Csavargós karácsony

Évekig keresem a karácsonyt, de nem találom. 
Sokáig csavargott csak bennem, 
vagy én csavarogtam előle, az is lehet.  
Egyik évben Prágában állok az óratorony előtt, 
várom az apostolok menetét, hogy megjelenjenek 
a kicsi ablakokban fából faragott szobrocskáik. 
Kezemben forralt bor, hallgatom a harang kongását, 
az ablakokban felbukkannak egymás után a faragott 
szentek, befordulnak a tér felé, kinéznek faarcukkal, 
aztán visszafordulnak oldalra, végül eltűnnek. 
Megborzongat a látvány, a csontváz, 
a kakaskukorékolás, a harangszó, egyáltalán: 
az idővel való nyers szembesülés, de ragaszkodom is 
ehhez a borzongáshoz, ehhez a megütközéshez. 

Valahogy így élem meg az életem szakaszait is: 
az idő fugáiban, a titkos ablakokban 
egy-egy alak megjelenik, felém fordul, 
akkor a legnagyobb és egyetlen jelentősége
neki lesz. Majd oldalra fordul újra, és eltűnik a sötétben. 
Aki mellettem áll, még az ablakomban van, 
de én már tudom, hogy nemsokára át kell adnia a helyét 
a következőnek. Én vagyok a tér és az ablak is. 

Máskor Amszterdamban bolyongok a virágpiacon, 
fenyőágakat keresek, csokrokat kötnék belőlük, 
azokkal fogjuk díszíteni az asztalt, a kandalló párkányát. 
Ott töltöm a szilvesztert is. Látom a fékevesztett 
embereket, akik az éjszakába tülkölik ürességük hangjait, 
térdig lehet járni a konfettiben és a papírszalagban, 
részeg nagyjából az egész város, aztán hajnalban jönnek 
a nagy autók, összeszedik a szemetet, másnap már 
nyoma sincs semminek, mintha mi sem történt volna. 
Csak átléptünk egy esztendőt. Nem nagy ügy végül is. 

Évekig csak keresem a karácsonyt, de nem találom. 
Pedig mindent úgy teszek, ahogy illik és kell.
Gyertyát gyújtok, mintha, húst sütök, mintha. 
Nem igaz, hogy minden karácsonyt meg tudunk élni, 
jó annak, akinek ez mindig sikerül. 
Amióta Apa nincs, kétarcú a karácsony, a szenteste. 
Csorba akkor is, ha egyébként tele van a tál. 
Évről évre több repedés lesz ezen a tálon, mégis, 
mintha éppen a repedések tartanák össze. 

Nézem a karácsonyfán a fényeket, kitágul a pupillám 
a sötétben, elfelejtek pislogni is, egy idő után egyre 
homályosabban látok, aranyfolyóvá mosódnak össze
az aranydíszek, szinte félálomba kerülök, egy vagyok 
a folyóval, aki itt van, itt van, aki nincs itt, most az is 
itt van velem. Aztán végigsimítok a hajamon, éneklem 
a Mennyből az angyalt, az elmúlt hetek várakozására 
gondolok, hogy mire is várok tulajdonképpen, mert jobb 
úgy várakozni, ha tudom, hogy van mire, mintha 
csak úgy várakoznánk egy lepusztult pályaudvaron, 
ahol már a síneket is felszedték. 

Ma már talán meg tudom élni a karácsony szentségét, 
és azt is megértem, hogy a titkot nem szabad 
kiskéssel feszegetni, nagyító alá tenni. 
Próbálom elfogadni a törvényt: 
nem lehet megtartani senkit és semmit. 
Minden csomagot ki fogunk bontani, 
és minden gyertya elég egyszer – csak az nem, 
amelyet sosem gyújtanak meg. 
Lennék gyertyaláng, izzó narancs és fekete, 
füst és korom, bármi, csak olyan gyertya nem, 
amelyik soha nem éghetett.