Békés sormintatörés

Az elmúlás az egyetlen olyan dolog, ami mindannyiunkban és mindenben közös: elmúlunk, és minden elmúlik körülöttünk. Ez az egyetlen igazság, mégis állandóan úgy érezzük, tennünk kell valamit, hogy megakadályozzuk a megakadályozhatatlant. Kényszeres cselekvésvágy az elkerülhetetlennel szemben. Az Isten vagy az istenek, vagy az akármi talán szán minket egy picit, amikor hallja a gondolatainkat, látja a tetteinket, amikkel megpróbálunk felülkerekedni rajta, és valahogy, bárhogy kikerülni a létezés egyetlen egyetemes törvényének beteljesülését. Nincs, van, volt – megtörni ezt a sormintát, nincs olyan ember, akiben ne merült volna fel ez a gondolat, akárcsak egyszer élete során.

A Hiteles nyomat – Fecske Csaba legszebb versei című válogatásban nagy hangsúlyt kap az elmúlás, viszont ezzel a keserű lázadással nem találkozunk, sőt, alkotóját nem hibáztatja veszteségei miatt:

„mondd meg hát édes Istenem
mi lesz veled mi lesz velem
ki nyalja meg a kezedet
ha kimúlt hűséges ebed”

(Kaleidoszkóp)

A szerző emlékeinek megírásával és újraírásával dacol a múló idő ellen, miközben képes elfogadni azt. Így, békésen, lehetséges megtörni a nincsvanvoltot, átörökíteni önmagunkat egy másik, még el nem jött időbe.

A kötet azt a nyolcvannégy verset tartalmazza, amiket a szerző a legszebbnek tartott. Fecske Csaba életműve gazdag, több mint negyven megjelent könyve van: szelektálása számvetésszerűnek hat, amit a művek sorrendje is alátámaszt: egy egész életívet rajzol meg vele. A könyv végére érve olyan érzésünk támad, mintha a költő féltve őrzött emlékkönyvét tartanánk kezünkben. Létösszegző írásain keresztül, amikben a költői képek sokasága mellett a központozás hiánya is többfajta értelmezési lehetőséget nyújt számunka, betekintést kapunk a sokszor fájdalmas élményeibe, és abba, hogy egy ilyen érzékeny ember világszemlélete hogyan változik mindezek hatására és mindezek ellenére.

E folyamat bizonyítéka a hatodik, Bűnhődés című alkotás rezignáltsága – „annyi minden odalett / nincs mit mondani már / vagy ha volna is / lehetetlen kimondani / mint romlott húst forgatom / számban nyelvemet” – és a záróversek egyikében fellelhető békés megnyugvás közötti különbség: „a fáradt nap a Bükk feje búbjáról búcsút int nekem / beavat az elmúlás misztériumába / a dolgok csodálója vagyok inkább mint tudója / tanú akinek vallomása döntően / nem befolyásolja a bíró ítéletét” (Újra).

A versek, ahogyan egy ember életére is jellemző, három részre oszthatók. Az első harmadban főként befelé irányuló figyelemmel, önelemzéssel, a valóságfelfogás kérdésével találkozunk, miközben az álom–valóság határa összemosódik: „elázott plakát mászik le csörögve a falról / nem tudod ébren vagy-e vagy alszol // és álmodod csupán mindezt itt / a szétfoszló képeket a sűrűsödő semmit” (Kora reggeli séta). Ebben az állapotban, amikor a szavak túl könnyűnek, törékenynek tűnnek a versbeszélőre nehezedő sűrűsödő valóságnak nevezett létállapothoz képest: „nyelvemen csigahéj szavak” (Halottak napja), fontosabbá válnak az emlékek, amiknek intenzitását azzal is felerősíti, hogy a felidézett természeti képeket több helyen is az emberi testtel együtt jeleníti meg, például a Nem tudhattuk című költeményben: „volt egy naplementénk műtéti hegre / emlékeztető vörös csíkkal a láthatáron / egészen áttetsző lettél a holdsütésben / bőrödnek szinte üveghangja volt / az éjszakában a hullámok / távoli neszezése egy fiatal test / hideg meztelensége.”

A könyv második harmadában a fókusz elmozdul, és már a „kifelé”, a külvilág felé irányuló figyelemé a főszerep, megjelenik a mélyen átélt szerelem képe, de ezzel együtt az erotika is: „mikor engem szádba vettél / legelőször életemben / libabőrös lett a testem / veríték ült köldökömre” (Anakreóni). Formaversekkel, Anyeginnel, sőt, még Zeusszal is találkozhatunk ebben a testi és szellemi kalandozásokat felölelő szakaszban, ahol az érzelmek széles perspektíváját megélő lírai én visszaemlékezésével találjuk szembe magunkat: „annyi mindenre emlékezhet most / a test félmúlt testhőmérsékleten / sóhaj az elkoszlott szív szomorúsága / ó mennyi napsütötte vágy és mennyi / tisztázatlan kapcsolat elfojtott / és túljátszott szerep rosszul szigetelt / érzés ezekben a viszonyokban” (Kerty party).

Az utolsó versekben az eddigiektől teljesen eltérő érzések törnek felszínre, megjelenik a gyász, az öregség, az idő múlásának testközeli megélése. Megrázó olvasnunk a költő édesapja, édesanyja, felesége elvesztéséről írt verseit (Nincs kinek, Szemüveg, Negyed három), de a kor előrehaladtával járó mindennapi nehézségekkel is szembesülnünk: „aszalódik a test akár a szilva egyre egyre / lelke már alig fér el benne hamarabb jut / szegény az égbe mint a negyedik emeletre” (Búcsú a IV/1-től).

Fecske Csaba emlékekből szőtt, képgazdag és ritmikus versei bizonyítékok arra, hogy a sorminta megváltoztatható, lehetséges, hogy nincsvanvoltból vanvanvan legyen: az idő hármas egységén túl is létezhetünk. Felesleges viaskodnunk bárminemű feljebbvalóval, így, kerülőúton, létezhet minden és mindenki, ha gondolatainkkal életben tartjuk őket:

„a fényesség áthatolhatatlan ködében
mindig hozol valamit alászállsz
az idő vak tárnáiba elrejtett elfelejtett kincsekért
bocsáss meg én
élve felejtettelek élősködök rajtad
mint tapló a fán”

(Tapló a fán)

Hiteles nyomat – Fecske Csaba legszebb versei. Irodalmi Jelen Könyvek, Arad, 2023.