Milyen, amikor egy kislány öntudatlanul neveli fel a halált?

Nagymamákkal és természetfeletti erővel bíró öregasszonyokkal, virágos kertekkel és szobrokkal, ördögökkel és angyalokkal találhatjuk szembe magunkat, ha kinyitjuk, olvasni kezdjük Kopriva Nikolett legutóbb megjelent, Talán vagytok című verseskötetét. A Mentor Könyvek Kiadó gondozásában megjelent verseskönyvet nem érdemes egy lélegzetvételű olvasmánynak tekinteni. A költő őszintesége, a világban szerzett tapasztalata tükröt tart szemünk elé. A világban zajló történésekből merítkezik: nem fél kijelenti és bemutatni – a gondolatokat és érzelmi impressziókat viszont nem egyszerű és letisztult képekben helyezi olvasói elé.

„Ez a háború könyve” – olvashatjuk rögtön a kötet fülszövegében. Valóban a háborúé és a bizonytalanságé, a halálé és a sötétségé – a verseket nemcsak a háború hangulata, hanem az otthontalanság érzése is átjárja, miközben a költőnő nagyon érzéki megoldásokkal figyelmet és méltó emléket állít nagymamáinak is. A két súlyos – mert lehúzó és deprimáló – téma nem akar ugyan különösebb kapcsolatot felmutatni egymással, mégis ott levitál mindkettőben a halál, a más- avagy a túlvilág atmoszférája. Az első, még háború című ciklusban a háború őrjöng és rombol: másvilágivá változtat helyszíneket és életeket. A nagymamáim átváltozásaiban a nagymamák lépnek át a part túlsó felére, egy másféle létformában.

Az bizonyos, hogy az orosz-ukrán háború egyre több szépirodalmi alkotásban megjelenik, de a kárpátaljai származású költő új kötetében nem csupán megjelenít: kérdéseket tesz fel, ellentmond és tiltakozik. Hiszen milyen az, amikor egy szarvasbogarakat gyűjtő kislány akarja „öntudatlanul felnevelni a halált”? (csoda) Hogyan lehetséges az, hogy bár „szól a légvédelmi sziréna, / már senki nem rohan pincébe”? Miért nem veszi észre senki „az utcán bolyongó angyalt”? (még mindig sötét) „Órákon keresztül / bámulta az utcasarkot, de / istent hiába kereste.” A mész című versben érezzük az emberiség megbotlását – milyen világban élünk, ha már Megváltónk sincs jelen, helyette viszont „az ördög ezer alakban / járkál közöttünk”?

A végérvényes kétségbeesések, az önmegkérdőjelezések közepette fordítunk át a nagymamákra emlékező sorokra, ahol rátalálunk a békére, a megbocsátásra – közben persze a sarokban figyel minket az idő, az elmúlás: „akkor még nem sejtettük, / hogy a kétezer-tizenkilences az utolsó / karácsonyunk” (havazás). A kötet ezen részében viszont a halálnak egy másik alakjával szembesülünk: a nagymamák figyelnek az angyalokra, hiszen „némelyik széles karimájú kalapban, / rongyos kabátban járja / az utcákat, országutat, / a sárga tanyavilágot.” (hiába kérdeztem) A nagymamákhoz és a róluk szóló versek a gyerekkorunkat idézik: amikor még a generációk közötti távolságból fakadó különbözőségek sem tudták eltávolítani egymástól az értékeket. Az elmúlással való megbékélés viszont nem egyértelmű, az elengedés a képzelőerő szüleménye – a nagymamák egyszerre vannak jelen az ittben és a másholban: „talán magzat vagytok. / boszorkányok és angyalok / beszélnek hozzátok.”

A kötet utolsó ciklusa, a papírváros érdekes módon folytatja a két utat – kapunk újabb képeket a háborúról és a nagymamákról, öregasszonyokról. S talán mindhárom részre érvényes a kővé válás folyamata: a korszakainkat, a különböző időszakokat és helyszíneket, az emberek gondolatait, csalódottságait és boldogságait is magába szívhatja némelyik kőszobrunk. „A szoborrá válás kiemel az időből, nem enged végérvényesen elmúlni” – mondja maga a költőnő. Verseivel pedig ezt teszi ő is: kiemel az időből, és nem enged végérvényesen elmúlni.

Kopriva Nikolett: Talán vagytok. Mentor Könyvek Kiadó, 2024. Marosvásárhely.