Szűrések és lepárlások

Egy személyben Zorpia, Zorman Zelme, Azaki Nemazaki vagy épp egy Felhő: Nagy Zopán alakmásait, arcait, hangjait sokan, sok műfajból ismerhetik. Kiállításai, könyvbemutatói és performanszai még véletlenül sem az unalmas protokollesemények sorába tartoznak: hangok, gesztusok, zajok, képek, impressziók kavalkádja hat a nézőre/hallgatóra, aki biztosan megőrzi az élményt. Miközben lebontja a hagyományos műfaji, tartalmi és – saját szavával: – „létköznapi” korlátokat, felépíti a maga minden ízében egyedi univerzumát. – Nagy Zopánnal, az Irodalmi Jelen állandó szerzőjével beszélgettünk.

*

– Vitathatatlanul ritka különleges alkotója vagy a kortárs magyar művészetnek. Azért művészetet említek, és nem irodalmat, mert szinte nincs olyan művészeti ág, amit valamiképp ne ölelne fel az eddigi életműved. A kezdet kezdetétől ebben a multimedialitásban gondolkodtál – ha egyáltalán megfelelő kifejezést használok –, vagy egyik irány hozta a másikat?

– Ha a gyerekkorig tekintünk vissza, akkor a kutyák lenne az első (és majd folyamatos) fogalom, ami meghatározó volt.

Tizenkét évesen megtanultam a Nemzetközi kutyaenciklopédiából az akkor létező összes (302) kutyafajtát – és kutyautisztikus viselkedéssel kísérve éltem mindennapjaimat: kutyakiállításokra jártam, és Smena 8-as fényképezőgéppel, illetve Zenittel fotóztam a kutyákat, majd rajzoltam őket és írtam is róluk, tehát itt érhető tetten az összművészeti (akkor még kutyológiai) érdeklődés… Késő kamaszkortól pedig jöttek a filozófiai, pszichológiai olvasmányok, álomfejtések (ó, ön-analitikus absztrakciók!), aztán tizenkilenc évesen a látomásos költészet, az irodalom és fotográfia művelése, az elméleti képzőművészeti érdeklődés (főként a szürrealizmus, dadaizmus jegyében), miközben vegyes technikával festményeket, kollázsmontázsokat, objekteket is készítettem, egy-egy összejövetelen pedig zajzenei performanszkísérettel leptem meg (döbbentettem, vonatkoztattam el) a társaságot… A művészeti ágak párhuzamos jelenléte, a határok boncolgatása, átjárása, feloldása már akkoriban elkezdődött. Első (huszonkét évesen írt) kísérleti kötetemben: a Skizológiában mindez tetten érhető, és mindez: azóta is (t)art…

Kutyulógiai érdeklődés

– Bár említetted is, hogy kezdetben olykor megdöbbentetted a hallgatóságodat a performanszokkal, nyilvánvalóan nagyon határozottan tudnod kellett, hogy ez a te utad, irányod. Volt ehhez egy megerősítő közeged, vagy olyanok, akik követendő példaként szolgáltak?

– A performansz típusú megnyilvánulások inkább zsigerből és a képzelet egy-egy leképzéseként jöttek létre, kevesebb volt bennük a tudatosság, mint a belső kényszer (önkifejezés) kifordítása, absztrahált, formabontott megnyilvánulása. Konkrét elődök, példaképek akkoriban nem voltak, az esetlegesség és a lírikus őrület dominált, melyek által nem kellett megfelelni senkinek, semminek. Talán ezért is voltak impulzív, expresszív (és megismételhetetlen) akciók. A közegem, „közönségem” akkor baráti körökből állt, mondhatni, szerelmekből, ivócimborákból, művészekkel még nem igazán voltam kapcsolatban. Később már sok-sok performer, experimentális képzőművész (pl. Tadeusz Kantor, Hajas Tibor, Olivier de Sagazan…) és zajzenész került a látóterembe, folyamatosan ismerkedtem munkásságukkal, barátságok, alkotói kapcsolatok is születtek, és a művészet sokrétegű folyam(at)ába, éltető spiráljába, inspirálásába, pulzáló örvényeibe öröm-merültem, ahol a lebegés és a képzelet további folyamatokat hozott létre… Majd zajzenei, hangköltészeti formációknak is tagja lettem (Stigmatic Destruction, Fixateur Externe), sokat utaztunk, európai városok (Bécs–Berlin–Prága–Frankfurt–Drezda–London–Basel…) underground helyszínein, gyárépületekben, foglalt házakban rendeztünk nagyrészt improvizatív-provokatív, „rituális” előadásokat, de felléphettem fiatalkorom egyik kedvenc alternatív csapatával, a Kampec Dolores zenekarral is. Mindez nagy élmény és energiakiáradás volt…

