Könyvheti ajánló 3. – Kégl Ildikó: Az Úr kertje kihűlt
Kégl Ildikó költő, író, kritikus, újságíró. Kazincbarcikán született, majd hosszú budapesti éveket követően visszatért Miskolcra. 2007-től foglalkozik politikai újságírással. 2010-ben jelent meg első, önálló dokumentumkönyve Olaszliszka – egy lincselés naplója címmel, mely 2010-ben a tíz legolvasottabb hazai könyv között szerepelt. Emellett a médiatudomány, a néprajz és a kulturális antropológia területeiről szakfolyóiratokban jelentek és jelennek meg publikációi. Kiemelkedő kulturális munkát végez Miskolcon, ahol többek között könyvbemutatókat, illetve a több éve sikerrel futó versszínházi sorozatot vezeti. Tárgyiasult gondolatok – Értékek Borsodból, Abaújból és Zemplénből című riportkötete a megyében kimagasló színvonalon alkotó kézműveseket, termelőket, feltalálókat mutatja be.
Legfontosabb prózai kötetei az említettek mellett az Életszag – Lélektani novellák, a Három buszmegállónyi boldogság és az Ásó, kapa, légypapír.
Költőként hosszú évek óta publikál rendszeresen többek közt az Irodalmi Jelen, a Magyar Napló, a Hitel, a helyőrség.ma és az Országút hasábjain. Az idei Könyvhétre két verseskötete is megjelent, az egyik Az Úr kertje kihűlt az Irodalmi Jelen Könyvek gondozásában, a másik, kétnyelvű kötet Mint Jairus lánya / Like Jairus’ Daughter címmel az Ab-Art Kiadónál.
Varga Melinda ajánlója Az Úr kertje kihűlt című lírakötethez
A vers az impulzív, nagyon erős érzelmek átélésekor, az identitáskeresés időszakában jellemző leginkább az alkotókra. A nagyon magas és mély hullámok idején tör elő a költőből, amikor a pszichének leginkább szüksége van a tisztulásra, arra hogy valamit elengedjünk, amihez nagyon szorosan kötődtünk, de időszerűvé vált a búcsú. Kégl Ildikó első verseskötete más, mint a többi lírában debütáló alkotóé. Pályája delén – riportkönyvek, szociográfia, rövidpróza és irodalomkritika műfajában ismertté válva – élettapasztalattal a háta mögött hívta elő versírói énjét.
A kötetre éppen ezért a megfontoltság jellemző, nem lázong, nem forradalmasít, inkább gondolkodásra késztet. Karakteres, tudatosan építkező líra, mély utakra visz, oda, ahová akkor jutunk el, amikor tűz és víz megérintett, ha már ismerjük a magasság extatikus élményét és azt is, amikor a zuhanás fekete, hideg kutakba juttat szerelmet, születést és halált egyaránt.
Ildikó versképei plasztikusak, finomak, érzelmesek, az elmúlásról, a nőről, mint egyetemes entitásról, a kötődésről és a kötődés megszakadásáról egyaránt hitelesen szólnak. Irodalmi és filozófiatörténeti kontextusokhoz kötődik, Villontól Babitson át Schopenhauerig gazdagon szőtt szöveghálót fedezhet fel a sorok között az olvasó.
Ezek a költemények áramlatok, kövekkel, hegyekkel és tengerekkel, visznek magukkal, jó bennük lenni.
Ízelítő a kötet verseiből
madarak és anyák
a kert végében az a nyírfa
a vörösbegyet siratta,
aki reggelente az ágain
hintázott, és azt ígérte
a fának, hogy majd
mindig visszajön,
de a vörösbegy
többé nem jött vissza,
mert a madarak hazugok
mint az anyák,
zengő trilláik hamis ígéret,
mert ők már
a szökést tervezik,
ti madarak, ti anyák,
miközben távoli felhőkön
alusztok békésen,
tudjátok-e, hogy
az Úr kertje kihűlt.
nőnapi primula
kétezertizenkilenc március
nyolcadikán
sárga primulát kaptál egy szép
cserépben, s közvetlen utána
a diagnózist: kissejtes tüdőrák,
egyetlen szót sem szóltál, de
olyan alázattal hajtottad le a
fejed, mintha meghajoltál volna
a napsárga sziromlevelek
egészsége előtt, anyám,
néma mozdulatod, mint
tüdőben rekedt üvöltés
tudósított arról, hogy érzed,
kettőtök közül a virág lesz,
aki túléli azt az esztendőt.
anyám metafora
az én anyám
metafora volt,
lágyan omló
költői képből
megfoganó élet,
aztán testet
öltött az én anyám,
lett az odaadás
griffmadara,
a ráknak is otthont
adott testében,
mert nem volt hol
laknia szegénynek,
s azt saját
húsával etette,
meghalt, eltemették,
de harmadnapra lett
újra metafora,
a költők verseikbe
tették az én anyámat,
ha a jóról szerettek
volna szólni.
majdnem adtam anyámnak egy puszit
majdnem adtam anyámnak
egy puszit, Marseilleből
hazafelé jövet, a gépen,
a szántóföldek fölött,
a felhők alatt,
maradt még egy keskeny sáv,
amit nem töltöttem meg semmivel,
oda képzeltem széllökésektől
csúszkáló arcát,
csakhogy a homloka közepére jól
elképzelt puszi lezuhant
a turbulencia miatt
fiatalkori arcáról,
most nincs anyám,
nincs arca,
az örvény miatt van
ez az arcátlanság.
Kapcsolódó anyagok:
Még tudom magamhoz a kulcsszót – Fecske Csaba beszélgetése Kégl Ildikóval
