Pálmaliliom és óra
– Carpe diem – lihegte Thakács, szaladva át a tükröződő-vizes úttesten, a lámpa pirosat jelzett, észvesztő dudálás; indulóban volt már a távolsági busz. A sofőr ajtót nyitott, Thakács átázva az egyik ülésre zuhant, és letargikusan érezte: izzadt bőrén, melyhez hozzátapad az inge, egyfajta pluszként végigfolyik az esővíz.
Thakács kabátujjával letörölte az ablakból a páraréteget (vizessel igyekezve eltüntetni vizest), s hosszan bámult ki a vigasztalan-szürkéssárga, pszichedelikus tájra. A felmagzott kórókra, a félbemaradt kábelfektetési munkák során felhalmozódott, fekete-sárga földhalmokra. A kétféle színű föld élesen elvált egymástól, nem keveredett (látható volt a közmondásbeli sárga föld). A romtalajos (rudeális) területen itt is, ott is tűzivízcsapok, dréncsövek, egyebek meredeztek ki a földből, a felszín alatt kábelkötegek hálózatai, elektromosvezeték-nyalábok futnak szerte; itt az agglomerációs terület, melyből az energiát nyeri a város. Nagykereskedelmi raktárak örök-ideiglenes épületei, műanyagbóli útikocsmák, bennük poliészterpálinkát mérnek műmálnaszörppel – ha felgyújtanák őket, csípősbodor, feketéllő füst lengené be a tájat, s nem, nem akarna elaludni a bujkáló tűz.
Utazott, utazott Thakács, ritmikusan rezegve a vibráló buszon, ázottszürkén magasodott a körforgalom karikája által közrefogott, kerek domb. A dombon kiválóan érzik magukat az emelkedőre ültetett, türkiz levelű pálmaliliomok – nyáron száraz-félsivatagi a környezet –, édesdeden aludtak a gázolaj- és benzinpárában. Gyógyhatású nedvük oxidált halállal dúsult. A sárgásszürke földeken szerte varjak szedegettek, egyik-másik félig félrehajtott fejjel, fél szemmel figyelt valamit, talán a talaj apró mocorgását, amint föld alatti járatot fúr magának a mezei pocok.
Eltelt a nap, Thakács indult vissza abba a városba, ahonnan reggel elutazott. A busz-szélvédőüvegen szögletesen kanyargó patakocskákként remegtek az esőcsíkok, s bár a busz ment, nem haladtak sehová. Arra gondolt: a sivárságnak is megvan a maga költészete; persze nem elképzelhetetlen az sem, hogy nincs. „Én sem haladok sehová”, suttogta magának Thakács.