– Azonos korosztály vagyunk, és amennyire visszaemlékszem, az indulásod idején, a ’90-es évek elején az avantgárd az irodalmi életben mintha háttérbe szorult volna a korábbi hullámaihoz képest (gondolok itt a párizsi Magyar Műhely tevékenységére, Petőcz, Zalán és kortársaik művészetére) – talán mert megszűnt a „tiltott”, underground, külföldre száműzött, politikus jellege? És ha már szóba hoztam a „hullámokat”: leírhatók nemzedéki jegyekkel az általad és az említett formációk által művelt (hang)költészet, (zaj)zene jellegzetességei? Vagy ebben mindenki a maga útját járta és járja?

– Igen, az úgynevezett avantgárd, neoavantgárd nem igazán éli fénykorát (főleg a ’80-as, ’90-es évekhez képest), pedig még a 2000-es évek elején is volt némi igény, fellángolás… A már budapesti illetőségű Magyar Műhely folyóiratban akkoriban kezdtem publikálni intenzívebben – és megismerkedtem pl. Ladik Katalin, Szkárosi Endre és Szombathy Bálint személyével, művészetével, majd Mányoki Endre által másokkal is, akikkel később néhány együttműködésünk is megvalósult… De pl. az Opus, az Új Forrás, a Tiszatáj, a prae.hu, vagy a Vár Ucca Műhely is folyamatosan nyitott volt (némelyik a jelenben is) a kísérletező szövegek, szabadversek, analitikus képzőművészeti esszék befogadására. Persze, az Irodalmi Jelen is ide tartozik, hiszen sok-sok éve nyitottan fogadja és közli (mindenféle kompromisszumot is nélkülöző) írásaimat… 

Az underground színterein, kivéve néhány „divatosabb” áramlatot, pl. slam poetry-előadásokat, szerintem többnyire a saját útjukat járják a művészek. Főleg hangköltészet, zajzene terén. Nálam főleg úgy működik jól, ha szabad kezet (gyomrot, szellemet…) kapok!

– Amiben markánsan újat hoztál például az említett alkotókhoz képest, az a fotográfia, ami – persze erősen hiányos ismereteim szerint – korábban kevésbé volt az avantgárd műfajok része. Sőt, mindjárt egy fotográfiakötettel jelentkeztél a 2000-es évek elején. Hogyan fedezted fel magadnak ezt a műfajt?

– Engem a fotográfia is (szinte a kezdetektől) akkor érdekelt igazán, ha többletekkel, sajátos önkifejezéssel, kísérletező ötletekkel volt átitatva. Az úgynevezett „felfedezésem” úgy alakult ki, majd folytatódott, hogy már a ’90-es évek közepén elkezdtem boncolgatni a fotográfia határait. Vagyis bizonyos képeimet sok esetben képzőművészeti-, kollázs-, illetve gesztus- és objekt-jellegekkel is felruháztam. Például széttépet, darabokra vágott fotókat applikáltam farostlemezre, vászonra, majd ráfestettem azokra – és különféle tárgyakat, szövegfoszlányokat vagy akár bogártetemeket ragasztottam a felületekre (szögek, anyacsavar, gyógyszerek, nagymama lekvárja, szinte minden öröm- és szorongásforrás is rájuk kerülhetett)… (Fanyar mosoly)

