1956-os utazását a Szovjetunióba, amelyet a Romániai Írószövetség delegációjának tagjaként tett. Ám miután a kolozsvári Magyar Színházban beszámolt a látottakról, „egy bölcs pártember […] lekapott a tíz körömről, és azt mondta, nem szégyellem magamat állampénzen azt látni, amit láttam?!” (A magyar költészet Ruhr-vidéke: Kányádi Sándorral beszélget Pécsi Györgyi. Forrás, 29, 2. sz. 1997). Ez a bécsi utazás többször is visszatér a könyvben. A Ferenczes Istvánnal készült beszélgetésből megtudhatjuk az útlevélszerzés kálváriájának hiteles történetét. De még ennél is fontosabb, és a kötet számos interjújában szó esik róla, hogy ez az 1967 őszi utazás ihlette Kányádi Sándor egyik több éven át érlelődő, legjelentősebb versét, a Halottak napja Bécsben címűt.

Az első interjúkban leginkább az erdélyi magyar költészet szerepéről, illetve Kányádi fordítói munkásságáról, a román költők magyar olvasókkal való megismertetésének fontosságáról esik szó. Kányádi pártonkívüliként, mindenfajta politikai szerepvállalástól elzárkózva a kolozsvári Napsugár gyermeklap szerkesztőjeként dolgozott, és emellett mint fordítót, a legjelesebb kortárs román költők, Arghezi, Baconsky, Labiș, Sorescu, Ioan Alexandru avatott tolmácsolójaként tarthatjuk számon.

A szövegekben néhol ott vannak a kötelező politikai tiszteletkörök, mikor a magyar verseskönyvek erdélyi sikerét a „szocialista kulturális forradalmunk nagy eredményének” nevezi (Kántor Lajos: A vers állandó hiányérzetünk ébren tartója. Kányádi Sándor költészetről, mai dolgainkról. Tiszatáj, 31, 1. szám 1979). De egy félmondatban már megcsillan némi keserű rezignáció az együttéléssel kapcsolatosan: „… nem ismerem annyira a román kollégáim történelmi gondolkodásmódját, hogy arról vélekedhetném. Olykor azonban az az érzésem, mintha egyazon korban más-más történelemkönyvből tanultunk volna.”

Az első olyan interjú, amelyben már szabadon nyilatkozhatott politikáról is, Pál Árpádé (Költészet és politika. Kányádi Sándor itthon és a nagyvilágban szerzett tapasztalatiról). Ez a beszélgetés 1989-ben, már a magyar rendszerváltás után, de a Ceaușescu diktatúra végnapjaiban készült. Itt Kányádi már őszintén, keserűen összegez: „Megcsalt a szocializmus, amire az ifjúságomat feltettem, aminek a nagy próféciáiban hittem, szóval én nem kiábrándult, hanem csalódott ember vagyok, egy mélységesen megbántott, emberségemben, hitemben megbántott, kisemmizett ember vagyok.” A székely közparaszti sorból beteges gyerekként a székelyudvari református kollégiumba kerülő, majd a háború után fémipari munkásként érettségiző költő korán közel került a kommunista mozgalomhoz. Az 50-es években a párttal való kapcsolata fokozatosan lazul, végül felesége 1959-es bebörtönzése után úgy dönt, hogy semmiféle közéleti, politikai szerepet nem vállal. Folyamatosan megfigyelés alatt tartották, amit a Kétszemélyes tragédia című drámájában (1960-as évek vége) vagy a Reminiszcencia (1977) című versében is feldolgozott. Ennek ellenére többször említi, hogy Skandináviában találkozott szociális társadalommal, mintha csak az ismert Kádár-kori viccet idézné: „Hol van a létező szocializmus? – Svédországban.”

A kötet utolsó, 2011-es interjúját Varga Melinda rögzítette az Irodalmi Jelen számára. Az utolsó kérdésre – „Dolgozik most valamin? – adott válasz már egy megfáradt, de a jövőbe vetett hitét el nem vesztő ember vallomása: „Nem. Illetlenségnek tartom és nincs is türelmem. Fordítani szerettem volna, de azt sem csinálom. Egy-egy e-mailt is nehezen tudok megírni. Járok találkozókra. Szeretnék még kutat építeni, a tetőre napelemet. Valami közügyet szolgálni, de nem politizálni.”

2012-ben Elek apó kútjával és a játszótérrel szemben, amely szintén Kányádi Sándor kezdeményezésére létesült még 2006-ban, megnyílt a Mesemúzeum a Vár tövében, a Virág Benedek házban. Sikerült tehát még utoljára egy jó ügyet, a gyerekirodalom ügyét szolgálnia.

A fiatalon színésznek készülő Kányádi Sándor igazi megszólalási formája az élőbeszéd volt. Személyiségének varázsa átsugárzik a kötet lapjain, letehetetlen olvasmánnyá avatva a könyvet.

Fehéringes közmagyar – Beszélgetések Kányádi Sándorral. A kötet írásait válogatta, szerkesztette és a jegyzeteket írta Pécsi Györgyi. MMA Kiadó, Budapest, 2023