Persze voltak neves elődök, akiket később ismertem meg, pl. Man Ray, a dadaista-szürrealista képző- és fotóművész, az avantgárd egyik meghatározó alakja, vagy Moholy-Nagy László, a Bauhaus jeles tagja, de (más részről) a ma is élő, és extrém, gyakran botrányt kavaró műveket alkotó Joel-Peter Witkint is említhetem… Miközben beszélgetünk: Berlinben éppen megnyílik a Magyar Fotóművészek Szövetségével a Moholy-Nagy 130 című kiállításunk…

Fotókiállításom kapcsán 2000-ben két utazást is tehettem Párizsba, ahol 2025-ben aztán ismét kiállítottam…  A 2000-es év több változást is hozott, például azóta élek Budapesten-en, akkoriban jelent meg az általad említett kis kiadványom: a Fotográfiák (fekete füzet), majd később a Duplex című kísérleti fotós könyvem, de az Átfedések-átjárások sorozataim kezdete szintén oda datálható. A fotó- és képzőművészet, költészet összemosódásai, vagy a Rá(m)írások, a lejárt filmek és papírok használata, a „Döglött hívó, romlott fixír” sorozatok is akkoriban alakultak ki… A régi, 6x6-os, 6x9-es formátumú gépek szeretete (Pajtás, Zeiss Ikon Nettar, Roby boxgép, Beier Precisa…) és a Lomography-típusok használata azóta is tart. Az egy kockára több exponálás lett az egyik mániám, a külső-belső rétegződések, félálom-képek, az ismeretlen, sejtelmes feltárások, az esetleges előhívások misztikus világa érdekel…

Lomonográfia-kísérlet (Piran, 2024)

– Az egy kockára exponálás szinte metaforikusan is alkalmazható a működésedre, életedre. Bármely kötetedet fellapozza az ember, bármely szövegedet olvassa, arról tanúskodnak, hogy rengeteg helyen jársz és több helyen vagy jelen „egyszerre”, számos tevékenységet végzel és vállalsz, közben folyamatosan publikálsz. De mielőtt erről kérdeznélek, említetted, hogy 2000 óta élsz Budapesten. Előtte hol töltötted az éveket, és mennyiben volt ez más időszak, mint a pesti?

– Igen, igen, ez a szimultán és többrétegű, dimenziókat is feszegető jelenlét valóban (és „valótlanul” = képzetek sokaságával elegyen is) jellemző… Gyomán születtem, a Kner nyomda városában, ahol többek között Határ Győző is napvilágot, félhomályos délibábokat látott… Ott is éltem, majd különféle kapcsolatok, barátságok által egyéb hazai városokban, de mindez hosszú tört-én-et lenne… Beszéljünk inkább másról, pl. belső világokról.

– Ha belső világok, nekem erről rögtön az Átjárások… jut eszembe. Merthogy ez a hömpölygő próza- (prózavers-?) folyam, amit hónapról hónapra közölsz az Irodalmi Jelenben, valójában nem csupán a könyvek és szerzőik közötti átjárókba, alagutakba vezeti be az embert, hanem annak a bizonyos, többször emlegetett leírónak az alteregói között is váltogat, át-járogat. Jól sejtem, hogy élvezettel tobzódsz a szerepjátékokban, a maszkok váltogatásában, és abban a, mondjuk így, mágikus aktusban, hogy sosem lehet tudni, éppen milyen hangon szólalsz meg?

– Jól sejted, jól látod! Az alteregók, szellemi maszkok, visszatérő jelenés-hasonmások gyakran megjelennek – és több írásomban is működtetem őket, vagy éppen csak megvillantom egy-egy arcukat, gesztusukat… Van például távol-közeli költő én-em: Azaki Nemazaki, van az utazó: Zorpia, újabban Zorman Zelme is előrajzolódik, vannak narrátor-típusok is, de akár képzelt ikertestvéreim autisztikus csodagyermekei / saját hármasiker leányaim is megjelenhetnek, vagy éber álmokban suttogó duplexumok, belső hangokon, meta-nyelveken üzenő szellemalakok is jelen lehetnek az írás-folyamokban… Persze, semmi „skizo-fél” irónia, csakis a fényre-értések és a felszabadító terápia… Szóval van elég sok réteg, és igen sok az Átjárás… Ha köteteimre is utalhatok, akkor mindezek jegyében a Felhő regényt, a Füzet (I–III) és a Kökény-kék kőkulcs / Kétségek (két könyv az egyben) műveket említeném.

– A Felhő regény egyes részei Latens címmel jelentek meg az Irodalmi Jelenben, és úgy emlékszem, ez volt a Mányoki Endrével való közös munkálkodásotok kezdete. Elmondod, hogyan ismertétek meg egymást, és mennyire volt ösztönzőek számodra az ő szerkesztői meglátásai?

– Mányoki Endrével (látásból-hallomásból) már régebben ismertük egymást, de emlékeim szerint képzőművészeti irányból közelítve kerültünk barátibb kapcsolatba. Akkoriban keresett meg, amikor Bartus Ferenc festőművész barátom kiállításait megnyitottam – és tetszettek neki látomásos szövegeim. Azután hívott meg az Irodalmi Jelenen belül létrehozott Verstörténés csoportjába, ahol főleg összművészeti alkotókkal szeretett volna együttműködni. 

Mindez valóra is vált! Endre nagy műveltségű, sokoldalú, szerteágazó gondolkodással bíró egyéniség volt, a közös munkák során egyszerre adott szerkesztői javaslatokat – és szabadkezet is! Több eseményünk, estünk valósult meg a néhány év során: a Képzőművészeti Egyetemtől kávézókon-kocsmákon át a Bárka Színházig, ahol Verslánc című, rendhagyó előadást hoztunk létre. A kortárs költők és művészek ott közösen, egymásra hatva alkottak meg egy lírikus-vizuális, megismételhetetlen, kísérleti vers-színházat.

Valami (valami nagyon fontos): Endre távozásával is megszakadt… 

– Az említett köteteid, de úgy általában az eddigi életműved is azt sugallja, hogy a műfajok közötti átjárások, „félutak” legalább annyira meghatározzák ezeket a műveket, mint az alakmások, amelyek hangján megszólalsz. A Felhőnek még a címében is fontosnak érezted jelölni, hogy regény (noha a szövegfolyamot itt is meg-megtöröd a prózaversbe tördelt sorokkal), a Füzet viszont, ahogy szintén maga a cím is sejteti, egyfajta verses-prózai-grafikus napló, amely az hommage-levelektől a montázsokon át az álomnapló jellegű feljegyzésekig csak úgy cikázik a műfajváltások között. A spontán ihleten túl mi határozza meg, hogy milyen formát választasz az írásnak? Egyáltalán „ráhúzhatjuk”-e a műveidre a hagyományos műfaji struktúrákat?

– Összetett kérdésedben benne van a válaszom is. Avagy: vannak benne válaszaim is! Könyveimben valóban műfaji átjárások és feloldások működnek, gyakran pedig: válto(gato)tt vágtázások, visszafelé ügetések, hátúszások, önironikus lebegések is megjelennek, váltakoznak… A szövegfolyamokon belüli stílus- és hangulatváltás is jellemző lehet. „Hagyományosnak” tehát egyik sem definiálható, műfaji meghatározással sem érdemes illetni „őket”. 

A forma, formula informel alakulásai (egyfajta automatikus írással) teremtik meg az írás örömeit. Az absztrakciók mögött persze vannak rejtett konkrétumok, létköznapi, létvágy-növelő és elvonó körülmények is. A képlékeny írás a jegyzetfüzetekből (szűrések, lepárlások után) csordul át az elképzelt kötet medrébe, utólag alakul ki a könyv lehetséges corpusa, ami a folyamba merítkezve: akár tovább-alakítható is lehet(ne)…

Mindezek mellett (és közben) bizonyos nagy elődök tisztelete is fontos, a hommage-írásokat te is említetted. A Kökény-kék kőkulcs (Finnegan újabb ébredései… alcímű) kötet például James Joyce szellemiségét is megidézve, metanyelvi vonzódásból született: Trieszttel szemben, a Szlovén tengernél. De a Próza-Vers-Esszé-Montázs kötetben is több hommage-montázs található, melyek pl. Szentkuthy Miklós, Palasovszky Ödön, Weöres Sándor, Milorad Pavić, Michel Tournier, Bruno Schulz, vagy Antonin Artaud és Alfred Jarry iránti tiszteletből íródtak.

Legutolsó könyvem: a Nyitott művek annyiban másabb, mondhatni tematikusabb, hogy húszévnyi művészeti írásaimat foglalja össze, erre koncentrál, így igen terjedelmes is… Persze, a Képzőművészeti szabad esszék, reflexiók alcímet viselő kötet szintén kötöttségek nélkül, szabadon használja a különféle átjárásokat.

Ráírás – hommage

– A „megidézések” közül talán Joyce és Weöres szellemét érzem szinte minden műveden végigvonulni – Joyce-szal, mondhatni, „pertuban” vagy: „Kedves Jakab!” – írod a neki címzett anzixban. Weöres pedig megbújik minden nyelvi bravúrodban, de újra és újra visszaköszönni érzem általa a távol-keleti gondolatrendszerek világszemléletét is. Tévedés, ha őket emelem ki elsősorban, vagy valóban a legmeghatározóbb alkotók számodra?

– Nem tévedés! Ők valóban kiemelkedőek és inspirálóak voltak már fiatal koromtól fogva… Mindig is vonzottak a csodabogarak! A huszonkét évesen írt Skizológia kötetem kapcsán született kitűnő tanulmányában Szepes Erika irodalomtörténész Szentkuthy Miklóst is kiemelte, mint „nagy elődömet”. Ez azért volt számomra érdekes (egyben megtisztelő) kijelentés, mert akkoriban semmit sem olvastam Szentkuthytól, ám később annál többet, és igen: meggyőzött. Ő is meghatározó alkotó lett számomra!

– Az említett Nyitott művek impozáns képanyaggal kiegészített, komoly terjedelmű gyűjtemény, amely közel húszévnyi munkásságodat öleli fel, és számos kiállításmegnyitó szöveg is olvasható benne. Ez a köteted alapvetően képzőművész alkotótársaidra koncentrál, és számomra arról (is) tanúskodik, hogy elképesztő figyelmet szentelsz a pályatársaknak: nemcsak hogy rendszeresen részt veszel a kiállításokon, de azoknak önálló műveket is szentelsz. Vagyis, a saját alkotóművészeted mintegy feloldódik a társakéban; nem az elkülönülést, hanem az összeforrást keresed…

– Igen, a képzőművészet jelenléte is igen fontos. Az utóbbi két évtizedben szinte mindennapi társammá lett, körém és belém költözött. Legtöbb barátom, ismerősöm képzőművész. Sok kiállítást nyitok meg, művésztelepet, csoportos kiállításokat is szervezek. Írásaim (a reflexiók és szabad esszék) mellé hangköltészeti felvételeket, szöveg- és hangrétegeket is gyakran készítek, melyeket a megnyitókon performansz-jelleggel prezentálok… Az együttműködésben találok örömöket, az összjáték többnyire jól működik…

– Ezek a kiállításmegnyitók, illetve vegyük hozzá a könyvbemutatóidat is, tényleg komplex művészeti élmények: a vizuális vagy az írott alkotásokhoz adódnak hozzá azok az emberi hanggal vagy hangszerrel létrehozható produkciórétegek, amelyek néha egészen új kontextusba helyezik az alkotásokat. A Nyitott művek békéscsabai bemutatóján például, amit szerencsére őriz egy felvétel, egészen elképesztő „hangszereket” szólaltat meg Baji Miklós Zoltán a felolvasásaid alatt: a locsolókannától kezdve egy jókora műanyag gégecsövön át mindenből elő tud csalni szinte transzcendens hangokat. De olyan is van, hogy csak emberi hangokat használsz fel, máskor valódi hangszereket, mint a szaxofon, a furulya… Mennyire igényelnek ezek a performanszok előzetes kompozíciót, próbát, és mennyire épülnek az adott alkalomhoz kötődő, egyéni vagy közös improvizációkra?

– Az interaktív előadásokat kedvelem, így a meghívott művész (mellettem) leginkább egy-egy zenész, színész, képzőművész, performer… Baji Miklós Zoltán (BMZ) is összművészeti alkotó, vele kb. harminc éve ismerjük egymást, az általad említett bemutatón például alig kellett egyeztetnünk, könnyen ráhangolódtunk egymás rezgéseire, gesztusaira… 

A saját könyvbemutatók mellett az egyéni előadások, pl. a Dadabányai hang-performance-om (apropó: idén 110 éves a DADA!) a megnyitókhoz hasonlóan, de talán még-szabadabban, némileg felépítve, zaj- és szövegrétegekkel, képvetítésekkel ötvözve, de többnyire improvizációkkal működnek. Persze, a hely szellemiségétől is függ az est felépítése. Könyvtár, kávézó, kocsma, kortárs galéria, művésztelep, vannak némi különbségek…  

Az egyéni fellépések ellenpárjaként megemlítem egy múltkori kiállítás megnyitóját Bécsben, ahol tíz fellépővel együtt impro-víziós kis káosz-színházzá változtattuk a kávéház kiállítótermét… Ott a festőművészek és zenészek mellett pszichiáter, madárember, jogász, jeltolmács, török fodrász is szerepelt, jómagam pedig (fehér farkasmaszkban) egyszerre: Felhő-farkasként, dadaista költőként és karmesterként is funkcionáltam…

– A dada kapcsán két, összefüggő kérdés is felmerül bennem. Egyrészt, hogy mennyire „hasonlítanak” ezek a produkciók a klasszikus dadaista megnyilvánulásokhoz, illetve mennyire térnek el azoktól? A másik, amit, gondolom, rendszeresen neked szegeznek akár professzionális irodalomértelmezők, akár „naiv” olvasók: kell-e a szó szoros értelmében vett jelentést, megfejtést keresnünk a szövegeid mögött? Nekem például nagyon felszabadító volt, amikor a Kétségek / Kökény-kék kőkulcs bemutatóján Szkárosi Endre valahogy úgy fogalmazott, hogy a kötetben felvonuló jelentéses vagy jelentés nélküli mondatok… stb. Ezt hallva szinte megkönnyebbültem, hogy de jó, akkor ezek szerint nem kell „befeszülnöm” attól, hogy mindenáron megértsek minden szót, elég, ha egyszerűen élvezem a játékosságukat.

– Az egykori dada-előadásokhoz egyrészt nem tudjuk hasonlítani a maiakat, másrészt nem is kell megfelelni, azonosulni, hiszen nem szabad „komolyan venni” magát a DADÁ-t sem, mert, ahogy ők, az izmus alapítói gondolták, hirdették: Minden (lehet) DADA! Semmi sem DADA! A dada nem egy stílus, inkább életérzés és lázadás – vallották egykoron… Jó lett volna akkoriban ott lenni egy-egy őrült képzőművészeti-színházi megnyilvánuláson a Cabaret Voltaire-ben, vagy hasonló helyeken, pl. Hans Arp, Marcel Janco, Tristan Tzara és Hugo Ball társaságában…

Az említett szövegeimmel kapcsolatban sem kell konkrétabban jelentést, pontosabb megfejtést keresnünk! Érdemesebb szabadabban, játékossággal kezelni őket, én is így tettem velük létrehozásuk közben. Szóval: csak semmi feszültség! Úgy további asszociációk nyílhatnak, áramolhatnak mögöttük, körülöttük…

– Van viszont egy rétege a műveidnek, ami nagyon is konkrét kapaszkodókat ad az olvasónak, ez pedig az utazásokról szól. Számos (sejthetően) bebarangolt vagy kulturális utalásként megjelenő helyszínen át vezeted az embert: Ausztria, Baszkföld, Svájc, Franciaország, Olaszország, Oroszország, India… hosszan lehetne még sorolni. Felteszem, ehhez valóságosan is sokat kellett, kell látnod a világból, nemcsak „fejben” utazol. S ha már utazások: a különösebb kitűzött célok nélkül kóborló-szemlélődő típus vagy, vagy a tudatosan tervező, célirányosan, magadnak kijelölt kiállításokra, helyszínekre ellátogató utazó? Vannak helyek, ahová újra és újra visszatérsz vagy legszívesebben visszatérnél?

– A külső (földrajzilag is meghatározható) utazások gyakran baráti meghívások által történnek, persze tervezett utak is vannak, illetve egy-egy kiállítás kapcsán történnek, tehát összetett a válasz. A tudatosság és a (szinte alvajáró, látomásokkal is ölelkező) szemlélődés egyaránt jellemző… Vannak kiemelt városok, ahová szívesen visszajárok, pl. Barcelona, Párizs, Piran, és van néhány hely, amit még szívesen megnéznék, de azok inkább álomszerű tűnődések (akár Na’Conxypán), nem is akarom megnevezni őket, nehogy teljesen elpárologjanak… A belső utazások intenzívebbek, hiszen folyamatosan jelen vannak az életemben (gondolom, ez érzékelhető bizonyos írásaim, kísérleti fotóim által is): a Képzelet mindenható! – szoktam mondani megnyitókon, vagy éppen más dimenziókban rezonáló állatokhoz, növényekhez suttogva… És, hogy: Önökhöz éppen egy Felhő beszél…

Koszovó, 2024. április

– Pár nap múlva megnyílik a QuArt-tett című kiállítás, ahol negyedmagaddal mutatod be legújabb képzőművészeti fotómunkáid. A kiállítás kurátoraként azt írod az ajánlóban, hogy az esemény egy „kísérleti vizuális kvartett interakciója”. Menyiben új formátum ez számodra, aki rendszeresen állítasz ki másokkal? Tervezed-e esetleg már most a következő kiállítást vagy felolvasást, performanszt, ahol a közönséged találkozhat veled és a műveiddel? 

– Kiállításunk: a QuArt-tett – Képzőművészeti fotómunkák egy művészeti-baráti interakció, kiállító társaimmal (Gábor Enikővel, Detvay Jenővel, Herendi Péterrel) régóta ismerjük egymást, többször vettünk részt közös projektekben, de így négyesben ez az első kis tárlatunk. Mindannyian kísérletezünk, tágítjuk a műfaji határokat, meghatározásokat… Műveink most többféle formában mutatkoznak meg. Van Fotónapló (rajzokkal, kollázsokkal), vannak digitális kísérletek: Triggerpontok (generatív átiratok), van Vizuális matematikai organizmus, vannak fotó-festmények, illetve objektek és fotókönyvek is szerepelnek a térben… A művek főleg vegyes technikákkal létrehozott, de többnyire a fotográfiából kiinduló alkotások.

Áprilisban további három eseményt nyitok / nyitottam meg. Egyéni és művésztelepi kiállítást egyaránt. Az egyik egy debütálás lesz. Iráni lány ismerősöm Perzsiában készített fotóit mutatjuk majd be.

A Magyar Fotóművészek Szövetségével májusban Budapesten lesz Circle című tematikus kiállításunk, júniusban pedig Berlinből Belgrádba utazik a Moholy-Nagy 130 – Bauhaus kiállításunk anyaga. Illetve május közepén az Artér Művészeti Egyesületnél a Szűrt-reál című csoportos képzőművészeti kiállítást is megnyitom…

Laik Eszter

Az interjút Nagy Zopán fotográfiáival illusztráltuk